Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

2. fejezet

 Ezen a reggelen, két évvel később, a levegő finom és illatos volt, amikor Arthur előbújt a barlangjából, amit otthonának nevezett addig is, amíg egy jobb nevet, vagy egy jobb barlangot nem talál.

Bár a torka még mindig fájt a hátborzongató kora reggeli ordítástól, hirtelen mégis szörnyen jó lett a hangulata. Ütött-kopott köntösét szorosan maga köré bugyolálta és rámosolygott a ragyogó reggelre.

Tiszta és jó illatú volt a levegő, a barlang körül szellő borzolta lágyan a magas füvet, a madarak egymással csiripeltek, a pillangók kecsesen röpködtek ide-oda, és úgy tűnt, az egész természet összeesküdött, hogy olyan kellemes lesz amilyen csak lehet.

Mindezek ellenére nem a pásztori idill vidította fel annyira Arthurt. Éppen akkor támadt egy kitűnő ötlete arra nézve, hogyan tehetné könnyebbé a szörnyű egyedüllétet, a rémálmokat, az összes sikertelen kertészeti próbálkozást, és itt, az őskori Földön zajló életének abszolút kilátástalanságát és értelmetlenségét - úgy, hogy megőrül.

Újból elmosolyodott, és beleharapott a vacsoráról maradt nyúlcombjába. Boldogan rágta néhány pillanatig, aztán elhatározta, hogy hivatalosan is bejelenti döntését.

Kiegyenesedett és farkasszemet nézett a mezőkkel és hegyekkel. Hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, a nyúlcsontot is a hajába tűzte. Aztán széttárta a karjait.

- Meg fogok őrülni! - jelentette be.

- Jó ötlet - mondta Ford Prefect, és lemászott a szikláról, amelyen eddig ült.

Arthur agya bukfencet vetett. Az állai fekvőtámaszozni kezdtek.

- Én is megörültem egyszer egy ideig – mondta Ford -, hasznomra is vált.

Arthur szemei cigánykereket hánytak.

- Tudod - mondta Ford -, én...

- Hol voltál? - vágott közbe Arthur, miután agya feladta a próbálkozást, hogy a rejtélyt megoldja.

- Hát - mondta Ford - itt is, ott is. - Vigyorgott; pontosan tudta, milyen idegesítően. - Csak egy kicsit leakasztottam az agyamat a szögről. Úgy gondoltam, ha majd a világnak égető szüksége lesz rám, akkor visszahív. Vissza is hívott.

Elővette a már toldott-foldott, ócska szütyőjéből a Szub-Éta-Detekt-O-Métert.

- Legalábbis - mondta -, azt hiszem, hogy visszahívott. Újabban néha megtréfál egy kicsit. - Rázta meg. - Ha csak vaklárma volt, én fogok megőrülni – mondta.

Arthur megrázta a fejét és leült. Aztán felnézett.

- Biztosra vettem, hogy meghaltál - mondta egyszerűen.

- Hát egy ideig úgy is volt - mondta Ford -, aztán elhatároztam, hogy néhány hétig citrom leszek. Azzal szórakoztam egész idő alatt, hogy gin-tonikba ugráltam.

Arthur megköszörülte a torkát, majd ismét megköszörülte.

- Hol - kérdezte -, hol találtál...?

- Hogy hol találtam gin-tonikot? - kérdezte élénken Ford. - Találtam egy kis tavat, azt hitte magáról, hogy gin-tonik, és beleugráltam. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy azt hitte, hogy gin-tonik. De az is lehet – tette hozzá olyan arckifejezéssel, amitől az épelméjűek is nekirontanának egy fának -, hogy csak képzeltem az egészet.

Várta, hogyan reagál Arthur, de annak több esze volt.

- Folytasd - mondta ugyanolyan hangsúllyal.

- Tudod, a lényeg az - mondta Ford -, hogy lényegében semmi értelme beleőrülni abba, hogy megóvd magad az őrülettől. Akár meg is hátrálhatnál és későbbre tartogathatnád az épelméjűséged.

- Ezek szerint te most újra normális vagy, ugye? - kérdezte Arthur. - Csupán érdeklődésképp kérdem.

- Afrikában jártam - mondta Ford.

- Igen?

- Igen.

- Milyen volt?

- Szóval ez a barlangod, ugye? - kérdezte Ford.

- Öö, igen - mondta Arthur. Furcsán érezte magát. Csaknem négy évi teljes elszigeteltség után olyan boldog és megkönnyebbült volt, hogy újra látja Fordot, hogy sírni tudott volna. Másrészt viszont Ford már az elején bosszantani kezdte.

- Nagyon csinos - mondta Ford, Arthur barlangjára értve. - Bizonyára gyűlölöd.

Arthur válaszra sem méltatta

- Afrika nagyon érdekes volt - mondta Ford -, nagyon különösen viselkedtem ott.

Fürkészőn meredt a távolba.

- Elkezdtem állatokkal kegyetlenkedni – mondta fesztelenül. - Na persze - tette hozzá -, csak hobbiból.

- Na persze - mondta óvatosan Arthur.

- Persze - erősítette meg Ford - nem terhellek a részletekkel, mert...

- Mert?

- Mert csak terhelnének. De az talán érdekel, hogy egyes-egyedül én vagyok a felelős a későbbi századok során zsiráf néven megismert állat formatervezéséért. És repülni tanulni is megpróbáltam. Elhiszed?

- Ki vele - mondta Arthur.

- Majd később elmesélem. Most csak annyit, hogy az Útikalauz szerint...

- A mi szerint?

- Az Útikalauz szerint. A GALAXIS Útikalauz stopposoknak, nem emlékszel?

- De. Emlékszem, hogy belehajítottam a folyóba

- Igen - mondta Ford. - De én kihalásztam

- Nem is mondtad nekem

- Nem akartam, hogy visszadobd.

- Elég jó megoldás - ismerte el Arthur. - És mit mond?

- Micsoda?

- Az Útikalauz szerint...

- Az Útikalauz szerint megvan a repülés művészete - mondta Ford -, vagy inkább a fortélya. Abban rejlik a trükk, hogy az ember megtanulja a földre vetni magát és elhibázni azt. - Halványan elmosolyodott. Rámutatott a nadrágja térdére, majd a karját nyújtotta, hogy megmutassa a könyökét. Mindenütt sebek és horzsolások tarkították.

- Eddig nem igazán ment – mondta. Kinyújtotta a kezét.

- Örülök, hogy újra látlak, Arthur - tette hozzá.

Arthurt hirtelen úgy elöntötték az érzelmek és a zavar, hogy megrázta a fejét.

- Éve óta nem találkoztam senkivel - mondta -, egy lélekkel sem. Arra is alig emlékszem, hogyan kell beszélni. Már kezdem elfelejteni a szavakat. Pedig még gyakorlok is, tudod? Gyakorlom, hogy beszélek a... a... mik is azok a dolgok, amikhez ha beszélsz, mindenki bolondnak tart? Mint III. György.

- Királyok? - próbálkozott Ford.

- Nem, nem! - mondta Arthur. - Azok, amikhez beszélt. Az ég szerelmére is, körülöttünk vannak! Én magam is több százat ültettem el. Mind elpusztultak. Fák, na! Fákkal gyakorlom a beszélgetést. Mi ennek az oka?

Ford még mindig tartotta a kezét.Arthur értelmetlenül nézett rá

- Csapj bele! - súgta Ford.

Arthur belecsapott, először idegesen, mintha attól félne, hogy hallá változik. Aztán erőteljesen megragadta mindkét kezével, túláradó megkönnyebbülésében. És csak rázta, rázta.

Egy idő után Ford úgy érezte, most már el kell engedniük egymást, Felmásztak egy közeli szikla tetejére, és felmérték a terepet maguk körül.

- Mi történt a golgafrinchamiekkel? - kérdezte Ford.

Arthur vállat vont.

- Nagy részűk nem élte túl a telet három évvel ezelőtt - mondta -, és az a néhány, aki tavasszal életben maradt, azt, mondta, szüksége van egy kis kikapcsolódásra, és tutajra szállt. A történelemkönyvben az áll, hogy valószínűleg túlélték a...

- Huh - mondta Ford -, jól van, jól van. – Csípőre tette a kezét, és újból szemügyre vette a kietlen tájat. Hirtelen feltöltődött energiával és céltudattal.

- Mennünk kell - mondta izgatottan, és háta lúdbőrözött az energiától.

- Hová? Hogyan? - kérdezte Arthur.

- Nem tudom - mondta Ford -, de érzem, hogy eljött az idő. Nagy dolgok vannak készülőben. A legjobb úton haladunk.

Lejjebb vette a hangját.

- Zavart észleltem a lefolyásban.

Szívósan meredt a távolba, és úgy tűnt, mintha egyenesen azt szerette volna, ha a szél abban a pillanatban jelentőségteljesen hátrafújja a haját. A szél azonban éppen azzal volt elfoglalva, hogy néhány levéllel játszadozzon a környéken.

Arthur arra kérte, ismételje el, amit az imént mondott, mert nem egészen értette. Ford elismételte.

- A lefolyásban? - kérdezte Arthur.

- A téridő lefolyásában - mondta Ford, és mivel a szél abban a pillanatban arra fújt egy kicsit, kivillantotta a fogat.

Arthur bólintott, aztán megköszörülte a torkát.

- Tulajdonképpen most - mondta óvatosan – valami vagon mosógépről beszélünk, vagy miről van szó tulajdonképpen?

- Lyuk van a téridő-kontinuumban - mondta Ford.

- Á - bólintott Arthur - tényleg? Tényleg ott van? - Köntöse zsebébe mélyesztette kezeit, és hólinformáltan nézett a messzeségbe.

- Micsoda? - kérdezte Ford.

- Izé, ki is ez a - kérdezte Arthur - ez a Luk; úgy értem, ki ő?

Ford mérgesen nézett rá.

- Figyelnél rám?! - csattant föl.

- Eddig is figyeltem - mondta Arthur -, de nem hiszem, hogy sokat segített.

Ford megragadta a köntöse hajtókájánál, és olyan lassan érthetően és türelmesen formálta a szavakat, mintha a telefonhivatal számlaosztályával beszélne:

- Úgy tűnik - mondta -, hogy van egy kis instabilitás-örvény - mondta - valahol a téridő...

Arthur bambán meredt a köntös hajtókáira, ahol Ford megmarkolta Ford rendíthetetlenül tovább darálta a szavakat, még mielőtt Arthur ostoba arckifejezését egy még ostobább megjegyzés követhette volna.

-... valahol a téridő szerkezetében - fejezte be.

- Á., szóval így állunk - mondta Arthur.

- Pontosan - erősítette meg Ford.

Ott álltak egyedül az őskori Föld egyik szikláján, és eltökélten meredtek egymás arcába.

- És akkor mi van?

- Egy kis instabilitás-örvény keletkezett.

- Valóban? - kérdezte Arthur, szemében a bizonytalanságnak még csak szikrája sem villant.

- Valóban - felelte Ford ugyanolyan merev szemmel.

- Jó - mondta Arthur.

Egy darabig csend lett.

- Ezt a beszélgetést az nehezíti meg – mondta Arthur, miután az arcán lassan, mint egy rafinált kiszögellésen átjutó hegymászó, tündöklő kifejezés jelent meg -, hogy teljesen más, mint amikben az utóbbi években részem volt. Amelyeket ráadásul, mint már mondtam, leginkább fákkal folytattam. Azok nem ilyenek voltak. Talán eltekintve azoktól, amiket a szilfákkal folytattam: azok néha egy kicsit mélyebbre süllyedtek.

- Arthur - mondta Ford.

- Igen? Tessék?

- Csak hidd el mindazt, amit mondok és minden nagyon-nagyon egyszerű lesz.

- Hááát, nem ígérem, hogy el tudom majd hinni.

Leültek és összeszedték a gondolataikat.

Ford elővette a Szub-Éta-Detekt-O-Métert. A műszer bizonytalan zúgást hallatott, és a tetején haloványan pislákolt egy aprócska fénypont.

- Laposelem van benne? - érdeklődött Arthur.

- Nem - felelte Ford. - Váltakozó zavar van a téridő szerkezetében; egy lyuk, egy instabilitás-örvény, mégpedig valahol itt, a környéken.

- Hol?

Ford lassan, könnyedén egy félkört írt le a készülékkel, fel-le mozgatva. Hirtelen felvillant a fény.

- Ott! - válaszolta, és kinyújtottá a karját. - Ott, a heverő mögött!

Arthur odanézett. Legnagyobb meglepetésére egy bársonyborítású Chesterfield márkájú heverő állt előttük a földön. Arthur - érthetően - visszarettent. Agyában ravasz kérdések merültek fel.

- Mit keres - kérdezte - egy heverő azon a mezőn?

- Már mondtam! - kiáltotta Ford, és talpra szökkent. - Lyuk van a téridő-kontinuumban!

- És ez az ő heverője, ugye? - kérdezte Arthur, míg nagy nehezen talpra állt és észhez tért, vagy legalábbis remélte, igaz nem nagyon bízott benne.

- Arthur! - kiabált rá Ford. - Ez a heverő a téridő-változékonyság miatt került ide, ezt próbálom beleverni abba a tompa agyadba! A kontinuumból vetődött ide, ez egy fölösleges nehezék a téridőben, és nem érdekes, mi ez, de el kell kapnunk, mert ez az egyetlen módja, hogy eltűnjünk innen!

Fürgén lemászott a sziklafennsíkról és szaladni kezdett a réten.

- El kell kapnunk? - motyogta Arthur, és kábultan nézte, ahogyan a Chesterfield lustán felemelkedik és lebegve suhanni kezd a füvön át.

Teljesen váratlan üdvrivalgással leugrott a szikláról és ő is belevetette magát a megmagyarázhatatlan eredetű bútordarab és Ford Prefect közötti izgalmas versenyfutásba.

Keresztülvágtattak a füvön, szökdécselve, nevetgélve, miközben kiabálva utasítgatták egymást, hogy erre vagy arra tereljék az izét. A nap álmosan sütött le a fodrozódó fűre, és álmukból felvert apró mezei állatkák rebbentek szét a rémülettől őrülten.

Arthur boldog volt. Borzasztó örömmel töltötte el, hogy aznap végre minden a terv szerint halad. Csak húsz perce döntötte el, hogy megőrül, és máris az őskori Föld mezein üldöz egy Chesterfield márkájú heverőt.

A heverő erre-arra repkedett és egyidejűleg tűnt sziládnak, mint a fák, ahogy elhaladt mellettük és megfoghatatlannak, mint egy hullámzó álom, ahogy keresztülúszott néhányon, mint egy szellem.

Ford és Arthur összevissza csörtettek utána, de az ágy úgy tekergett és kígyózott, mintha saját bonyolult matematikai tereprajza lenne és azt követné. Ennek ellenére folytatták az üldözést, az meg csak táncolt és pörgött, majd hirtelen perdült egyet és lehanyatlott, mint egy csőd-grafikon vége, ők pedig ügyesen fölébe kerekedtek. Lihegve és kiáltozva ráugrottak, a nap elsötétült, és ők valami émelyítő ürességen keresztülzuhanva váratlanul a Lord's Krikettpálya lejtőjén bukkantak fel a londoni St. John erdőben, 198...-ben, az ausztrál válogatott utolsó nemzetközi krikettmeccsének vége felé, amikor Angliának már csak huszonnyolc menet hiányzott a győzelemhez.

 Hátravan:  34/32  fejezet.

Lap tetejére

<<<   3. Fejezet   >>>