Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

4. fejezet

 

Csodálatos és örömteli nap volt a Lord's-nál, amikor Arthur és Ford találomra kiesett a tér-idő anomáliájából és meglehetősen keményen az érintetlen gyephez csapódott.

A tömeg éljenzése mindent elsöprő volt. Nem nekik szólt, mégis ösztönösen meghajoltak, ami szerencse volt, mert a nehéz kis piros labda, amit a tömeg éppen akkor éljenzett, három milliméterre zúgott el Arthur feje felett. A tömegben egy féri összeesett.

Visszavetették magukat a földre, amely látszólag fenyegetően forogni kezdett körülöttük.

- Mi volt ez? - sziszegte Arthur.

- Valami piros - sziszegett vissza Ford.

- Hol vagyunk?

- Öö, valami zöldön.

- Alakokat - mormogta Arthur. - Alakokat akarok.

A tömeg éljenzését azonnal döbbent csend váltotta fel, valamint néhány száz ember félszeg vihogása, akik még nem tudták eldönteni, elhiggyék-e, amit az imént láttak, vagy ne.

- Maguké ez a heverő - kérdezte egy hang.

- Mi volt az? - súgta oda Ford.

Arthur felnézett.

- Valami kék - mondta

- Alakja? - kérdezte Ford.

Arthur ismét felnézet.

- Olyan alakja van - sziszegte Fordnak dühösen összevont szemöldökkel -, mint egy rendőrnek.

Egy pár másodpercig ott maradtak összegörnyedve, és vad grimaszokat vágtak. A rendőralakú kék valami megkocogtatta mindkettőjük vállát.

- Jöjjenek csak, maguk ketten - mondta az alak -, hadd vigyem be magukat.

Ezek a szavak felvillanyozták Arthurt. Úgy szökkent talpra, mint egy író, amikor telefoncsörgést hall, és egy sor ijedt pillantást vetett az őt körülvevő képre, ami hirtelen valami egész rémisztően közönséges dologgá vált előtte.

- Honnan veszi ezt? - üvöltött a rendőralakzatra

- Mit mond? - kérdezte a megriadt alakzat.

- Ez a Lord's Krikettpálya, nem?! - csattant fel Arthur. - Hol találta ezt, hogyan hozta ide? Azt hiszem - tette hozzá, és a kezébe temette arcát -, jobb lesz, ha kicsit lehűtöm magam - Hirtelen leguggolt Ford elé

- Egy rendőr - mondta - Mit tegyünk?

Ford vállat vont.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte.

- Azt akarom - mondta Arthur -, hogy mondd azt nekem, hogy az egész utolsó öt évet csak álmodtam.

Ford ismét vállat vont, és kelletlenül megtette.

- Az egész utolsó öt évet csak álmodtad.

Arthur felállt.

- Minden rendben, biztos úr - mondta - Az egész utolsó öt évet csak álmodtam. Kérdezze meg őt – tette hozzá, és Fordra mutatott -, ő is benne volt.

Miután ezt elmondta, sétálni kezdett a pálya vége felé és a köntösét porolgatta. Aztán rájött, hogy hálóköntösben van, és megtorpant. Mereven bámulta a köntöst. Aztán visszaperdült a rendőrhöz.

- Különben honnan lenne rajtam ez a ruha? - bömbölte.

Aztán összeesett és rángatózni kezdett a füvön.

Ford a fejét csóválta.

- Megviselte ez az utóbbi kétmillió év - mondta a rendőrnek, és együtt a heverőre emelték Arthurt. Lecipelték a pályáról, de a heverő hirtelen eltűnése megállította őket út közben.

Erre az egészre sok és sokféle reakció érkezett a tömegből. A legtöbben nem is bírták nézni, és inkább rádión keresztül követték az eseményeket.

- Hát, ez egy érdekes incidens, Brian - mondta az egyik rádióriporter a másiknak. - Azt hiszem, semmilyen rejtélyes materializálás nem történt még a pályán, mióta… ó, mióta is... nos, nem hiszem, hogy volt olyan - volt olyan? - amire emlékszem.

- Talán 1932-ben Edgebastonban?

- Á, és mi is történt ott?

- Nos, Peter, úgy emlékszem, a Canter játszott a Willcox ellen, és ők dobtak volna a klubház végéből, amikor egy néző keresztülrohant a pályán.

Egy kis szünet kellett, amíg az első riporter ezt megemésztette.

- I... i... Igen... - mondta - de hát tulajdonképpen ebben semmi rejtélyes nincs, vagy igen? Hiszen végülis nem materializálódott, vagy igen? Csak átfutott.

- Hát nem, ez igaz, de azt állította, hogy látott valamit materializálódni a pályán.

- És tényleg látott valamit?

- Igen. Egy alligátort, legalábbis a leírásból arra következtetek.

- Aha. És észrevette más is?

- Nyilván nem. És senki sem tudott részletes leírást kicsikarni belőle, így hát csak a legfelületesebb kutatást végezték el.

- És mi történt a férfivel?

- Nos, azt hiszem, valaki felajánlotta, hogy elviszi és megebédelteti, de ő elmagyarázta, hogy már elég jól belakott, hát az üggyel nem foglalkoztak tovább, és Warwickshire három ponttal győzött.

- Akkor hát nem nagyon hasonlít erre az esetre. Azokat, akik csak most kapcsolták be a készüléket, talán érdekli, hogy öö... két férfi, két elég elhanyagolt ruházatú férfi, ja, és egy heverő - egy Chesterfield, ugye?

- Igen, egy Chesterfield.

- ... éppen most materializálódott a Lord's Krikettpályán. De nem hiszem, hogy ártalmasak lennének; elég jóindulatúnak tűnnek és...

- Bocs, Peter, hogy megzavarlak, de a heverő éppen most tűnt el.

- Hát, igen. Nos, egy rejtéllyel kevesebb. Azt hiszem, azért még felveszik a jegyzőkönyvet, főleg mivel ilyen drámai pillanatban történt, mikor Angliának már csak huszonnégy menet hiányzik a győzelemhez. A két férfi egy rendőrtiszt kíséretében éppen most hagyja el a pályát, és azt hiszem, most már mindenki visszaül és folytatódhat a játék.

- Akkor hát, uram - mondta a rendőr, miután utat törtek a kíváncsi tömegben és Arthur békés, élettele testét egy plédre helyezték -, talán volna szíves elmondani, kik maguk, honnan jöttek és mi volt ez az egész?!

Ford egy pillanatig a földet nézte, mintha készülne valamire, aztán kiegyenesedett, és tekintetében, amelyet a rendőrre vetett, benne volt a Föld és Ford Betelgeuse-menti otthona közti hat fényévnyi távolság minden egyes hüvelykjének teljes ereje.

- Rendben van - mondta Ford -, elmondom.

- Nos, hát, azt hiszem, nem szükséges - mondta rendőr gyorsan. - De bármi is volt ez, ne történjen meg még egyszer. - Azután sarkon fordult és elballagott, hogy olyan valakit keressen, aki nem a Betelgeuse-ről való. Szerencsére a tér tele volt ilyenekkel.

Arthur öntudata úgy tért vissza testébe, mintha nagyon messze járt volna, és egy kissé vonakodott. Nehéz időket töltött már odabent. Lassan, idegesen lépett be, és elfoglalta megszokott helyét.

Arthur felült.

- Hol vagyok? - kérdezte.

- A Lord's Krikettpályán - felelte Ford.

- Remek - mondta Arthur, és öntudata újból elhagyta egy lélegzetvételnyi pihenőre. Teste visszahanyatlott a fűre.

Tíz perccel később, mikor a frissítősátorban görnyedt egy csésze tea fölött, a szín kezdett visszatérni elgyötört arcába.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Ford.

- Otthon vagyok - mondta Arthur rekedten. Lehunyta a szemeit és mohón szívta be teája gőzét, mintha tea lett volna - már persze Arthur szemszögéből, mert amúgy meg tea is volt.

- Otthon vagyok - ismételgette -, otthon. Ez itt Anglia, ma van, a rémálomnak vége. - Újra kinyitotta

a szemét és derűsen mosolygott. - Ott vagyok, ahová

tartozom - Mondta szeretetteljesen suttogva.

- Úgy érzem, két dolgot kell mondanom - mondta Ford, és egy Guardiant tolt elé az asztalon.

- Otthon vagyok - mondta Arthur.

- Igen - mondta Ford. - Az egyik - folytatta, és az újság tetején lévő dátumra bökött -, hogy a Földet két napon belül megsemmisítik.

- Otthon vagyok -. mondta Arthur. - Tea - sorolta -, krikett - tette hozzá boldogan -, nyírott fű, fapadok, fehér vászondzsekik, sörösdobozok...

Tekintete lassan az újságra tévedt. Homlokát egy kicsit összeráncolva oldalra billentette a fejét.

- Ezt az újságot már láttam - mondta Szemét lassan a dátumra meresztette, ahol Ford keze lustán dobolt. Az arca egy-két pillanatra befagyott, majd szörnyű lassan kezdett széttöredezni, látványosan mint ahogy tavasszal az északi-sarkijégtáblák.

- A másik dolog meg az - mondta Ford -, hogy amint látom, egy csont van a szakálladban. - Aztán

visszatolta Arthur teáját

Közben odakint boldog tömegre sütött a nap. Fehér kalapokra és kipirult arcokra. Rásütött a jégkrémekre, megolvasztotta őket. Rásütött a gyerekek könnyes arcára. A gyerekek jégkrémjei éppen előtte olvadtak meg és estek le a pálcikáikról. Rásütött a fákra, fénye visszatükröződött a suhogó krikettütőkről, és megvillant azon a teljességgel szokatlan tárgyon is, amely a palánk mögött parkolt, és amelyet úgy tűnt, senki sem vett észre. Rámosolygott Fordra és Arthurra is, amikor hunyorogva előbújtak a sátorból és körülnéztek.

Arthur remegett.

- Talán - mondta - fel kéne...

- Nem - mondta Ford metsző hangon.

- Mit nem? - csodálkozott Arthur.

- Meg ne próbáld felhívni magad a lakásodon!

- Honnan tudtad?

Ford vállat vont.

- De miért ne? - kérdezte Arthur.

- Akik telefonon saját magukkal beszélnek - magyarázta Ford -, nem nagyon tudnak meg semmit, amivel tudnának mit kezdeni.

- De...

- Na ide figyelj - sóhajtott Ford. Felvett egy képzeletbeli telefont és felhívott egy képzeletbeli számot.

- Halló? - szólt bele a képzeletbeli kagylóba - Arthur Dent beszél? Igen? Itt Arthur Dent. Ne tedd le! -Csalódottan nézett a képzeletbeli telefonra. - Letette. - mondta ajakbiggyesztve, és a képzeletbeli telefonkagylót elegáns mozdulattal visszahelyezte a képzeletbeli kampóra - Tudod, nem ez az első időanomáliám - fűzte hozzá.

Arthur Dent savanyú tekintetét egy még savanyúbb váltotta fel.

- Hát akkor mégsem úsztuk meg szárazon - mondta Arthur.

- Még csak azt .sem mondhatjuk - felelte Ford -, hogy kint vagyunk a vízből, és javában törülközünk.

A játék folytatódott. A dobó játékos a kapu felé közeledett, először szökellve, majd ügetve, végül futva. Hirtelen. karok és lábak kusza szövevényévé változott, ahonnan egyszerre csak egy labda repült ki. Az ütőjátékos nagy lendületet vett, és a pályán túlra ütötte. Ford szemével követte a labda röppályáját, aztán egy pillanatra összerezzent. Egész teste megdermedt. Újra végigkísérte a labda ívét, és ismét megrázkódott.

- Ez nem is az én törülközőm - jegyezte meg Arthur, aki nyúlbőr zacskójában rámolt.

- Csssssssst! - pisszegett Ford, és összehúzott szemmel koncentrált.

- Nekem egy golgafrinchami kocogótörülközőm volt - folytatta Arthur. - Kék színű, sárga csillagokkal. Ez nem az.

- Csssssssst! - mondta ismét Ford. Egyik szemét eltakarta, és csak a másikkal nézett

- Ez a törülköző rózsaszínű - tépelődött tovább Arthur. - Nem a tiéd véletlenül? Nem bánnám, ha nyugton maradnál a törülköződdel - sziszegte Ford.

- Ez akkor sem az enyém - kötötte az ebet a karóhoz Arthur -, és pont most akarom.

- És én is pont most akarom, hogy befogd a szádat - morogta mélyen Ford.

- Oké, oké - törődött bele Arthur, és elkezdte a törülközőt visszagyömöszölni a kezdetlegesen összefércelt zacskóba - Úgy látom, kozmikus mércével mérve ez egyáltalán nem fontos, csak éppen érthetetlen, ez minden. Hipp-hopp, egyszerre csak egy rózsaszínű törülköző van a táskámban a sárga csillagos kék helyett.

Ford meglehetősen furcsán kezdett viselkedni, illetve nem annyira furcsán, hanem inkább oly módon, ami furcsán különbözött az eddig megszokott furcsa viselkedéstől. Igen, pontosan ezt tette. A domb köré gyűlt tömeg bamba pillantásaira ügyet sem vetve vadul az arca előtt integetett, lebukott egyesek háta mögött, hogy mások mögött bukkanjon fel újra, majd megállt mozdulatlanul, és szaporán pislogott. Egy-két pillanat múlva pedig a koncentrálástól zavaros tekintettel lassan, de peckesen lopakodni kezdett, mint egy leopárd, aki nem tudja pontosan, hogy nem csak egy félig telt macskaeledeles dobozt lát-e egy fél mérföldre maga előtt a forró és poros síkságon.

- A táska sem az enyém - szólalt meg hirtelen Arthur.

Ford figyelme darabokra tört. Dühösen fordult Arthurhoz.

- Nem a törülközőről beszéltem - védekezett Arthur. - Azt már megbeszéltük, hogy nem az enyém De a táska sem az enyém, amibe a törülközőt tettem ami nem az enyém, bár rendívül hasonló az enyémhez. A magam részéről azt hiszem, hogy az eset szörnyen furcsa, különösen azért, mert a táskát magam készítettem még az őskorban. Ezek a kövek sem az enyémek tette hozzá, miután néhány lapos, szürke követ elővett a táskából. - Direkt összegyűjtöttem néhány érdekes követ, ezek pedig szemmel láthatóan igencsak kopottak.

Izgatott moraj hullámzott végig a tömegen, és bármit is felelt Ford erre az információra, elnyomta. A krikettlabda, amely ezt a reakciót kiváltotta, lezuhant az égbál, és kecsesen Arthur rejtélyes nyúlbőr táskájába pottyant.

- Mit mondjak, ez is igen furcsa eset - mondta Arthur, miközben gyorsan bezárta a táskát, és úgy tett, mintha a földön keresgélné a labdát.

- Nem hiszem, hogy itt van - mondta a fiúknak, akik azonnal körégyűltek, hogy bekapcsolódjanak a keresésbe -, valószínűleg elgurult valahová. Azt hiszem, arra - mutatott bizonytalanul valamerre, remélve, hogy így felszívódnak. Egyikük kötekedően méregette.

- Jól van? - kérdezte.

- Nem - felelte Arthur.

- Minek van csont a szakállában? - folytatta a fiú.

- Idomítom, hogy bármilyen helyzetben jól érezze magát - Arthur büszke volt a válaszára. Úgy gondolta, pont az ilyen dolgok kötik le és serkentik cselekvésre a fiatalokat.

- Ó - mondta a fiú, oldalra biccentette a fejét, és elgondolkodott. - Hogy hívják?

- Dent - felelte Arthur. - Arthur Dent.

- Maga egy bunkó, Dent - jegyezte meg a fiú -, egy nagy seggfej. - Elnézett Arthur mellett, mint akinek nem különösebben sietős elszaladni, majd orrát vakargatva odébbállt. Arthurnak hirtelen eszébe ötlött, hogy a Földet két nap múlva újból lerombolják, és most az egyszer nem is igazán bánta.

A játék új labdával folytatódott, a nap továbbra is sütött, és Ford továbbra is fel-le ugrált, csóválta a fejét

és pislogott.

- Valamin jár az eszed, ugye? - kérdezte Arthur.

- Azt hiszem - mondta Ford olyan hangon, hogy Arthur azonnal rájött: valami teljesen érthetetlen dolog következik -, egy MVP van ott.

Kinyújtotta a kezét. Furcsamód az irány, amerre mutatott, nem az volt, mint amerre nézett. Arthur először az egyik irányba nézett, a palánkon túlra, majd a másikra, a pályára.Bólintott, majd megrántotta a vállát. Aztán még egyszer megrántotta.

- Egy micsoda?

- Egy MVP.

- Egy M...?

- ...VP.

- És az mi?

- Másvalaki Problémája - felelte Ford.

- Á, rendben - mondta Arthur, és elernyedt. Fogalma sem volt, mi ez az egész, de legalább úgy tűnt, hogy vége. Rosszul tűnt.

- Ott, ni - mondta Ford továbbra is a palánk felé mutatva és a pályát nézve.

- Hol? - kérdezte Arthur.

- Ott! - mondta Ford.

- Látom - mondta Arthur, de nem látott semmit.

- Tényleg? - kérdezte Ford.

- Mit? - kérdezett vissza Arthur.

- Látod - kérdezte türelmesen Ford - az MVP-t?

- Mintha azt mondtad volna, hogy az másvalaki problémája.

- Úgy van.

- Arthur lassan, óvatosan és végtelenül ostoba arccal bólintott.

- És arra vagyok kíváncsi - mondta Ford -, hogy látod-e.

- Te látod?

- Persze.

- És - kérdezte Arthur - hogy néz ki?

- Hát honnan tudjam, te idétlen?! - kiabált Ford. - Ha látod, mondd el te!

Arthur érezte azt a tompa, lüktető érzést a halántéka mögött, ami rengeteg Forddal folytatott beszélgetését fémjelezte. Agya meglapult, mint egy riadt kiskutya az óljában. Ford karonfogta.

- Az MVP - magyarázta - olyasvalami, amit nem láthatsz, vagy nem látsz, vagy az agyad nem engedi, hogy lásd, mert azt hiszed, hogy az nem a te problémád. Ezt jelenti az MVP. Másvalaki Problémája Az agy egyszerűen kihagyja, olyan ez, mint a vakfolt. Még ha direkt ránézel, sem fogod észrevenni, hacsak egészen pontosan nem tudod, mi az. Csupán abban bízhatsz, hogy véletlenül észreveszed a szemed sarkából.

- Á - mondta Arthur -, akkor hát ezért...

- Igen - felelte Ford, aki már tudta, mit fog Arthur mondani.

-...ezért ugráltál fel és...

- Igen.

-...le, és ezért hunyorogtál...

- Igen.

-...és...

- Azt hiszem, rájöttél már.

- Már látom - mondta Arthur. - Egy űrhajó.

Arthurt egy pillanatra megdöbbentette a reakció, amit kijelentése váltott ki. Üvöltés hagyta el a tömeget, és mindenfelől emberek rohantak, kiabálva, ordítozva, és a tumultusban egymás hegyén-hátán zuhantak keresztül. Arthur megrökönyödve visszahőkölt, és félve körülpillantott. Aztán még jobban megrökönyödve újból körülpillantott.

- Izgalmas, mi? - kérdezte egy kísértet. Arthur szemei előtt remegett, bár igazság szerint inkább Arthur szemei remegtek a szellem előtt. A szája úgyszintén remegett.

- M... m... m... m... - mondta a szája

- Azt hiszem, épp most győzött a csapatod - mondta a szellem

- M... m... m... m... igen - felelt Arthur.

- Nos, amint mondtam, épp most győzött a csapatod. Megnyerte a meccset. Elverték a Hamvakat. Örülnöd kéne. Meg kell, hogy mondjam, én is szerfölött kedvelem a krikettet, bár nem szeretném, ha bárki hallaná ezt ezen a bolygón kívül. De nem ám.

A kísértet szeme mintha pajkosan villant volna, de ezt nem lehetett biztosra venni, mert a nap pont mögötte volt, vakító glóriát képezett a feje körül, és ezüst haját és szakállát bevilágítva olyan félelmetes és drámai hatást keltett, amivel a pajkos pillantások eléggé nehezen egyeztethetők össze.

- Habár - mondta - néhány nap múlva úgyis mindennek vége, nem igaz? Annak ellenére, hogy a legutóbbi találkozásunkkor is megmondtam fájlalom a dolgot Hát, lesz, ami lesz.

Arthur megpróbált beszélni, de végül feladta az egyenlőtlen küzdelmet. Újból megbökte Fordot.

- Azt hittem, valami szörnyű dolog történt - mondta Ford -, de csak a mérkőzés ért véget. Ki kell jutnunk innen. Ó, hello, Szlartibartfaszt, mit csinálsz te itt?

- Gyüszmékelek, gyüszmékelek - mondta az öregember komolyan.

- Ez a te hajód? El tudnál vinni minket akárhová?

- Türelem, türelem - dorgálta az öregember.

- Oké - mondta Ford. - Csak arról van szó, hogy ezt a bolygót nemsokára szépen elpusztítják.

- Tudom - mondta Szlartibartfaszt.

- És, hát, csak erre akartam rámutatni - mondta Ford.

- Értem én.

- És ha tényleg úgy érzed, hogy éppen egy krikettpálya környékén kell ólálkodnod...

- Úgy.

- Akkor hát ez a te hajód.

- Az.

- Gondoltam - Ford hevesen elfordult.

- Hello, Szlartibartfaszt - nyögte ki végre Arthur.

- Hello, földlakó - köszöntötte Szlartibartfaszt.

- Végül is - mondta Ford - csak egyszer halhatunk meg.

Az öregember eleresztette ezt a kijelentést a füle mellett, és szúrós szemmel nézett a dombra, szemeiben számtalan rejtélyes és kifejező fény villogott. A kifejező fények nem adtak látható jelet arról, mi folyik a pályán. Az történt, hogy a tömeg egy széles kört alkotott a pálya közepén. Hogy mit látott benne Szlartibartfaszt, csak ó tudta egyedül.

Ford dúdolt valamit. Egyetlen hang volt, amit időnként meg-megismételt. Remélte, hogy valaki majdcsak megkérdezi, mit dúdol, de senki nem kérdezte meg. Ha bárki megkérdezte volna, azt felelte volna, hogy a "Megőrjít ez a fiú" című Noel Coward-dal első sorát dúdolgatja. Erre felhívták volna a figyelmét, hogy csak egyetlen hangot énekel, mire ő azt felelte volna, hogy bizonyos okokból - remélve, hogy mindenki számára világos, mik azok a bizonyos okok - lehagyta az "ez a fiú"-t. Bosszantotta, hogy senki sem kérdezi meg.

- Csak arról van szó - tört ki végül -, hogy ha nem megyünk innen hamarosan, ismét csak jól benne leszünk a közepében. És semmi nem lehangolóbb a számomra, mint végignézni, ahogy lerombolnak egy bolygót. Kivéve talán, ha még mindig rajta vagyok, amikor megtörténik. Vagy - tette hozzá alig hallhatóan - ha krikettmeccseken csellengek.

- Türelem - mondta újból Szlartibartfaszt - Nagy dolgok vannak készülőben.

- Ezt mondta a legutóbb is - mondta Arthur.

- Voltak is - felelte Szlartibartfaszt.

- Hát ez igaz - ismerte el Arthur.

Mégis, minden, ami szemmel láthatóan készült, csak valami ünnepségféle volt. Inkább a tévé, mint a nézők kedvéért rendezték meg, akik mindenről, ami körülöttük folyt, egy közeli rádióból értesültek. Ford nem mutatott érdeklődést.

Dúlt-fúlt magában, amikor azt magyarázták, hogy a Hamvakat éppen most akarják az angol csapat kapitányának bemutatni, füstölgött, mikor elmondták, hogy mindez azért van, mert már az ikszedik alkalommal verték meg őket, valósággal ugatott az idegességtől, mikor hallotta, hogy a Hamvak a krikett kiégett maradványai, és amikor arra kérték, hogy cáfolja meg: a szóban forgó maradvány már alaposan leégett 1982-ben, Melbourne-ben, Ausztráliában, hogy jelezze az "Angol krikett halálá"-t, rátámadt Szlartibartfasztra, vett egy mély lélegzetet, de egy szót sem tudott kinyögni, mert az öregember nem volt ott. Kivonult a pályára, járása sejtette, hogy szörnyű dologra készül. Haja, szakálla és rongyai mögötte lobogtak, és ha a Sinai nem az annyiszor ábrázolt lángoló és füstölgő hegy lett volna, hanem egy gondosan nyírt gyep, Mózes nézhetett volna úgy ki, mint Szlartibartfaszt most.

- Azt mondta, hogy a hajónál találkozunk - mondta Arthur.

- Mi a fészkes fekete fenét akar ez a vén bolond? - fakadt ki Ford.

- Találkozni velünk a hajónál két perc múlva - mondta Arthur egy vállrándítással, melyben benne volt, hogy Arthur mentesíti magát bárminemű gondolkodás alól. Elindultak az úrhajó felé. Furcsa hangok hatoltak el fülükig. Megpróbáltak nem odafigyelni, de nem tudták nem észrevenni, amint Szlartibartfaszt nyafogva követelte, hogy adják neki a Hamvakat tartalmazó ezüst urnát, mivel, mondta, életbevágóan fontosak a Galaxis múltjának, jelenének és jövőjének biztonsága szempontjából, és ezzel nagy derültséget okozott. Eltökélték, hogy ügyet sem vetnek rá.

De arra, ami ezután következett, kénytelenek voltak ügyet vetni. Olyan zaj kíséretében, mintha százezer ember mondaná: hupp!, egy fagyos fehér színű űrhajó jelent meg hirtelen, mintha a semmiből került volna elő, hogy pont egy krikettpálya fölött tűnjön fel. Roppant fenyegetőn és alig hallható zúgással lebegett.

Aztán egy darabig nem csinált semmit, mintha azt várta volna, hogy mindenki végezze tovább a dolgát,

és ne is érdekelje, hogy ő ott lebeg.

Majd valami teljesen szokatlan dolgot művelt. Vagyis inkább kinyílt, és valami teljesen szokatlan dolgot bocsátott ki magából; tizenegy teljesen szokatlan dolgot.

Robotok voltak, fehér robotok.

Az volt a legszokatlanabb bennük, hogy az alkalomhoz illő öltözékben jelentek meg. Nemcsak, hogy fehérek voltak, de ezen kívül krikettütő-külsejű dolgokat tartottak, ráadásul krikettlabda-külsejű dolgokat is fogtak a kezűkben, sőt, fehér lábszárvédőket viseltek alsó lábszárukon. Ez utóbbiak azért voltak szokatlanok, mert fúvókákkal látták el őket, amik ezeket a furcsán megmunkált robotokat leröpítették lebegő űrhajójukról, hogy gyilkolni kezdjék az embereket.

- Hahó - mondta Arthur -, mintha történne valami.

- Nyomás a hajóhoz! - kiáltotta Ford. - Nem érdekel semmi, csak gyerünk a hajóhoz! Nem akarom tudni, nem akarom látni, nem akarom hallani - kiabált futás közben -, ez nem az én bolygóm, nem én akartam idekerülni, nem akarok belekeveredni, csak kerüljek el innen, és menjek el egy buliba, ahol emberekkel beszélgethetek!

Fűst és láng hömpölygött a pályán.

- Úgy látszik, a természetfölötti brigád igencsak jó formában van ma - csacsogott magában boldogan egy rádió.

- Csak két dologra van szűkségem - kiabált Ford, hogy világosabbá tegye előző kijelentéseit -, egy erős italra és valami jó kis társaságra - Tovább futott és csak egy pillanatra állt meg, hogy elkapja Arthur karját, és magával vonszolja Arthur belekezdett az ilyenkor szokásos pánikszerepébe, ami abból állt, hogy nyitott szájjal megmerevedett, és hagyta, hogy elsodorják.

- Kriketteznek - motyogta, miközben Ford nyomában botorkált -, Istenem, ezek kriketteznek. Nem tudom, miért, de kriketteznek. És nemcsak ölik az embereket, de magukkal is viszik őket - kiabálta most már. - Ford, ezek el akarnak kapni minket!

Nehéz lett volna kétségbe vonni ezt úgy, ha nem tudunk jóval többet a galaktikus történelemből, mint amennyit Arthurnak sikerült eddigi utazásai során megtanulni. A kísérteties, mégis élénk alakok (amelyek mozgása még a vastag füstfátyolon keresztül is kivehető volt) mintha egy sor bizarr krikettütés-paródiát adtak volna elő, a különbség csak az volt, hogy mindegyik labda, amit az ütőikkel elütöttek, felrobbant, ahol földet ért. A legelső robbanások rögtön eloszlatták Arthur kezdeti reakcióját, hogy az egész csak az Ausztrál margarin gyárosok reklámhadjárata lehet.

Aztán, amilyen hirtelen elkezdődött, olyan hirtelen vége is lett. A tizenegy fehér robot szoros alakzatban felemelkedett a kavargó felhőn keresztül. Néhány utolsó lángnyelv kíséretében eltűntek lebegő fehér hajójuk belsejében. A hajó, mintha százezer ember mondaná hipp!, azonnal eltűnt a vékony levegőben, ahonnan kihuppant.

Egy pillanatig szörnyű, döbbent csend volt, majd az oszladozó füstből előbukkant Szlartibartfaszt sápatag alakja. Még jobban hasonlított Mózesre, mert a hegy továbbra is hiányzott ugyan, de legalábbis lángoló és füstölő gyepen lépdelt.

Dühödten nézett körül, s végre megpillantotta Arthur Dent és Ford Prefect igyekvő alakját. Éppen a rémült tömegen keresztül próbáltak utat törni; a tömeg e pillanatban éppen hanyatt-homlok rohant az ellenkező irányba. Mindenki nyilván arra gondolt, milyen különös fordulatot vett ez a mai nap, és, bár senki nem tudja igazán, hogy merre, de nekik is fordulniuk kellene.

Szlartibartfaszt sürgetőleg integetett és kiabált Fordnak és Arthurnak, amint mind a hárman fokozatosan közeledtek a hajóhoz. A palánkok mögött parkoló űrhajó szemmel láthatóan senki szemével nem volt látható; a fejvesztetten tolakodó embereknek valószínűleg elég volt megbirkózni a saját problémájukkal is.

- Elblibli blablablabla! - kiáltozott Szlartibartfaszt remegő hangján.

- Mit mond? - zihálta továbbfurakodva Ford.

Arthur a fejét rázta

- Valamit valaki elvalamizett, vagy mi! - mondta.

- Elvitték bla blablabla! - kiáltotta újból Szlartibartfaszt.

Ford és Arthur egymásra nézett és a fejét rázta.

- Sürgősnek hangzik - mondta Arthur. Megállt és odakiáltott.

- Mi?

- Elvitték a hablabla! - ordította Szlartibartfaszt még mindig integetve.

- Azt mondja - magyarázta Arthur -, hogy elvitték a Hamvakat. - Asszem, ezt mondja. - Tovább rohantak.

- Mit? - kérdezte Ford.

- A Hamvakat - válaszolt tömören Arthur. - A krikett kiégett maradványait. Ez a hadizsákmány. Nyilván... - lihegte - azért... jöttek..., hogy elvigyék. - Kicsit megrázta a fejét, mintha azt akarta volna, hogy agya leülepedjen a koponyájában.

Végre elérték a hajót. Az is különös volt, hogy látták a Másvalaki-Problémája-pajzsot működés közben. Most már tisztán látták a hajót, egész egyszerűen azért, mert tudták, hogy ott van. Kétségkívül ott volt, mégsem láthatta senki más. Nem azért, mert láthatatlan volt, s nem is valami hasonló hiperlehetetlenség miatt. A technológia, amelynek segítségével bármi láthatatlanná tehető, olyan végtelenül összetett, hogy egyszerűbb összeadni kilenszázkilencvenkilenc milliárdot, kilencszázkilencvenkilenc milliót és kilencszázkilencvenkilencezret, megszorozni kilencszázkilencvenkilenccel és kivonni a billióból; és sokkalta hatékonyabb megoldás egyszerűen csak kidobni a problémás dolgot és megfeledkezni róla.

Wugi Effrafax, az ultrahíres tudósmágus egyszer az életébe fogadott, hogy a Magramal-megahegyet teljesen láthatatlanná teszi.

Az év nagy részében Lux-O-Szelepekkel, Törésmutató-Nullázókkal és Színkép-Elvon-O-Matákkal szöszmötölt, és már csak kilenc óra volt hátra, mikor rájött,

hogy nem tudja megcsinálni.

Így hát barátaival és a barátai barátaival és a barátai barátainak a barátaival, plusz a barátai barátai barátainak a barátaival, valamint azok nem annyira jó barátaival, akik azonban az egyik legnagyobb csillagközi teherszállító társaság tulajdonosai voltak, belefogtak abba, amit ma a történelem legkeményebb éjszakai műszakaként emlegetnek, és mire eljött a reggel, a Magramal nem volt többé látható. Effrafax mégis elvesztette a fogadást - és ennek köszönhetően az életét is - mert a vizsgálóbizottság valamelyik tudálékos bürokratájának feltűnt, (a) hogy amikor azon a területen járkált, ahol a Magramalnak kellett volna lennie, nem botlott meg és nem törte be az orrát semmiben, valamint (b) egy gyanús külsejű újdonsült hold.

A Másvalaki-Problémája-pajzs ennél sokkal egyszerűbb és hatásosabb, s mi több! egy egyszerű zseblámpaelemmel is több mint száz évig működik Mégpedig azért, mert az emberek természetes hajlamára (nem látják, amit nem akarnak, vagy nem tudnak megmagyarázni) épül. Ha Effrafax a hegyet rózsaszínűre festi, és egy olcsó és egyszerű Másvalaki-Problémája-pajzzsal vonja körbe, az összes ember elsétál a hegy mellett, körül, vagy éppenséggel a hegyen keresztül és sohasem veszi észre, hogy van ott valami.

Hát pont ez volt a helyzet Szlartibartfaszt hajójával is. Nem volt ugyan rózsaszínű, de ha az lett volna is, az lett volna a legkevésbé szembetűnő, és az emberek ugyanúgy nem vettek volna róla tudomást, mint bármi másról.

A legkülönösebb az volt rajta, hogy csak imitt-amott hasonlított űrhajóra, vezérsíkokkal, hajtóművekkel, vészkijáratokkal meg miegymással; sokkal inkább olyan volt, mint egy fejre állított olasz bisztró.

Ford és Arthur csodálattal és mélyen felkavart érzelmekkel bámulta a hajót.

- Igen, tudom - mondta a sietve épp odaérkező Szlartibartfaszt zihálva és feldúltan -, de mindennek oka van. Gyerünk, mennünk kell. Az ősi rémálom újból itt van. A végzettel mindnyájunknak szembe kell nézni. Indulnunk kell most azonnal.

- Valami napos helyre szeretnék - mondta Ford.

Arthurral együtt követte Szlartibartfasztot a hajóba, és annyira meglepődött a bent folyó dolgoktól, hogy tudomást sem vett a kint folyó dolgokról.

Még egy űrhajó, ezúttal egy olajosan és ezüstösen csillogó, ereszkedett le az égből a krikettpályára, csendben, zaj nélkül, hosszú lábait puha balett mozdulattal nyújtotta ki.

Finoman landolt. Egy rövid rámpát eresztett ki. Egy magas szürkészöld figura vonult ki fürgén, és egy kis embercsoport felé közeledett, akik a pálya közepén gyűltek össze, és a legjobb úton voltak afelé, hogy a korábbi megmagyarázhatatlan mészárlás halálos áldozatai lehessenek. Mérsékelt fensőbbséggel haladt el az emberek mellett, és végül egy kétségbeejtő vértócsában fekvő férfihoz lépett. A férfin már nem segíthetett semmiféle földi orvosság, az utolsókat rúgta és hörögte. Az alak csöndesen mellé térdelt.

- Arthur Philip Deodat? - kérdezte.

A férfi a rémülettől fátyolos szemmel, erőtlenül bólintott.

- Egy semmirekellő, ostoba fajankó vagy - súgta oda a lény. - Úgy gondoltam, ezt tudnod kell, mielőtt

meghalsz.

 Hátravan:  34/30  fejezet.

Lap tetejére

<<<   5. Fejezet   >>>

 

 www.aszta.tuti.hu