Jobbára Ártalmatlan

Douglas Adams

Jobbára Ártalmatlan

A galaxis történelme egy kissé zavaros. Ennek számos oka van: részint

azért, mert azok is egy kissé belezavarodnak, akik nyomon próbálják

követni, másrészt azért, mivel amúgy is történt már egy-két zavaró dolog a

történelem során.

Az egyik probléma a fénysebességben rejlik, és abban, hogyan lehetne

átlépni. Elárulhatjuk: sehogy. Semmi sem halad gyorsabban a fénynél,

kivéve talán a rossz híreket, amelyek önnön speciális törvényeiknek

engedelmeskednek. Az Arkintoofle Mirroron élő hingefrilek ugyan

megpróbáltak olyan űrhajókat építeni, amelyeket rossz hírek hajtanak, ám

ezek nem működtek különösebben jól, ráadásul annyira ellenségesen

fogadták őket, amikor megérkeztek valahová, hogy már nem volt sok

értelme az ottlétüknek.

így alakult hát, hogy a galaxis népei elteltek saját helyi zavaros

elképzeléseikkel, a galaxis történelmét pedig hosszú ideig nagyon

metafizikus dolognak tartották.

Ami nem jelenti azt, hogy nem próbálkoztak. Egész űrhajóflottákat

küldözgettek az űr legtávolabbi részeibe harcolni vagy üzletelni, de általában

évezredekig tartott, míg ezek eljutottak bárhova is. Aztán mire végre

odaértek, már rég felfedeztek más módszereket, amelyek a hiperűr

segítségével kerülték meg a fénysebesség problémáját, így bármilyen

háborúba küldték harcolni a fénysebességnél lassabban haladó flottákat,

azok már évszázadokkal a hajók megérkezte előtt véget értek.

Természetesen ez nem rettentette el a katonákat, akik mindenáron harcolni

akartak. Kiképezték őket, felkészültek voltak, pár ezer év alatt jól ki is

aludták magukat; hosszú utat tettek meg; hogy kemény mun-

kát végezzenek, és akkor már Zarquonuccse, de el is végzik!

Ezen a ponton jelentek meg a galaktikus történelem elsô ködösebb foltjai,

amikor évszázadokkal azután, hogy az ügy, amiért harcoltak, már rég

elrendezôdött, újra és újra kitörtek a háborúk. Ez a sok ködös folt azonban

kismiska volt azokhoz képest, amelyeket a történészeknek kellett

tisztázniuk, miután felfedezték az időutazást, és a háborúk elkezdtek

elôtörni, méghozzá évszázadokkal azelőtt, hogy az ok, amiért háborúztak,

egyáltalán szóba került volna. Amikor aztán a Végtelen Valószínűség

Hajtóműve is megjelent, és egész bolygók kezdtek váratlanul banános

gyümölcstortává válni, a Maximegalon Egyetem híres történelem tanszéke

nem bírta tovább, bezárta kapuit, és átengedte épületét az Isteni Jóság és a

Vízipóló gyorsan fejlődő közös fakultásának, amely évekig maradt a helyén.

Mindebben persze semmi kivetnivaló nincs, de majdnem egészen biztos,

hogy már senki nem tudhatja meg, honnan jöttek például a grebulonok, vagy

hogy pontosan mit is akartak. Ami kár, mert ha bárki bármit is tudott volna

róluk, akkor minden bizonnyal el lehetett volna hárítani egy iszonyú

katasztrófát - vagy legalábbis azt el lehetett volna érni, hogy másképpen

következzék be.

HIikk, zümm.

A hatalmas, szürke grebulon felderítő-űrhajó csöndesen szelte át a fekete űrt.

Mesébe illő, lélegzetelállító sebességgel haladt, a milliárd távoli csillag

szikrázó ragyogása mellett mégis teljesen mozdulatlannak tűnt. Csupán egy

sötét petty volt megfagyva a csillogó éjszaka szemcsés végtelenségében.

A hajó fedélzetén., mint már évezredek óta, most is mindenhol mély sötétség

és csend honolt.

Klikk, zümm.

Legalábbis majdnem mindenhol. Kikk, klikk, zümm.

Klikk, zümm, klikk, zümm, klikk, zümm. HIikk, klikk, klikk, klikk, zümm.

zümmm.

Mélyen a hajó félálomban nyugvó kiberagyában egy. alacsonyabb szintű

felügyelőprogram felébresztett egy kissé magasabb szintű felügyelőprogra-

mot,' és jelentette, hogy akárhányszor klikkeg egyet,

mindig csak egy zümm a válasz.

A magasabb szintű felügyelôprogram megkérdezte, hogy mi lenne a

megfelelô válasz, mire az alacsonyabb szintű felügyelôprogram azt felelte,

hogy nem emlékszik pontosan, de inkább valamiféle távoli, elégedett sóhajra

kellene hásonlítania. Azt, hogy mi ez a zümm, nern tudja. HIikk, zümm,

klikk, zümm. Mindig ez a válasz.

A magasabb szintű felügyelôprogram elgondolkodott ezen, és valami nagyon

nem tetszett neki. Megkérdezte hát az alacsonyabb szintű

felügyelôprogramot, hogy pontosan mire is kell felügyelnie, az alacsonyabb

szintű felügyelôprogram pedig azt felelte, hogy arra sem emlékszik. Csak

arra, hogy nagyjából tízévente mindig volt egy klikk, aztán a sóhaj, és ez

eddig általában gond nélkül ment. Megpróbált már konzultálni a hibakeresô

táblázatával, de ôt ném találta, ezért riasztotta a magasabb szintű

felügyelôprogramot a problémával.

A magasabb szintű felúgyelôprogram elindult, hogy konzultáljon az egyik

saját hibakeresô táblázatával, és rájöjjön, mire kellett az alacsonyabb szintű

felügyelôprogramnak felügyelnie.

ž sem találta a hibakeresôt. Fura.

újra megnézte, de csak egy hibaüzenetet kapott. Megpróbálta kikeresni a

hibaüzenetet a hibaüzenet-keresô táblázatban, de azt sem találta. Rászánt

néhány nanoszekundumot, hogy az egészet újra végiggondolja. Aztán fel-

ébresztette szakaszfunkció-felügyelôjét.

A szakaszfunkció-felügyelô nyomban problémákba ütközött. Hívta a

felügyelôügynökét, amely szintén problémákba ütközött. Pár milliomod

másodperc alatt villódzva keltek életre a virtuális áramkörök szerte a hajón;

némelyikük évek óta, némelyikük évszázadok óta háborítatlanul szunnyadt.

Valahol valami szörnyen elromolhatott, de egyik felügyelôprogram sem

tudta megmondani, micsoda. Minden szinten létfontosságú utasítások

hiányoztak, és azok az utasítások, amelyek megmondják, mi a teendô abban

az esetben, ha felfedezik, hogy létfontosságú utasítások hiányoznak,

ugyancsak hiányoztak.

Kis szoftvermodulok - ügynökök - cikáztak keresztül-kasul a logikai

ösvényeken, csoportosultak, tanácskoztak; újracsoportosultak. Gyorsan

megállapították, hogy a hajó memóriája egészen a központi feladatmodulig

szanaszét hullott. Megannyi kérdést tettek fel, de így sem tudták eldönteni,

mi történhetett. úgy tűnt, még maga a központi feladatmodul is

megrongálódott.

Ez nagyban leegyszerűsítette az egész problémát. Ki kell cserélni a központi

feladatmodult. Létezett egy segédmodul, az eredeti pontos mása. Ez

tényleges cserét jelentett, mert biztonsági okokból semmiféle összeköttetés

nem volt az eredeti és a tartalék között. Miután kicserélték a központi

feladatmodult, az már magától is mindenre kiterjedôen felügyelhet a rend-

szer összes többi részének rekonstrukciójára, és minden rendben lesz.

Utasították a robotokat, hogy hozzák elô a tartalék központi feladatmodult a

páncélterembôl, ahol ôrizték, és a hajó logikai kamrájában helyezzék

üzembe.

Ez sürgôsségi kódok és protokollok hosszas csereberéjével járt együtt, mert a

robotoknak meg kellett gyôzôdniük az ügynökök utasításainak

hitelességérôl.

Végül elégedetten állapították meg, hogy az összes művelet helyes. Kivették

a tartalék központi feladatmodult a tartóburkolatból, kivitték a raktárból,

kizuhantak a hajóból, és pörögve belevesztek az űrbe.

Egy lépéssel máris közelebb kerültek a hiba forrásához.

A további kutatások egykettôre kiderítették, mi történt. Egy meteorit óriási

lyukat ütött a hajóba. A hajó persze eddig ezt nem észlelhette, mert a

meteorit ügyesen pont azt a műszert verte le a hajótestrôl, amelynek

észlelnie kellett volna, ha egy meteorittal ütköznek.

Az elsô tennivaló a lyuk légmentes lezárása volt. Ki is derült róla, hogy

lehetetlen, mert a hajóérzékelôi nem látták, hogy ott egy lyuk van, a

felügyelôk pedig, akiknek szólniuk kellett volna, hogy az érzékelôk nem mű-

ködnek rendesen, ugyancsak nem működtek rendesen, és folyvást az

jelentették, hogy az érzékelôk rendben vannak. A hajó csak abból a ténybôl

tudta levezetni a lyuk létezését, hogy a robotok ótt zuhantak ki; és magukkal

vitték tartalékagyát, amellyel képes lett volna látni a lyukat.

e A hajó megpróbált okosan elgondolkodni ezen, s miután nem jutott dűlôre,

egy kis idôre teljesen kikapcsolt. Persze nem jött rá, hogy kikapcsolt,

pontosan azért, mivel kikapcsolt. Csak szón lepôdött meg, hogy

megváltoznak a csillagok Mikor már harmadjára változtak meg, akkor jött

rá végül, hogy bizonyára éppen kikapcsolódik, és hogy ideje valami komoly

elhatározásra jutni.

Pihent egy kicsit.

Aztán rájött, hogy még egyáltalán nem határozta el, amit kellett volna, és

pánikba esett. Egy kicsit újra kikapcsolt, Amikor ismét felébredt, gyorsan

betömte azokat a választófalakat, ahol a nem látható lyukat feltételezte.

Görcsösen arra gondolt, hogy még nyilván nem érte 'a el a célját, de miután

halvány fogalma sem volt, hol van a cél vagy hogyan érhetné el, nem sok

értelme volt továbbmenni. Utánanézett, milyen utasításdarabkákat . tudna

felidézni központi feladatmoduljának romjaiból.

A te !!!!! !!!!! !!!!! éves küldetésed, hogy !!!!! !!!!! !!!!!, !!!!!, !!!!! !!!!! !!!!!

!!!!!, leszállj !!!!! !!!!! !!!!! biztos távolságból megfigyeld!

!!!!! !!!!!

Az összes többi teljesen hasznavehetetlen volt. Mielôtt örökre leáll, a

hajónak változtatás nélkül átkellett volna adnia ezeket az utasításokat a

primitívebb kisegítôrendszereknek.

A legénység összes tagját is újra kellett élesztenie. Akadt még egy probléma.

A hibernáció alatt a teljes legénység agyát, emlékeit, személyiségét,

személyazonosságát és céljait biztonsági okokból betáplálták meg-

ôrzésre a hajó központi feladatmoduljába. A legénység tagjainak

elképzelésük sem volt, hogy kik ôk vagy mit keresnek itt. Hajaj!

Mielôtt a hajó végképp kikapcsolt, észrevette, hogy a hajtóművek is

kezdenek leállni.

A hajó újjáélesztett és tanácstalan legénységével tovább keringett a kisegítô

automata rendszerek irányítása alatt, amelyektôl csak annyi telt ki, hogy

ahol találnak egy helyet, ott leszálljanak, és amit találnak, azt megfigyeljék:

A megfelelô leszállóhely kiválasztása mindenesetre , nem a legfényesebbre

sikeredett. A bolygó, amire ráakadtak, kétségbeejtôen hideg és kihalt

volt, fájdalmasan távol a naptól, amely felmelegítette volna. A magukkal

vitt összes Miliômanipulátort és Létfenntart-O- Rendszert föl kellett

használniuk, hogy legalább egy részét lakhatóvá tegyék. Vóltak a közelben

jobb bolygók is, de a hajó ,Harc-O-Malája nyilván lopakodó üzemmódban

maradt,

így a legtávolabbi, legkevésbé feltűnô bolygót választotta. Ezenkívül egyedül

a hajó Fô Stratégiai Tisztje mondhatolt neki ellent. Miután a hajón

mindenkinek kitörlôdött az egyénisége, senki sem tudta, melyikük a Fô

Stratégiai Tiszt, de ha sikerült volna azonosítani, akkor sem tudták volna,

hogyan kell ellentmondani a hajónak.

A megfelelô megfigyelési pont kiválasztása viszont nem is sikerülhetett

volna jobban.

Az élettel kapcsolatban az az egyik rendkívüli 2 dolog, hogy mindenféle

helyen kész megvetni a

lábát. Bármivel képes megbirkózni, legyenek azok a Santraginus-V részegítô

tengerei, ahol a halakat sosem érdekli, merre az ördögbe úsz1' kálnak, vagy

a frastrai tűzzuhatagok, ahol az élet

állítólag 40 000 foknál kezdôdik, de még egy patkány alsó bélrendszerében

is hajlandó megbújní, pusztán azért, mert micsoda frankó egy dolog az,

szóval az élet mindig megtalálja a módját, hogyan törjön utat magának

valahol.

Még New Yorkban is, noha nehéz rájönni, Z miért. Télidôben a hômérséklet

jóval az elfogadott minimális érték alá zuhan, jobban mondva zuhanna, ha

bárkinek lenne annyi sütnivalója, hogy megállapítson egy elfogadott

minimális értéket. Amikor a legutóbb valaki készített egy listát a New York-

iak száz legjellemzôbb tulaj

donságáról, a sütnivaló a 79. helyre szorult.

Nyáron baromi meleg van. Egy dolog, hogy van olyan életforma,

amelyeknek a hôség az éltetô eleme, és náluk (miként a frastraiaknál is) a 40

000 és a 40 004 fok közötti hômérséklet az állandó, de teljesen más dolog,

hogy van olyan állatfajta, amely bolygója röppályájának felénél más állatók

bôrébe kénytelen burkolózni, újabb fél röppálya elteltével meg már felforr az

agyvize.

A tavaszt túlbecsülik. Rengeteg New York-i lakos gágogva isteníti a tavasz

örömeit, de ha csak egyetlen örömét is igazán ismernék, akkor azt is tudnák,

hogy New Yorknál legalább ötezerkileneszáznyolevanhárom jobb hely

létezik, ahol eltölthetik, és most csak arról a szélességi körrôl beszélünk.

Ámbár a legrosszabb az ôsz. Kevés rosszabb dolog van a New York-i ôsznél.

Néhányan a patkányok alsó bélrendszerében élôk közül ugyan ellenkeznének

ezzel, de az ott élôk már csak ilyen ellenkezôs fajta, így az

ô véleményüket nern szabad és nem fogjuk figyelembe ~venni. Amikor New

Yorkba beköszönt az ôsz, a levegô olyan büdös, mintha valaki kecskét sütne,

és ha az ernber még lélegezni is szeret, a legbölcsebb dolog, amit tehet, hogy

kinyitja az ablakot, és bedugja a fejét egy épületbe.

Tricia McMillan imádta New Yorkot. újra és újra ezt mondogatta magának.

Upper West Side. Ez az! Mid Town. Hű, az igen! A Soho. East Village.

Ruhák! Könyvek! Szusi! Olasz kaja! Ujjé!

Filmek. Szintén ujjé. Tricia épp most nézte meg az új Woody Allen-filmet,

ami arról szólt, milyen szorongásokkal jár New Yorkban neurotikusnak

lenni. A pali készített már egy-két filmet ugyanerrôl a témáról, és Tricia

azon gondolkodott, vajon eszébe jutott-e már, hogy elköltözzön, de azt

hallotta, hogy mindig ellenezte az ötletet. Ezek szerint lesz'még több filmje

is, gondolta.

Tricia imádta New Yorkot, mert New Yorkot szeretni piros pontot jelentett a

karrieristáknak. Hasznos volt a kereskedôknek, jó az ínyenceknek, nem úgy

a taxival járóknak, és a gyalogosoknak sem annyira, a karrier szempontjából

azonban mindenképpen, és most ez bírt a legkiemelkedôbb fontossággal.

Tricia egy beugrós tévészemélyiség volt, New York pedig az a hely, ahol a

világ legtöbb tévétársaságába lehet beugrani. Tricia tévés beugrásai egészen

eddig kizárólag Angliára korlátozódtak: regionális hírek, után reggeli hírek,

kora esti hírek. Ha a nyelvhelyesség engedné, egy kiugró tehetségű beugrós-

nak hívhatnánk de... hé, a televízióról van szó, akkor meg mit számít? Egy

kiugró tehetségű beugrós volt. Mindene megvolt, ami ezzel együtt jár: remek

frizura, az ajakfény-hadviselés alapos ismerete, és picinyke belsô közöny

ami nemtörôdömségre utalt. Mindenki életében van egy pillanat, az a

bizonyos nagy lehetôség. Ha az ember el találja szalasztani a sajátját, az

életben minden más hátborzongatóan könnyűvé válik.

Tricia egyetlen lehetôséget szalasztott el. Mostanában már meg sem

borzongott a gondolatára, nem úgy, mint régebben. úgy vélte, énjének az a

része már meghalt.

Az NBS-nek új műsorvezetôre volt szüksége. Mo Minetti otthagyta a Jó

reggelit, Amerika! című műsort, hogy gyereket szüljön. Észveszejtôen

hatalmas összeget ajánlottak neki azért, hogy a szülés is benne legyen a

műsorban, de ô mindenkit meglepve visszautasította ezt. A magánélet

sérthetetlenségére és egyéni jó ízlésére hivatkozott. Az NBS ügyvédi csapata

végigbogarászta a szerzôdését, hogy vajon törvényesen cselekszik-e, ám a

legvégén kelletlenül bár, de elengedték. Számukra ez különösen bosszantó

volt, mert szótárukban a "kelletlenül elengedni valakit" kifejezés

homlokegyenest az ellenkezôjét jelentette.

Az a hír járta, hógy talán, de csak talán, egy brit akcentus kéne nekik. A

hajnak, a bôrszínnek, a hídnak a fogakon szigorúan meg kellett felelnie az

amerikai televízió szabványainak, de rengeteg brit akcentusú amerikai

köszönhette az Oscarját az anyjának, énekelt a Broadwayn, és szokatlanul

nagy számú közönség hallgatta a Masterpiece Theatre parókás színészeinek

brit akcentusát a tévében. David Letterman és Jay Leno show-faiban brit

akcentussal mesélték a vicceket. Senki nem értette ôket, de a kiejtés tényleg

hatással volt rájuk. léhát talán, de csak talán itt az idô. Egy brit akcentus a

Jó reggelit, Amerikítban. A mindenit!

Ezért volt most itt Tricia. Ezért volt New York jó lépés a karrier felé.

Hivatalosan persze nem ez volt az igazi ok. A tévétársaság otthon,

Angliában aligha szurkolta volna le a repülôjegy és a hotel költségeit azért,

hogy' ô Manhattanben munka után koslasson. Mivel olyasmit keresett, ami

tízszer annyit fizet, mint a jelenlegi munkája, biztos úgy vélték volna, hogy

ô is összeguberálhatná a köh

tôpénzét, de ô kitalált egy történetet, egy jó ürügyet (közben persze mélyen

hallgatott minden egyébrôl), így végül is kiperkálták az útiköltséget.

Természetesen csak a harmadosztályra, de az arcát mindenütt ismerték, így

ki tudott mosolyogni magának egy jobb helyet. A Brentwoodban egy-két

helyénvaló mozdulat után kapott egy szép szobát. Itt volt hát, és azon

töprengett, mi legyen a következô teendô.

A szóbeszéd azonban nem elég, kapcsolatokat is kell teremteni. Triciánál

volt egy pár név és telefonszám, de mindössze arra volt jó, hogy néhányszor

bizonytalanul elôvegye, aztán mégis mindig ott volt, ahol a part szakad.

Puhatolózott, üzeneteket hágyott, de választ eddig még nem kapott. A

hivatalos munkát, ami miatt idejött, már reggel elintézte, de az a munka,

amire vágyott, még mindig csak kínzón pislákolt az elérhetetlen messze-

ségben.

A francba.

A mozinál leintett egy taxit, hogy visszaérjen a szállodába. A kocsi nem

tudott beállni a járdaszegély mellé, mert egy böhömnagy limuzin az összes

létezô helyet elfoglalta. Triciának úgy kellett átpréselnie.magát mellette. A

büdös, sültkecskeszagú levegôt az elôcsarnok áldott hűse váltotta fel.

Blúzának finom anyaga most koszosan tapadt a bôréhez. Hajának tapintása

a vattacukórra emlékeztetett. A pultnál megkérdezte, van-e valami üzenete,

bár morcosan beletörôdött, hogy nem lesz. Mégis volt egy.

ű.:. Istenem. Bejött direkt azért ment moziba, hogy megcsör-

renjen a telefon. Nem bírt volna a szállodában ülni és várakozni.

Elgondolkódott. Itt lent bontsa kí az üzenetet? A ruhája már nagyon szúrt, és

ô alig várta, hogy levetkôzhessen és csak heverjen az ágyon. A fűtést teljesen

letekerje, a szellôztetést pedig a legmagasabb fokozatra állítsa.

Pillanatnyilag a libabôr jelentette vágyai netovábbját. Aztán egy forró

zuhany, majd egy hideg, utána pedig lefeküdni egy törülközôre. az ágyon és

szárítkozni a ventilátornál. Aztán elolvasni az üzenetet. Esetleg még egy kis

libabôr. Esetleg még egy kis ez meg az.

Mégsem. Vágyai netovábbja egy állás lett volna az amerikai tévénél, egy

tízszer zsírosabb állás, mint a mostani. Fontosabb volt ez minden másnál a

világon. A világon. Mindennél jobban vágyott arra, hogy ne egy élô adásban

kelljen szerepelnie.

úgyhogy leült egy székre a hallban, egy kentiapálma alá, és kinyitotta a kis

celofánablakos borítékot. "Kérem, hívjon fel" szólt az üzenet. "Nem boldog."

És egy telefonszám. Aláírás: Gail Andrews. Gail Andrews.

Hát nem éppen erre a névre számított. Ez váratlanul érte. Ismerôs volt neki,

de hirtelen nem ugrott be, honnan. Andy Martin titkárnôje lenne? Vagy

Hilary Bass asszisztense? Martin és Bass volt a két kulcsfigura az NBS-nél,

akivel kapcsolatba lépett, vagy legalábbis megpróbált kapcsolatba lépni. És

mi akar lenni ez a "Nem boldog?"

"Nem boldog."

Teljesen össze volt zavaródva. Netán Woody Allen akarja elérni ôt álnéven?

Az irányítószám 212 volt. Tehát New York-i az illetô. Aki nem boldog. Ez

egy kicsit máris közelebb visz, nemde?

Visszament a recepciós pulthoz.

-Van egy kis problémám az üzenettel, amit az imént adott ide nekem -

mondta. - Valaki, akit egyáltalán nem ismerek, megpróbált hívni, és azt

állítja, hogy nem boldog.

A recepciós homlokráncolva bámulta az üzenetet. - Ismeri az illetôt? -

kérdezte.

- Nem - felelte Tricia.

- Hmmm - mondta a recepciós. - úgy tűnik, valamiért boldogtalan.

- úgy - mondta Tricia.

- úgy látom, van itt egy név Gail Andrews. Ismer valakit, akit így hívnak?

- Nem - mondta Tricia.

- Valami ötlete, hogy mién boldogtalan? - Nincs - mondta Tricia.

- Hívta már ezt a számot? Van itt egy szám.

- Nem - mondta Tricia -, magától kaptam az üzenetet, egy perce sincs. Csak

próbálok többet kideríteni róla, mielôtt visszahívnám. Beszélhetnék esetleg

azzal, aki az üzenetet átvette?

- Hmmm - a recepciós figyelmesen vizsgálta a cetlit. Nem hiszem, hogy van

itt Gail Andrews nevű vendégünk. - Jó, azt gondoltam - mondta Tricia. - Én

csak...

- Gail Andrews vagyok.

A hang hátulról jött. Tricia megfordult. - Tessék?

- Én vagyok Gail Andrews. Velem készített interjút ma reggel.

- ű. Istenem, hát persze - mondta kicsit izgatottan Tricia.

- Én hagytam az üzenetet önnek néhány órával ezelôtt. Nem kaptam választ,

így eljöttem. Nem akartam, hogy elkerüljük egymást.

- ű. Hogyne, persze. -Tricia erôsen küszködött, hogy felvegye a tempót.

- Hát nem tudom - szólalt meg a recepciós, akit nem is érdekelt a tempó. -

Akarja, hogy megpróbáljam felhívni önnek ezt a számot?

- Nem, köszönöm, rendben van - mondta Tricia. Most már magam is

elboldogulok.

- Felhívhatom ezt a szobaszámot itt, ha az segít. - A recepciós még mindig a

papírra meredt.

- Nem, köszönöm, teljesen fölösleges - mondta Tricia. - Az a saját

szobaszámom. Nekem szólt az üzenet. Azt hiszem, ezen már túl vagyunk.

- Akkor ma jó napja van - mondta a recepciós. Tricia nem akarta

különösebben, hogy jó napja legyen. Nem ért rá.

Gail Andrewsszal sem akaródzott beszélgetnie. Szigorúan megszabta

magának, meddig mehet el a keresztényekkel való haverkodásban. A

munkatársai az összes riportalanyát kereszténynek titulálták, és nagyon

gyakran még keresztet is vetettek, mikor látták, hogy valamelyikük ártatlan

képpel igyekszik a stúdióba Tricia színe elé, fôként, ha ô kedvesen

mosolygott és a fogát villantotta rájuk.

Megfordult, fagyosan elmosolyodott, és azon töprengett, mit tegyen.

Gail Andrews jól ápolt, negyvenes nô volt. Öltözködése a költséges jó ízlés

határai közé esett, de nyilvánvalóan inkább a felsô határ felé lebegett.

Asztrológus volt - egy híres, és ha a pletykáknak hinni lehet, igen befolyásos

asztrológus. Állítólag a néhai Hudson elnök jó pár döntését is befolyásolta,

beleértve azt is, hogy a hét melyik napján milyen ízesítésű tejszínhabot

egyen, vagy azt is, hogy Damaszkuszt lebombázza-e vagy sem.

Tricia elég keményen támadta a műsorban. Nem amiatt, hogy az elnökkel

kapcsolatos történetek igazak voltak-e, ez már lerágott csont volt. Az idô tájt

Miss Andrews határozottan tagadta, hogy Hudson elnöknek személyes, lelki

vagy diétás ügyeken kívül más jellegű tanácsot is adott volna, Damaszkusz

lebombázásának kérdése pedig egyértelműen nem tartozik ezek közé. ("NE

VEDD A LELKEDRE, DAMASZKUSZ!" - hirdették akkoriban harsogva a

transzparensek.)

Nem, Tricia az asztrológia egészét vette elô, ez csinos kis téma vólt. Miss.

Andrews nem volt rá teljesen felkészülve. Tricia ellenben meg arra nem vólt

igazán

félkészülve, hogy újra lejátssza ezt a mérkôzést a szál- loda halljában. Most

mit tegyen?

- Megvárhatóm a bárban, ha szüksége van pár percre - mondta Gail

Andrews. - De nagyon szeretnék beszélni magával, és ma este el kell

utaznom a városból.

Valami miatt nyugtalánnak tűnt, de korántsem sértettnekvagy dühösnek.

- Rendben - egyezett bele Tricia. - Tíz percet kérek. Felment a szóbájába.

Alapjában véve nem nagyon bízott abban, hogy a recepciós pasas értelmi

képességei elegendôek, hogy megbirkózzon egy olyan bonyolult feladáttal,

mint egy üzenet átadása, ezért kétszeresen is meg akart gyôzôdni róla, hogy

nincs-e az ajtó alatt esetleg becsúsztatva egy papírdarab. Nem ez lett volna

az elsô eset, hogy az átadott üzenetek és az ajtó alatt becsúsztatott üzenetek

tökéletesen ellentmondanak egymásnak.

Nem volt ott semmi.

A telefonüzenet-rögzítô viszont villogott. Megnyomta az üzenetgombot. A

hotel telefonközpontosa jelentkezett.

- Üzenete vari Gary Andresstôt - mondta a központ. - Igen? - A név semmit

nem mondott Triciának. Hogy szól?

- Nem bulldog - mondta a központ.

- Nem micsoda? - értetlenkedett Tricia.

- Bulldog. Ez van ideírva. A fickó azt üzeni, hogy nem bulldog. Gondolom,

azt akarta, hogy ezt maga is tudja. Kéri a számot?

A nô elkezdte diktálni a számot, de Tricia hirtelen rádöbbent, hogy ez csak

annak az üzenetnek az elferdített változata, amit az elôbb már megkapott.

- Oké, oké - mondta. - Egyéb üzenet a számomra? - Hányas szoba?

Tricia nem egészen értette, miért kérdezi most egyszerre a szobaszámát a

központos, de azért megadta.

- Neve?

- MeMillan, Tricia McMillan. - Tricia türelmesen lebetűzte.

- Nem MacManus? - Nem.

- Nincs több üzenete. - Katt.

Tricia felsóhajtott, és újra tárcsázott. Ezúttal rögtön azzal kezdte, hogy ismét

megadta a nevét és a szobaszámát. A telefonközpontos a leghalványabb jelét

sem adta, hogy rájött volna: alig tíz másodperce beszéltek utoljára.

- A bárban leszek - magyarázta Tricia. - A bárban. Ha addig hívna valaki;

átadná nekem a bárban?

- Neve?

Egy párszor még eljátszották ezt, egészen addig, amíg Tricia biztos nem lett

benne, hogy minden, aminek világosnak kéne lennie, az világos is, mint a

nap.

Lezuhanyozott, tiszta ruhát húzott, profikhoz méltó gyorsasággal

megigazította a sminkjét, sóhajtva az ágyára nézett, és megint kiment a

szobából.

Átfutott az agyán, hogy jobb lenne elsompolyogni és elbújni valahová.

Nem. Ez nem jó.

Míg a liftre várakozott, megnézte magát a folyosó tükrében. Nyugodtnak és

magabiztosnak tűnt, és ha magát be tudja csapni, akkor mást is.

Egy kicsit kekeckedni akart Gail Andrewsszal. Jó, eddig is okozott neki egy-

két kellemetlen pillanatot. Bocs, de ebben a játékban mindannyian benne

vagyunk - errôl van itt szó. Miss. Andrews belegyezett az interjúba, mert

nemrég jelent meg egy új könyve, így a tévériportban kaphatott egy kis

ingyen reklámot. De ebben a játékban nincs szabadrúgás.

Valójában a következô történt:

A múlt héten a csillagászok bejelentették, hogy végre felfedeztek egy tizedik

bolygót a Plútón túl. Már évek

óta keresték. A külsô bolygók orbitális anomáliái segítettek nekik ebben.

Most végre megtalálták, és mind szörnyen boldogok voltak, és mindenki

hálás volt nekik ezért, és így tovább. A bolygót Perszephonénak nevezték el,

de hamarosan a Rupert becenevet kapta valamelyik csillagász papagája után

- tartozott ehhez valami dögunalmasan megható történet - és mindez nagyon

nagyszerű és csodás volt.

Tricia bizonyos okokból figyelemreméltó érdeklôdéssel követte az

eseményeket.

Aztán, amikor arra keresgélt jó ürügyet, hogyan utazhatna New Yorkba a

televízió-társaság pénzén, véletlenül felfigyelt egy újságcikkre Gail

Andrewsról és a Te és a bolygóid című új könyvérôl.

A Gail Arldrews nem ment épp tucatnévszámba, de abban a pillanatban,

hogy valaki megemlítette Hudson eînököt, a tejszínhabot, és Damaszkusz

megcsonkítását (a világnak már nem voltak újak a sebészeti csapások. A

hivatalos kifejezés valójában "Damaszkektómia" volt, ami a

"Damaszkusztalanítás"-t jelent), rögtön mindenkinek beugrott, kirôl van

szó.

Tricia ezt jö témának látta, és rögtön el is adta a producerének.

Az biztos, hogy az a hit, miszerint a világűrben keringô óriási

sziklagöröngyök tudnak olyat is az ember sorsáról, amit az nem, egy kicsit

megrendül, mikor hirtelen kiderül, hogy van ott egy másik nagy böhömnyi

szikla, amirôl addig senki sem tudott.

Ezek szerint jó pár számtani eredménynek annyi, nem igaz?

Mi van azokkal a csillagtérképekkel meg a bolygómozgásokkal meg a

többivel? Eddig (látszólag) mind tudtuk, mi történik, ha a Neptunusz a Szűz

jegyében van meg minden, de mi történik, ha a Rupert emelkedik? Nem

kéne újra átgondolni az egész asztrológiát? Nem lenne talán jobb beismerni,

hogy az egésznek se

füle, se farka, és ehelyett disznótenyésztéssel foglalkozni, ami azért mégsem

nélkülöz minden ésszerű alapot? Ha három évvel ezelôtt tudunk a Rupertrôl,

Hudson elnök netán csütörtökön eszi a bigyóbogyó ízű tejszínhabot, nem

pénteken? Damaszkusz még mindig létezne? Meg ilyesmik.

Gail Andrews mindezt elég könnyen viselte. De amikor éppen kezdett volna

magához térni az ôt ért kezdeti támadás után, elkövetett egy igen súlyos

hibát azzal, hogy napi körívekrôl, megfelelô együttállásokról és a

háromdimenziós trigonometria még homályosabb területeirôl búgva próbálja

meg lefegyverezni Triciát.

Megrökönyödve tapasztalta, hogy mindaz, amit Tridának szánt, megújult

erôvel ôrá zúdult vissza, s ezzel már nem tudott mit kezdeni. Gailt senki sem

figyelmeztette, hogy Tricia számára a tévémaca szerepe egy második nagy

lehetôség az életben. A Chanel ajakfény, a coupe sauvage és a kristálykék

kontaktlencse mögött egy olyan elme rejtezett, amely életének egy korábbi,

jó mélyre elásott szakaszában matematikából szerezett diplomát és

asztrofizikából doktorátust.

zetet, mint azok az emberek, akik a könnyeiket próbálják visszatartani.

Pedig ô a sarokban elhelyezett pici biztonsági kamerát nézte.

Egy perccel késôbb igencsak fürgén kiszállt a liftbôl, és megint a

recepcióhoz sietett.

- Most pedig szépen leírok mindent - mondta -, nehogy valamibe hiba

csússzon.

Egy papírra ló betűkkel ráírta a nevét, a szobaszámát, majd azt, hogy "A

BÁRBAN", és odaadta a recepciósnak, aki rámeredt.

- Arra az esetre, ha üzenetem lenne. Rendben? A recepciós továbbra is a

papírt nézte.

- Megnézzem, hogy a szobájában van-e? - kérdezte.

Tricia két perc múlva bepördült Gail Andrews mellé a bárszékbe. Gail egy

pohár fehérbor elôtt ücsörgött.

-Az volt a benyomásom magáról, hogy olyan ember, aki szívesebben ül a

bárpult mellett, mint illedelmesen az asztalnál - mondta.

Ez igaz volt, és egy kissé meg is lepte Triciát. - Vodkát? - kérdezte Gail.

- Igen - felelte gyanakodva Tricia. Alig tudta visszafogni magát, hogy meg

ne kérdezze: "Honnan tudta?", de Gail így is válaszolt.

- Megkérdeztem a csapost - mondta kedves mosollyal.

A csapos elkészítette a vodkáját, és ügyesen végigcsúsztatta a fénylô

mahagóni pulton.

- Köszönöm - mondta Tricia, és nagyot kortyolt belôle.

Nem igazán tudta, mihez kezdjen ezzel a hirtelen támadt nyájassággal, de

eldöntötte, hogy nem hagyja magát levenni a lábáról. A New York-iak

sosem voltak ok nélkül kedvesek egymáshoz.

Mikor Tricia gondolataiba mélyülve belépett a liftbe, eszébe jutott, hogy a

szobájában felejtette a táskáját, és gondolkodóba esett, hogy visszaugorjon-e

érte. Nem. Valószínűleg ott biztonságosabb helyen van, és amúgy sincs

benne semmi olyan, amire különösebben szüksége lenne. Hagyta, hogy

becsukódjon utána az ajtó.

Mindamellett; gondolta nagy levegôt véve, ha az élet valamire is

megtanította, akkor arra:

Soha ne menj vissza a táskádért!

Míg a lift lefelé ereszkedett, ô mintegy szándékosan a plafont bámulta.

Aki nem ismerte Tricia McMillant, azt feltételezhette, hogy pontosan úgy

bámulja a mennye34

- Miss Andrews - mondta ôszintén - sajnálom, amiért nem boldog. Tudom,

most bizonyára úgy érzi, egy kissé nyers voltam magával ma reggel, de ha

úgy" vesszük, az asztrológia csak egy népszerű szórakozási egyforma, ami

rendben is van így. Ez is a sóbiznisz része, méghozzá olyan része, amiben

maga nagyon ügyes, sok szerencsét kívánok hozzá. Jó móka. Viszont nem

tudomány, és ezt nem szabad szem elôl téveszteni. Azt hiszem, ezt ma

reggel mindkettônknek sikerült kitűnô- t en bebizonyítanunk, ugyanakkor

még szórakoztattuk is a népet, hiszen mindketten ebbôl élünk. Sajnálom,

ha emiatt problémái vannak.

Én tökéletesen boldog vagyok - mondta Gail Andrews.

- ű - mondta Tricia egy kissé elbizonytalanodva. Az üzenetben az állt, hogy

maga-nem boldog.

- Dehogyis - mondta Gail Andrews. Az én üzenetem úgy szólt, hogy

szerintem maga nem boldog, én k csak tudni szerettem volna, miért.

Tricia úgy érzete, mintha tarkón rúgták volna. Csak ~' pislogni tudott.

- Micsoda? - kérdezte halkan.

- A csillagok miatt. Nagyon dühösnek és boldograTannak látszott, amikor

beszélgettünk, és ennek valami köze volt a csillagokhoz és a bolygókhoz.

Ez aggasztott engem, és ezért jöttem el, hogy lássam, minden rendben

van-e.

Tricia rámeredt.

- Miss Andrews - kezdte volna, de ráébredt, hogy tényleg dühösen és

boldogtalanul cseng a hangja, szóval pont azt bizonyítja, ami ellen tiltakozni

próbált.

-Kérem, nyugodtan szólítson csak Gailnek, rendben?

Tricia teljesen összezavarodott.

- Nagyon jól tudom, hogy az asztrológia nem tudomány - folytatta Gail. -

Naná, hogy nem az. Csak egy 3G

önkényes szabálygyűjtemény mint a sakk, a tenisz, vagy a... mi is a neve

annak a furcsa brit játéknak?

- Ööö... Krikett? űnutálat?

- Parlamenti demokrácia. Ott is adottak a szabályok. Amiknek önmagukon

túl nincs az égvilágon semmi értelmük. De ha egyszerre elkezdünk e

szabályok szerint játszani, beindulhatnak különféle folyamatok, és

megtudhatunk különféle dolgokat az emberekrôl. Az asztrológiában ezeknek

a szabályoknak történetesen a csillagok és a bolygók felelnek meg, de beszél-

hetnénk a récékrôl és a gácsérokról is, a lényegen ez mit sem változtat. Arról

van csak szó, hogy úgy beszélünk egy problémáról, hogy az a probléma a

felszínre kerüljön, és alakot öltsön. Minél több a szabály, minél kisebbek,

minél önkényesebbek, annál jobb. Mint amikor egy marék grafitport szórunk

a papírra, hogy észrevegyük a rejtett barázdákat. Megláthatjuk a pa-

pírdarabra írt szavakat, amelyeket addig elrejtettek. Most nem a grafit a

fontos. Ez csak a barázdák feltárásának az eszköze. Érti már, ugye: az

asztrológiának semmi köze az asztronómiához. Csak ahhoz, hogyan

gondolkodik az egyik ember a másikról.

îgy amikor maga ma reggel elkezdett, nem is tudom, szóval olyan

szenvedélyesen viszonyulni a csillagokhoz és a bolygókhoz, arra gondoltam:

ez a nô nem az asztrológiára haragszik. Ez a nô tényleg a csillagok és

bolygók miatt dühös és boldogtalan. Az ember általában akkor érzi ezt a

boldogtalanságot, ezt a haragot, ha elveszített valamit. Csak erre tudtam

gondolni, és ennél tovább sehogy sem jutottam. Eljöttem hát, hogy lássam,

nincs-e valami baj.

Tricia le volt taglózva.

Agyának egyik része már el is kezdett pörögni. Buzgón gyártotta volna a

cáfolatokat, és rá akart mutatni, mennyire nevetségesek az újságok

horoszkópjai, és miféle statisztikai trükköket használnak fel az emberek el

butításához. De szép lassan le is állt, mert rájött, hogy agyának a TÖBBI

része oda sem Figyel. Teljesen le volt taglózva.

Egy abszolút ismeretlen ember épp most mondta EL azt, amit ô tizenhét éve

a legnagyobb titokban tartott.

Megfordult, és Gailre nézett. - Én...

Nem folytatta.

Egy pici biztonsági kamera a bár fölött pontosan követte a mozdulatát. Ez

végképp meghökkentette. A legtöbben észre sem vették volna. Nem úgy volt

tervezve, hogy észrevehetô legyen. Nem úgy volt tervezve, hogy azt sugallja,

manapság egy drága és elegáns New York-i szállodában attól tartanak, hogy

valamelyik vendég hirtelen Fegyvert ránt vagy nyakkendô nélkül jelenik

meg. De bármilyen óvatosan rejtették el a vodka mögött, egy élôadás

műsorvezetôjének kifinomult ösztöneit nem tudta becsapni, mikor az

pontosan tudja, mikor fordul Feléje egy kamera.

- Valami baj van? - kérdezte Gail .

- Nem, csak... csak meg kell mondanom, maga eléggé megdöbbentett -

felelte Trícia. Elhatározta, hogy ügyet sem vet a biztonsági kamerára. Csak a

képzelete játszik vele, mert egész nap csak a televízión járt az esze. Nem ez

volt az elsô eset. Meggyôzôdése volt, hogy egy közlekedésellenôrzô kamera

utána fordult, amikor elsétált mellette, a Bloomingsdale-ben pedig egy

biztonsági kamera mintha csak ôt fürkészte volna kalappróbálgatás közben.

Szemmel láthatóan kezdett begolyózni. A Central Parkban.még az is átsu-

hant az agyán, hogy egy madár figyeli szándékosan és: kitartóan.

úgy döntött; hogy ezt most kiveri a fejébôl, és belekortyolt a vodkájába.

Valaki fel-alá járkált a bárban, és azt kérdezte mindenkitôl, hogy ô-e

MacManus.

- Rendben van - tört ki hirtelen belôle. -Nem tudom,

hogy okoskodta ki, de...

Nem okoskodtam ki, hogy az ön szavaival éljek. Csak odafigyeltem arra,

amit mondott.

- Azt hiszem, amit én elvesztettem, az egy teljesen Más élet lett volna.

Mindenki így van vele. Minden nap minden percében. Minden egyes

döntésünkkel, minden lélegzetünkkel kinyitunk ajtókat, sok másikat meg

bezárunk. A legtöbbször észre sem vesszük. Néha igen. úgy Iátazik, maga

egyszer észrevette.

- ű igen, észre - mondta Tricia. - Rendben, tessék. A történet nagyon

egyszerű. Sok évvel ezelôtt egy bulin

megismertem egy pasit. Azt állította, egy másik bolygóról jött, és

megkérdezte, nem járnék-e vele. Éri azt feleltem, jó, rendben. Ez egy ilyen

buli volt: Meg`kértem; hogy várjon, amíg felmegyek a táskámért, az- tán

boldogan vele tartok arra a másik bolyóra. Mire azt mondta, nem kell nekem

az a táska. Azt feleltem neki, hogy bizonyára egy igen távoli bolygóról jött,

különben tudná, hogy egy nônek mindig szüksége van a táskájára. Kicsit

türelmetlen lett, de én nem akartam olyan könnyedén odadobni magamat

csak azért; mert ű állítólag egy másik bolygóról való.

Felmentem az emeltre. Eltartott egy ideig, amíg megtalaltam á táskámat,

aztán meg valaki elfoglalta a fürdôszobát. Mire visszaértem, a pasi eltűnt.

Tricia szünetet tartott.

- Aztán..,? - firtatta Gail.

A kertajtó nyitva állt. Kimentem. Fényeket láttam. Valami villódzó dolgot.

Épp idôben érkeztem, hogy még lássam., ahogy felemelkedik az égbe.

Halkan keresztülsuhant a felhôkön, és többé híre-hamva sem volt. Ennyi.

Kész, vége. Vége az egyik életnek, kezdete egy másiknak. De ennek az

életnek szinte egy perce sem múlik el anélkül, hogy eszembe ne jutna a

másik

Az az énem, aki nem ment vissza a táskájáért. úgy érzem, ô most ott

van fenn valahol, és én az ô árnyékában járok.

Most a hotelszemélyzet egyik tagja járt körül a bárban, és azt kérdezgette,

van-e ott egy bizonyos Mr. Miller. Nem volt.

- És valóban azt hiszi, hogy ez a ... személy egy másik bólygóról jött? -

kérdezte Gail.

- ű, hát persze. Hiszen ott volt az űrhajó. Ja, ráadásul két feje volt.

-Kettô? És ez senki másnak nem szúrt szemet? - Jelmezbál volt.

- értem...

-Amúgy meg egy kalitka volt rajta. Letakarva egy ronggyal. Mintha egy

papagája lett volna. Néha még meg is kocogtatta a kalitkát, az meg idétlenül

az rikácsolta: "Gyurrrika arrrrranyos!", meg ilyesmiket. Aztán egy pillanatra

félrehúzta a rongyot, és kitört belôle a röhögés. Ott bent peáig ott volt egy

másik fej; és együtt rôhögôtt vele. Mondhatom, félelmetes pillanat volt.

- Én azt hiszem, ön helyesen cselekedett, kedvesem, így van? - kérdezte

Gail.

- Nem - felelte Tricia. - Nem én. És többé már azt sem tudtam folytatni, amit

addig csináltam. Tudja, én asztrofizikus ,voltam. Az ember pedig nem lehet

igazi asztrofizikus, ha már tényleg találkozott valakivel egy másik bolygóról,

aki két feje közül egy egyiket papagájnak álcázza. Egyszerűen lehetetlenség.

Nekem legalábbis az volt.

- Megértem, hogy nem lehetett könnyű. És talán emiatt hajlamos egy kicsit

keményebben bánni másokkal, akik ön szerint teljes képtelenségeket

hordanak össze.

- Igen - mondta Tricia. - Azt hiszem, igaza van. Ne haragudjon!

- Semmi baj.

- Egyébként maga ax elsô, akinek errôl beszéltem. - Sejtettem. Házas?

- Ňöö, nem. Nehéz ezt kimondani manapság, ugye? ;De jogos a kérdés, mert

biztosan ez az oka. Néha már elég közel voltam hozzá, leginkább azért, mert

gyereket akartam. De mindig az lett a vége, hogy a pasik megkérdezték

miért néném állandóan a vállukat. Mit lehet erre mondani? Arra is

gondoltam cnár egyszer, hogy elmegyek egy spermabankba, lesz, ami lesz.

Vaktában elviszem valaki gyerekét,

- Ezt nem gondolná komolyan, így van? Tricia felnevetett.

- Nem valószínű: Sosem mentem el, hogy cényleg megvalósítsam. Sosem

jutottam el idáig. Hát ez az én életem története. Sohasem azt tettem, amit

kellett volna. Azt hiszem, ezért is vagyok a televíziónál. Semmi sem valódi:

- Elnézést, hölgyem, nem Tricia McMillanriek hívják? ~'ricia meglepetten

nézett körül. Egy férfi állt ott sofôrsapkában.

- De - mondta, és egy pillanat alatt összeszedte magát. - Hölgyem, már vagy

egy órája önt keresem. A szállodában azt mondták, nincs ilyen nevű vendég,

de megkérdeztem Mr. Martin irodáját, és ott azt mondták, biztos, hogy itt

tartózkodik. Megint megkérdeztem, erre még mindig azt mondták, hogy

soha nem is hallottak önrôl. Megkértem ôket, hogy kerestessék meg, de nem

találták önt. Végül az irodához fordultam, hogy faicoljanak önrôl egy képet

az autótelefonba, majd elôkeríterii én magaín.

Az órájára nézett.

- Kicsít már késô van, de egyébként el-akar menni? Tricia le volt döbbenve.

- Mr. Martin? Mármint Andy Martin az NBS-tôl?

- úgy van, hölgyem. Próbafelvétel a Jó reggelit, Amerikához.

Tricia felpattant a székbôl: Rágondolni sem bírt, hányszor hallotta, hogy Mr.

MacManusnak és Mr. Miller

nek üzenete érkezett.

- De sietnünk kell - mondta a sofôr. - úgy hallottam, Mr. Martin szerint

érdemes lenne megpróbálni egy brit akcentust. A hálózati fônöke nincs

elragadtatva az ötlettôl.Mr. Zwingler, és véletlenül tudom, hogy ma este

kirepül a partra, mivel én fogok érte menni, hogy kivigyem a reptérre.

- Oké - mondta Tricia. - Én készen állok. Gyerünk! - Rendben, hölgyem. Az

a nagy limuzin lész, ott elöl. Tricia visszafordult Gailhez.

- Bocsánat - mondta.

~`. - Menjen! Menjen! - sürgette Gail. - És sok szerencsét? Örülök, hogy

megismerhettem.

Tricia a táskájáért trytílt; hogy pénzt vegyen elô.

- Az isten verje meg - szisszent fel. Hát persze, hisz az fennmaradt.

- Az italt én fizetem - erôsködött Gail. - Tényleg. Nagyon érdekes

beszélgetés volt.

-Tricia felsóhajtott.

=s - Nézze, igazán sajnálom ami reggel történt, de...

- - Szót se többet. Jól vagyok. Ez csak asztrológia. Ártalmatlan. Nem lett

vége a világnak.

- Kösz - Tricia hirtelen lendülettel megölelte.

- Megvan mindene? - kérdezte a sofôr. - Nem akarja hozni a táskáját

például?

- Egy dologra megtanított az élet - mondta Tricia sose menj vissza a

táskádért!

Alig több, mint egy órával késôbb Tricia szállodai szobájának egyik ágyán

ült. Egy pár percig meg sem moccant. Csak bámulta a táskáját, ami

ártatlanul hévert a másik ágyon.

Kezében völt Gall Andrews üzenete: "Ne szomorkodjon sokat! Ha beszélni

akar róla, hívjon csak fel! A helyében én holnap estig otthon maradnék.

Pihenjen egy kicsit! De velem ne törôdjön, és ne aggódjon! Ez csak

'asztrológia. Nem lett vége a világnak. Gail."

A sofôrnek piszkosul igaza volt. Sôt, úgy tűnt, a sofôr többet tud arról, mi

folyik odabenn az NBS-nél, mint ~bárki~más, akivel'Tricia csak találkozott

a szervezetbôl. Martin lelkesedett, Zwingles viszont nem. Neki pedig íneg

lett volna lehetôsége, hogy Martin igazát bizonyítsa, de elszúrta. _

Hát igen. Hát igen, hát igen, hát igen.

Ideje hazamenni. Ideje felhívni a légitársaságot, és megtudni, eléri-e még az

éjszakai gépet a Heathrow-ra. A vaskos telefonkönyv után nyúlt.

Nana! Mindent a maga idejében!

Visszarakta a telefonkönyvet, fogta a táskáját, és a fürdôszobába vonult vele.

Lerakta, és kivette a kis műanyag dobozt, amiben a kohtaktlencséi voltak,

amelyek nélkül nem volt képes rendesen elolvasni a szöveg egy bekezdését,

egy sorát sem.

Miközben berakta mindkét kis műanyag lencsét a szemébe, arra gondolt,

hogy ha az élet egy dologra is megtanította, akkor arra: van, amikor nem

szabad visszamenni azért a táskáért, és van, amikor muszáj. Arra még meg

kell tanítania, hogy különbséget tudjon tenni a két eset között.

A GALAXIS útikalauz stopposoknak abban, amit mi tréfásan múltnak

híwnk, rengeteget írt a párhuzamos univerzumokról. Ennek mégis csak

elenyészôen kis részét értheti bárki, aki egy Haladó Isten fejlettségi szintjét

nem éri el, s mivel immáron köztudott, hogy az összes ál

talunk ismert istenség az Univerzum keletkezése után jó hárommilliomod

másodperccel született (nem pedig az elôtte való héten, ahogy azt többnyire ôk

álították), már így is elég magyarázkodásra kényszerülnek, és ezére

pillanatnyilag nem várható el tôlük, hogy a mélyfizika rejtelmeit taglalják.

Az egyik bátorító dolog, amit az útikalauz nak el kell mondania a

párhuzamos univerzumokról, hogy az embernek a leghalványabb esélye

sincs a megértésükre. Ennélfogva nyu godtan felteheti a "Micsoda?"

valamint a "He?"

kérdéséket, de akár bandzsalíthat vagy összehordhat tücsköt-bogarat anélkül,

hogy bolondot csinálna magából.

Az elsô, amit tudni kell a párhuzamos univerzumokról - így az útikalauz -,

hogy nem párhuzamosak. Azt sem. árt tudomásul venni, hogy a szó szoros

értelmében nem is univerzumok. Ám az a legegyszerűbb, ha az ember ezt

megpróbálja egy kicsivel késôbb felfogni; miután már azt felfogta, hogy

abból, amit eddig fel tudott fogni; semmi sem igaz.

Azért nem tekinthetôk ezek univerzumnak, mert egy adott univerzum

valójában nem egy létezô dolog, csupán egy bizonyos megközelítési mód,

szaknyelven szólva Mldkô Minden Létezô Dolog Kusza Összevisszasága.

Valójában ez a Minden Létezô Dolog Kusza Összevisszasága sem létezik, ez

pusztán az összegzése annak, milyen szempontokból vizsgálhatnánk ôket,

ha léteznének.

Párhuzamosnak pedig ugyanúgy nem nevezhetôk ahogy a tenger sem lehet

párhuzamos. Ez semmit sem jelentene. A Minden Létezô Dolog Kusza

Összevisszaságát bárhogyan felszeletelhetnénk, elôbb-utóbb min';-dig

kapnánk valamit, amit valaki az otthonának nevez.

- Most már jöhet a tücsök és bogár.

A Minden Létezô Dolog Kusza Összevisszaságában elfoglalt sajátos helye

miatt minket most az a Föld érdekel amelybe a többi Földtôl eltérôen

becsapódott egy neutrínó.

Egy becsapódó neutrínó nem egy nagy dolog.

Sôt, nehéz elképzelni nála kisebb dogot, ami becsapódásra képes lehet. És

nem is arról van szó, hogy egy neutrínó-becsapódás egy Föld méretű tárgy

számára különösebben eseményszámba menne. Távolról sem. inkább az a

nanoszekundumnyi idô a szokatlan, amikor több billió elhaladó neutrínó

közül egy sem ütközik- ôsszé a Földdel.

Természetesen minden attól függ, mit értünk "becsapódás".alatt, olyan

dologról lévén szó, amely szinte semmibôl sem áll. Annak az esélye, hogy

egy neutrínó becsapódik valahová, miközben a fene nagy semmin sodródik

keresztül, nagyjából ugyanannyi, mint annak, hogy egy Boeing 747-esbôl

véletlenül kiesett golyóscsapágy eltalál, mondjuk, egy tojásos szendvicset:

:Mindegy. Ez a neuuínó becsapódott. Mondhatná erre bárki, hogy mit

változtat ez a dolgok normális kenetén. Csakhogy ez a vélekedés nagyjából

annyit ér, mint egy kanesalborzköpet. Ugyanis, ha egy olyan

telyentörténikvalami, ami annyira ôrülten bonyolult, mint éz a

Világegyetem, csak Kevin tudja, mi lesz a vége ahol "Kevin" alatt értünk

bármilyen találomra kiválasztot entitást, aki semmirôl nem tud semmit.

Ez a neutrínó eltalált egy atomot.

Az atom egy molekula része volt. A molekula egy nukleinsav része. A

nukleinsav egy géné. A gén egy növekedésért felelôs genetikai recept része...

és a többi, és a többi. Mindebbôl az következett, hogy egy növényfajta

innentôl fogva egy levéllel többet kezdett növeszteni. Essexben. Vagy

legalábbis azon a helyen, amely rengeteg. vitát és helyi nehézséget követôen

az Essex földrajzi nevet kapta.

A növény egy lóhere volt. Roppant eredményesen elszórta magvait, és rövid

idôn belül a világ domináns lóheretípusa lett belôle. A pontos ok-okozati

összefüggés eme aprócska biológiai véletlen és még néhány kisebb változás

között, amely létrejött a Minden Létezô Dolog Kusza Összevisszasága ezen

szeletében - például, hogy Tricia McMillan nem szeretett bele Zaphod

Beeblebroxba, hogy abnormálisan kicsi lett a kereslet a hikoridió ízű fagylalt

iránt, vagy hogy a Földet, ahol mindez megesett, végül mégsem rombolták el

a vogonok, hogy elókészítsék az utat egy új hiperűrsztrádának - jelenleg a

i 4 763 984 132. helyet foglalja el néhai Maximegaton Egyetem történelem

tanszéke által vezetett kutatási projekt fontossági listáján, és pillanatnyilag

senki az égyégadta világon nem érzi égetô szükségét, hogy mihamarabb ezzel

foglalkozzon.

Tricia kezdte űgy érezni, hogy a világ összee~ küdött.ellene. Tudta, hogy ez

teljesen megszc kort érzés egy egész éjszakán át tartó repülôi után kelet feié,

amikor az embérnek egy telj sen tíj, rejtélyesen fenyegetô nap elébe ke

néznie, amire csöppet sincs felkészülve, mégi így érzétt. .

Nyomokat talált a gyepen.

Nem is igazán a gyepen talált nyomok fogfa koztatták. a lenyomódott fű

mit sem érdeke ne. Szombat reggel volt. Az imént ért haza Ne Yorkból

fáradtan, nyúzottan, paranoiásan, f nem akart mást, csak a rádió halk

duruzsolás mellett ágyba bújni, és Ned Sherrin szörnye okoskodó hangjára

szép lassan álombá szende redni.

Eric Barlett azonban nem hagyhatta, hogy e vonuljon, míg tüzetesen meg

nem vizsgálta

momokat. Eric az öreg kertész volt, aki minden szomba teggel bejött a

faíuból, hogy botjával az ô füvét píszisálj Nem hitte, hogy létezik olyan

ember, aki már reggel azzal kezdi, hogy hazajön. New Yorkból. Nem

helyeselte természetellenesnek tartotta. Mindazonáltal gyakorlat Klag

minden másban hitt.

- Biztosan az űrlények voltak - mondta, miközben le hajolt és botjával a kis

bemélyedések szélét döfködte. Mostanában rengeteget hallani róluk. A

nyakam rá, hogy SSk voltak.

- úgy gondolja? - kérdezte Tricia, és lopva az óráján pillantott. Tíz perc,

gondolta. Még tíz percig képes állv maradni. Utána egyszerűen eldôl, akár a

hálószobában jakár itt kinn a kertben. Már amennyiben csak áünia kel: ~-Ia

még értelmesen bólogatni is, és idônként megszólásai, hogy ,úgy

gondolja?, akkor csak öt percig.

- úgybizony - mondta Eric. - Idejönnek, leszállna ~az ember füvén, aztán

elsüvítenek, néha a uracskáva

együtt. Mrs. Williams, a postán, na, az ô macskáját tudja, azt a vöröset -, azt

is elrabolták az űrlények. Másnap persze visszahozták, de nagyon furcsán

viselkedett. Egész reggel kószált, délután meg elaludt. Szóval pont fordítva

csinálta, mint régen. Akkor délelôtt aludt és délután csavargott. Idôeltolódás,

tudja; a csillagközi úttól.

- Aha - mondta Tricia.

- Meg azt is mondta Mrs. Williams, hogy átfestették cirmosra. Ezek a

nyomok pont olyanok, mint amilyet a leszállókabinjuk hagyhat:

- Nem gondolja, hogy a fűnyírótól ilyen? - kérdezte Tricia.

- Ha a nyomok kör alakúak lennének, azt mondanám, de ezek éppen hogy

nem olyanok. îgy együtt még idegenszerűbb az alakjuk.

- Csak mert pont a múltkor emlitette, hogy rendetlenkedik a fűnyíró, és meg

kéne javítani, mert különben lukakat fog vájni a fűbe.

- Valóban ezt mondtam, Tricia kisasszóny és sosem hazudtolnám meg

magamat. Nem állítom biztosan, h«gy nem a fűnyíró volt, csak annyit

mondok, valószínűbb hogy az ilyen alakú nyomok mástól erednek. Azok

felôl a fák felôl szoktak jönni, a leszállókabinjaikkal... - Eric... -kezdte

türelmetlenül Tricia.

- Mondanék azért én valamit, Tricia kisasszony folytatta Eric. - Megnézem

azt a fűnyírót, ahogy a múlt héten ígértem, magának meg hagyom, hadd

csináljon azt, amit akar.

- Köszönöm, Eric - mondta Tricia. - Most tényleg le kell feküdnöm. Ha

bármire szüksége van, szolgálja ki magát a konyhában!

- Köszöpöm, Tricia kisasszony, és sok szerencsét mondta Erid Lehajolt, és

fölszedett valamit a fűbôl.

- Na tessék - mondta. - Háromlevelű lóhere. Látja, ez is szerencsét hoz.

Közelrôl is jól megnézte, igazi háromlevelű lóhere-e, és nem csupán egy

rendes négylevelű, aminek az egyik levele kihullott. - A maga helyében azért

utánajárnék, nincsenek-e a környéken földövkívüli tevékenységre 'utaló

félek. - Metszô tekintettel kémlelte a látóhatárt. különösen amott, Henley

irányából.

- Iföszönöm, Eric - ismételte Tricia. - Majd utána~ézek.

Agyba bújt, és papagájokról meg egyéb madarakról álmodott. Délután

fölébredt, és nyugtalanul császkált egy kicsit. Nem tudta; mihez kezdjen a

nap (vagy még inkább: élete) hátralevô részével. Legalább egy órán át

morfondírozott, hogy bemenjen-e este a városba, beülni a Stavro'sba.

Mostanság ez volt a legfelkapottabb hely a médiá jelesebb képviselôi

körében, és ha találkozik néhány barátjával, talán könnyebben vissza tudna

:zökkeni a rendes kerékvágásba. Végül úgy döntött, elrnegy. Jó hely volt.

Hangulatos. Magát Stavrót is nagyon kedvelte, aki görög volt, de az apja

német - elég fura egy párosítás. Tricia az egyik legutóbbi éjszakán már volt

az Alfában, amely Stavro eredeti klubja volt New Yorkban, és most a bátyja,

Karl vezette, aki azt gondolta magáról, hogy német, de az anyja görög.

Stavro örömmel hallotta volna, hogy Karl kutyagumit sem keres a New

York-i klubbal; Tricia most egy kis örömet akart szerezni neki. Stavro és

Karl Müller nem nagyon szívelte egymást.

Remek. Ez jó program lesz.

Ezután megint egy órán át morfondírozott, hogy mit vegyen fel. Végül egy

csinos fekete ruhácska mellett döntött; ámit New Yorkban vásárolt. Felhívta

egyik basátnôjét, akirôl úgy gondolta, hogy biztosan a klubban lesz este, és

megtudta, hogy aznap zárva van, mert kibérelték egy lakodalom miatt.

Arra gondolt, hogy megpróbálni úgy élni az életünket, ahogy elterveztük,

olyan, mintha egy recepthez

keresnénk hozzávalókat egy ABC-ben. Az ember fogja a bevásárlókocsit,

aminek sosem akaródzik abba az irányba menni, amerre tolják, és a végén

teljesen más dolgokat kell összévásárolnia. Mit tehet ilyenkor áz ember? Mit

tehet a recepttel? Tricia nem tudta.

Aznap éjjel egyébként, egy földönkívüli űrhajó szállt le a kertjében.

Elôször csak mérsékelt érdeklôdéssel figyelte, 5 miféle fények közeledhetnek

Henley irányából.

Mivelhogy nem egymillió kilométerre lakott a Heathrow-tól, hozzászokott

már, hogy fényeket lát az égbolton. Noha általában nem ilyen késô

F éjszaka, ebbôl eredt mérsékelt érdeklôdése. Aztán, bármi is volt az, ami

egyre közelebb és közelebb került hozzá, a kíváncsiságát bódulat váltotta fel.

- Hmmm - körülbelül eddig jutott a gondolataiban. Még mindig kába volt az

idôeltolódás miatt, és az üzenetek, amelyeket agya egyik fél

tekéje küldött a másiknak, nem feltétlenül a megfelelô idôben vagy

formában érkeztek meg. Kiment a konyhából, ahol nagy serényen épp kávét

fôzött magának, és kinyitotta a kertbe vezetô hátsó ajtót. Nagyot szívott a

hűs éjszakai levegôbôl, aztán kilépett és felnézett.

A pázsit félett körülbelül harminc méternyire ott parkolt valami. Nagyjából

akkora volt, mint egy hatalmas lakQkocsi.

Tényleg ott volt. Ott lebegett. Szinte hangtalanul. Mélyen Trillian belsejében

megmozdult valami. Karja lassan lehanyatlott. Észre sem vette, hogy a for

ró kávé a lábára löttyen. Alig vett levegôt, miközben a hajó lassacskán,

centirôl céntire, méterrôl méterre egyre lejjebb ereszkedett. Fényei puhán

pásztázták a talajt, mintha vizsgálnák, és éréznék. Ňt is végigpásztázták.

Sosem remélte volna, hogy újra megkaphatja ezt a lehetôséget. Hát

megtalálta? Mégis visszajött érte?

Az űrhájó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, végül ;csöndesen leszállt a

fűre. Nem pontosan úgy nézett ki, mint amelyik annyi évvel ezelôtt a szeme

láttára elment, de hát az éjszakai égen villódzó fényekbôl nehéz összerakni

az igazi formát.

Néma csend.

Aztán egy klikk és egy zümm.

Aztán megint klikk és megint zümm. Kiikk zümm, klikk zümm.

Félrecsúszott, egy ajtó, és fény árasztotta el a füvet. Ň csak vert és

borzongott.

Egy alak rajzolódott ki a fényben, majd még egy és még egy.

Széles szemek pislogtak lassan rá. Kezek emelkedtek tétova üdvözlésre.

- MeMíllan? - szólalt meg végre egy hang, egy furcsa vékonyka hang, mely

hallhatóan küszködött a szótagokkal. - Tricia McMillan? Miss Tricia

McMillan?

- Igen - felelte Tricia szinte némán. - Figyeltük magát.

- Fi... figyeltetek? Engem? Igen.

Hatalmas szemeikkel nagyon lassan, alaposan végigméregették.

- Élôben alacsonyabbnak tűnik - jegyezte meg végül az egyikük.

= Tessék? - kérdezte Trícia. - Igen.

- Én, ööö.., nem ércem - mondta Tricia. Semmi ilyesmire nem számított

ugyan, de az egész nem úgy indult, ri~int amire számított volna, ha számít

arra, amire nem számított: Nagy nehezen megszólalt:

- Csak nem... csak nem... Zaphod küldöttei vagytok? Ez a kérdés szemmel

láthatóan egy kis megrökönyödést váltott ki a három alakból. Saját pergô

nyelvükön váltottak egy két szót egymással, majd visszafordultak hozzá.

- Nem hisszük. Szerintünk nem - mondta egyikük. - Hol van a Zaphod? -

kérdezte egy másik az éjszakai égboltot nézve.

- Azt... nem tudom - felelte tanácstalanul Tricia. - Messze van innen?

Merrefelé? Mi nem tudjuk.

Tricia elszoruló szívvel vette tudomásul, hogy fogalmuk sincs, kirôl beszél.

Még arról sincs, mirôl beszél. És ôneki sem volt fogalma, hogy amazok

mirôl beszélnek, Félretette a reményeit, és agya újra sebességbe

kapcsolt. A csalódottság nem vezetett sehová. Rá kellett ébrednie, hogy az

évszázad sajtószenzációja van a kezében. Mitévô legyen? Menjen vissza a

házba a videoka

erôért? Nem fognak eltűnni, mire visszaér? Teljesen tanácstalan volt ezt

illetôen. Beszéltesd ôket, gondolta. A többit majd késôbb kitalálod.

- Szóval figyeltetek... engem?

- Mindannyiukat: A bolygójukon mindent. A televíziót. A rádiöt. A

távközlést. A számítógépeket. A videoáramköröket. A raktárakat.

- Micsoda?! -

- A parkolókat. Mindent. Mindent megfigyelünk. Nagyon unalmas lehet,

nem igaz? - bukott ki belôle.

- De.

- Akkor miért... .., - Igen? Kivéve mit?

-A vetélkedôket. Tetszenek a vetélkedôk.

Szörnyen hosszú csend következett; Tricia az űrlényeket nézte, az űrlények

meg ôt,

- Valamit nagyon szeretnék kihozni a házból 'mondta Tricia roppant

határozottan. - Tudjátok, mit? Szeretnétek bejönni velem, szétizézni?

-Az nagyon jó lesz - felelték lelkesen egyszerre.

Ott ácsorogtak mindhárman elég esetlenül a nappaliban, miközben Tricia

sürgött-forgott, és elôszedett egy videokamer'at, egy 35 mm-es felvevôgépet,

egy magnetpfont, mindenféle keze-ügyébe kerülô hang

és képrögzítô szerkezetet. Mindhárom lény vékony volt, és a lakás

megvilágításában halvány lilászöld

színűnek tűnt.

- Tényleg csak egy pillant, srácok - mondta Tricia és a fiókokban kotorászva

üres kazettákat és filmeket keresgélt.

A földönkívüliek a CD-it és régi lemezeit nézegették a polcon. Az egyikük

finoman oldalba bökte társát.

- Nézd csak - mutatta. - Elvis.

Tricia megtorpant, és mindhármukat újra végigmérte:

- Szeretitek Elvist? - kérdezte. - Igen - felelték.

- Elvis Presleyt? Igen.

Tricia zavartan csóválta a fejét, miközben egy üres kazettát próbált

betuszkolni a videokamerába.

- Néhányan önök közül - szólalt meg habozva egyik látogatója - azt hiszik,

hogy Elvist az idegenek rabolták el.

- Micsoda? - hüledezett Tricia. - És tényleg? . - Lehetséges.

- Azt akarjátok nekem bemesélni, hogy ti raboltátok el Elvist? - Tricia

levegô után kapkodott. Próbált nyugodtan viselkedni, nehogy

összegubancolja a drótokat; de ez már túl sok volt neki.

- Nem. Nem mi - felelték a vendégei. - Idegenek voltak. Ez egy nagyon

érdekes feltételezés. Gyakran beszélünk róla

- Ezt fel kell vennem - motyogta Tricia csak úgy magának,

Megbizonyosodott róla, hogy a videokamerában benne van- a kazetta, és

működôképes. Nem emelte fel a szeméhez, nehogy megriassza

ôket. De elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy csípôbôl is pontosan tudjon

filmezni.

- Oké - mondta. - Most pedig szép lassan és ügyesen mondjátok el nekem,

kik vagytok. Kezdjük veled - szólt baloldalihoz. - Hogy hívnak?

- Nem tudom. - Nem tudod. - Nem.

- Értem - mondta Tricia. - Na és titeket? - Mi sem tudjuk.

-- Jó. Rendben. Azt talán csak tudjátok, hogy hon-. nan jöttetek?

Azok a fejüket rázták.

- Nem tudjátok, honnan jöttetek? Megint megrázták a fejüket.

- Hát akkor - próbálkozott Tricia-, mi a ti... ööö... Kicsit belezavarodott, de

közben vérbeli profiként egyenesen tartotta a kamerát.

- Egy küldetést teljesítünk - mondta az egyik lény - Küldetést? Miféle

küldetést?

- Nem tudjuk.

Még mindig egyenesen tartotta a kamerát: -Akkor mit csináltok itt a Földön,

hm?

- Azért jöttünk, hogy elvigyük magát.

Rezeg a kamera, rezeg a kamera. Rá lehetett volna tenni egy állványra.

Tricia elgondolkodott, hogy nem kéne-e tényleg egy állványt használnia.

Azért gondolkodott el ezen, mert így kapott egy-két másodpercet, hogy az

imént hallottakat megemészthesse. Nem, gondolta, kézben tartva.

könnyebben tud mozogni. Meg arra is gondolt: "Segítség, mi lesz most

velem?"

- Miért kell - kérdezte nyugodt hangon - elvinnetek engem?

- Mert elvesztettük az eszünket.

- Elnézést - mondta Tricia -, keresnem kell egy állványt.

Elég boldognak tűntek, hogy tétlenül álldogálhattak, mialatt Tricia tvorsan

elôkerített állványt. és

ráerôsítette a kamerát. Arca teljesen rezzenéstelen volt, noha el sem tudta

képzelni, mi fog történni, és mit szóljon hozzá.

- Rendben - szólalt meg, mikor elkészült -, tehát miért...

- Tetszett az interjúja az asztrológusnôvel. - Láttátok?

- Mi mindent látunk. Nagyon érdekel minket az asztrológia. Tetszik.

Nagyon érdekes. Nem minden ilyen érdekes; de az asztrológia az. Amit a

csillagok mondanak nekünk. Amit a csillagok megjósolnak. Jól jönnének

nekünk az efféle információk.

- De... z

Tricia nem tudta, hol kezdje.

Ismerd be, gyôzködte magát. Ezen nincs mit jobban meggondolni.

îgy szólt hát:

- De hisz én semmit sem tudok az asztrológiáról. - Mi igen.

Y . - Tényleg?

- Igen. Figyelemmel kísérjük a horoszkópjainkat. r_.. .

Nagyon mohók vagyunk. Csak úgy faljuk az összes újságot és folyóiratot. De

a vezetônk szerint van egy kis problémánk.

- Van vezetôtök? - Van.

- Hogy hívják?

- Azt nem tudjuk.

- Akkor ôszerinte mi neve, az . istenit neki...?! Bocs, ezt ki kell vágnom,

Ňszerinte mi a neve?

- Nem tudja.

-Akkor honnan tudjátok, hogy ô a vezetôtök?

a= - Magához ragadta a vezetést. Azt mondta, hogy valakinek csinálnia kell

valamit, amíg itt vagyunk.

- Aha! - Tricia ebbe kapaszkodott bele. - Hol van az az "itt"?

-A Ruperten. - Tessék?

-Az önök nége Rupertnek Hívja. A tizedik bolygó a apjuktól. Ott telepedtünk

le évekkel ezelôtt. Igen hideg és érdektelen hely, de kiváló a megfigyeléshez.

- Miért figyeltek bennünket?

- Csak azt tudjuk, hogy ez a dolgunk.

- Jó - mondta Tricia. - Rendben. És mí az a probléma; amirôl a vezetôtök

beszél?

- A háromszögelés. - Hogy mondod?

- Az asztrológia egy nagyon precíz tudomány. Ezt mi is tudjuk.

- Nos hát... - kezdett bele Tricia, aztán nem is folytatta.

- De csak itt a Földön működik pontosan.

- Ig... e... en... - Triciának az -a szörnyú érzése támadt, hogy valami

derengeni kezd neki.

- Szóval például, ha a Vénusz a Bak jegyébe emelkedik, az igaz a Földrôl

nézve. De a Rupereen ez hogyan működik? Mi van, ha a Föld emelkedik a

Bak jegyébe? Ezt mindenképp tudnunk kell. Sok, szerintünk fontos dolgot

elfelejtettünk, így a trigonometriát is.

- Akkor most tisztázzunk valamit - mondta Tricia. akarjátok, hogy veletek -

menjek... a Rupertre...?

- Igen.

- Hogy átszámítsam a horoszkópjaitokat a FöldRupert viszonylatban?

- Igen.

- Kapok egy exkluzív interjút? - Igen:

- Akkor a tietek vagyok - mondta Tricia, és azt gondolta, hogy ha más nem

is, a Natianal Enquirer mindenképp vevô lesz rá.

***

Ahogy belépett az űrhajóba; amely majd a Naprendszer legtávolabbi

csücskébe v'sszi ôt, az elsô dolog, ami a szemébe ötlött, egy sor tévéképernyô

volt, ametyeken ezrével cikáztak a képek. Egy negyedik lény ült elôttük és

nézte ôket, de tekintete arra az egy monitarra szegezôdött, amin állandó

adás ment. Mégpedig annak a rögtönzött interjúnak a visszajátszása,

amelyet Tricia az elôbb készített három kollégájával. Felnézett, mikor

meglátta Triciát félénken bemászni.

-Jó estét, Miss McMillan - szólalt meg. - Ügyesen bánik a kamerával.

Ford Prefeet már futott, amikor földet ért. A 6. talaj kábé tíz centivel lej jebb

volt a szellôzôak

nától, mint ahogy emlékezett rá, így elmérte a távolságot, túl korán kezdett

el futni, ügyetlenül megbotlott, és kificamította a bokáját. A

F francba! Enyhén bicegve, de azért végigrohant a folyosón.

Az épületben mindenhol a szokásos ôrült izgalommal vijjogtak fel a

riasztók. Menedéket keresve bevetôdött a tárolószekrények mögé,

körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, nem látja senki, és elkezdte

kihalászni szütyôjé

Z bôl a szükséges dolgokat.

A bokája viszont fenemód fájt.

A talaj nemcsak hogy tíz centivel lejjebb volt a szellôzôaknától, mint ahogy

emlékezett, hanem ráadásul még nem is ugyanazon a bolygón volt, mint

amire emlékezett, ô mégis a tízcentis

különbségen lepôdött meg igazán. A GALAXIS útikalaux stopposoknak

irodáit gyakorta költöztették át különôsebb elôzetes figyelmeztetés nélkül

más bolygókra a

,. helyi éghajlat, a helyi rosszindulat, az energiaszámlák vagy az adó miatti

de mindig ugyanúgy építették újjá, szinte a legeslegutolsó molekuláig. A

társaság sok alkalmazotfjának az irodák elrendezése jelentette az egyetlen

biztos pontot saját súlyosan eltorcult univerr zumában.

R" Valami mégis fura volt: `

Nem önmagában véve meglepô, gondolta Ford, miközben elôhúzta

könnyűsúlyú diszkoszvetô-törülközôjét. Az ô életében gyakorlatilag minden,

nagyobb vagy

. kisebb mértékben, de fura volt. Éppen csak arról volt szó, hogy a dolgok

kissé másként voltak furák, mint ahogyan azt ó megszokta, és ez volt a

különös. Nem egészen tudott rögtön erre koncentrálni.

Elôvette hármas számú feszítôemeltyűjét.

A riasztók úgy szóltak, mint rég. Volt egy kís dallamuk is, amire

majdhogynem dudorászni kezdett. Ez mind nagyon ismerôs volt. A kinti

világ viszont új volt Fordnak. Azelôtt még sohasem járt a Saquo-Pilia Hen-

shán; de tetszett neki. Fgy kiesit karneváli hangulatot árasztott.

Szütyôjébôl elôvett egy játékíjat és -nyilat, amit egy utcai árusnál vásárolt.

Rájôtt, hogy ámiatt van ez a karneváli hangulat a Saquo-Pilia Henshán, mert

a helybéliek most ülik Szent Antwelm Mennybemenetelének éves ünnepét.

Szent Antwelm, még életében, egy hatalmas és népszerű király volt, aki

hatalmas és népszerű dolgokért vállalt elkötelezettséget. Antwelm király

nem másért kötelezte el magát; mint amire ínindenki vágyott, nevezetesen,

hogy mindenki egyenlô és boldog legyen, jól érezze magát, és töltse a lehetô

legtöbb idôt a többiek társaságában. Halálakor összes vagyonáról úgy

rendelkezett, hogy abból minden évben rendezzenek egy fesztivált, ahol

mindenki megemlékezik errôl, rengeteg finom eledel és tánc, valamint

nagyon buta játékok mellett, mint amilyen a vokitvadászat.

Mennybemenetele olyan ragyogóan sikerült, hogy szentté avatták. És ez még

nem minden: az összes többi embert, akit ezt megelózôen szentté avattak

(mert szánni való módon halálra köveztette magát, vagy egy

trágyáshordóban fejjel lefelé élte le életét), azonnal visszaminôsítették, és

azóta még rájuk gondolni ís kínos.

A GALAXIS úMkalauz jól ismert H alakú irodaépülete a város

peremkerületei föté magasodott, Ford pedig a jól ismert módszerével tört be

oda. A fô ek5esamok helyett mindig a szellôzôrendszeren keresztül lépett bej

mert a fô elôcsarnokot robotokkal ôriztették, és ezeknek az volt a munkájuk,

hogy a belépô alkalmazottaknak keresztkérdéseket tegyenek föl

reprezentációs költségeikkel kapesolátban. Ford Prefect repiköltségei

megrögzötten összetettek és nehezen követhetôek voltak, és ügy vélte, a

csarnokot ôrzô robotokat nem szerelték össze elég jól ahhoz, hogy megértsék

az általa .felhozott érveket. Ennélfogva jobban szeretett másféle útvonalon

belépni.

Ez azt jelentette, hogy szinte minden riasztókészüléket kikapcsolt a

folyószámlaosztály kivételével. Ford így jobban szerette.

Összekuporodott a tárolószekrény mögött, megnyálazta a játék nyílvesszô

tápadókorongját, majd az íj húrjába illesztette.

úgy harminc másodpercen belül megjelent egy apróbb dinnye méretű

biztonsági robot, nagyjából derékmagasságban végigrepült afolyosón; s

közben jobbra-balra kémlelt, hogy észrevegyen minden rendellenességet.

Ford kifogástalan idôzítéssel kilôtte elé a játéknyilat. A nyűvesszö átrepült a

folyosón, és rezegve a szemközti falhoz.tapadt. Repülés közben a robot éné-

kelôi azonnal befogták, a robot pedig kilencven fokos szögben elfordult,

hogy kövesse, mindegy, mi az ördög az, és hôvé megy

Ford egy értékes másodpercet nyert, amíg a robot a vele szemben levô falat

nézte. Törülközôjét ráhajította repülô robotra, és megfogta.

A robotot a legkűlönbözóbb kidudorodó érzékelôkkel cicomázták fel, ezért

nem is tudott manóverezni a törülközôben, csak elôre-hátra rángatózott, és

képtelen volt szembefordulni foglyulejtôjével.

Ford gyorsan magához rántotta és leszorította a földre. A gépezét

szánalmasan nyüszíteni kezdett. Ford egy határozott és gyakorlott

mozdulattal, kezében a hármas számú feszítôemeltyűjével benyúlt a tö-

rülkozo alá, és lepattintotta a kicsi műanyag panelt a robot tetején, hogy

hozzáférhessen a logikai áramkörökhöz.

lyérôl. Mihelyt az kijött, a robot elcsendesedett, mintha kómába esett volna.

A csip, amelyet Ford eltávolított, tartalmazta az utasí: tásokat az összes

feltételre vonatkozóan, amiknek a ra bot eleget kellett hogy tegyen, ha

boldognak akarta érezni magát. A robot akkor lett boldog, amikor egy pici

elektromos töltés a csip bal oldaláról éppen a jobb oldalára került. A csip

állapította meg, hogy a töltés odakerült-e vagy sem.

Ford elôhúzott egy rövid drótot, amely a törülközô- be volt beleszôve. Egyik

végét bedugta a csip aljzatának bal felsô lyukacskájába, a másikat pedig a

jobb alsó lyu-' kacskába.

Ennyi volt az egész. A robot most már akkor lehetett boldog, amikor csak

akart.

Ford gyorsan felállt, és lerántotta a törülközôt. A robot túláradó örömmel,

kígyózó mozgással emelkedett a levegôbe.

Megfordult, és meglátta Fordot.

- Mr. Prefect, uram! Olyan boidog vagyok, hogy látom!

- Én is örülök, hogy látlak, kispajtás - mondta Ford. A robot tüstént

jelentette központi ellenôrzôjének, hogy ezen a létezô legjobb világon

minden a lehetô legnagyobb rendben van, a riasztók azon nyomban lecsil- `

lapodtak, és az élet visszatért a normális kerékvágásba.

Legalábbis majdnem a normálisba. Valami nem stimmelt ezzel a hellyel.

A kicsi robot gurgulázott az elektromos gyönyörtôl. Ford végigsietett a

folyosón, és hagyta, hogy a robot feleszmélve föl-le röpdössön, és

mondogassa neki, milyen pompás minden, és mennyire boldog, hogy ezt el

tudja mondani.

Ford mégsem volt boldog. .

Olyan arcok mellett haladt el, amelyeket nem ismert. Nem úgy néztek ki,

mint a magafajta emberek. Túlságo64

san jólfésültek voltak. A tekintetük pedig túlságosan kifejezéstelen.

Akárhányszor megpillantott valakit a távol:ban, akirôl azt hitte, hogy ismeri,

és elindult felé, hogy üdvözölje, mindig kiderült, hogy egészen másvalaki,

`Gsinosabb hajuk volt és sokkal céltudatosabb, elszántabb tekintetük, mint

Ford ismerôseinek.

Az egyik lépcsôt néhány centivel balra helyezték. A mennyezetet egy kissé

alacsonyabbra építették. Az elócsarnokot átalakították. Mindezek a dolgok

önmagukban véve nem voltak aggasztóak, bár egy kicsit zavarba ejtették.

Aggodalomra a berendezés adott okot. Annak idején hetyke és rikító volt.

Drága ugyan - mert az útikalauz annyira jól fogyott a galaxis civilizált és ;

posztcivilizált részeiben -, de legalább szórakoztató is. ' Vad játékgépek

sorakoztak a folyosók mentén. Ňrül

ten kifestett nagyzongorák lógtak le a plafonról, a Viv w bolygó gonosz

tengeri lényei dugták ki fejüket az elfásított átriumok medencéibôl, idióta

inges robotinasok bóklásztak a folyosón, és azt lesték, kinek a kezébe

nyomhatnák a habzó italokat. Az emberek házi óriássárkányokat kötöttek ki

pórázon, és pterospondeuszokat hordtak ülôrudakon az irodáikba. Tudták,

hogyan érezzék jól magukat, de ha mégsem, akkor tanfolyamokra

iratkozhattak be, hogy ezt elsajátítsák.

Ebbôl mostanra semmi sem maradt.

Valami ízlésficamos alak tejesen átalakította a helyet. Ford élesen befordult

egy kis alkóvba, a tenyerébe köpött, és berántotta magával a kis robotot.

Leguggolt, és a csacsogó kibernautára nézett.

- Mi történt itt? - faggatta.

- ű, csak a legjobb dolgok, uram, csakis a létezô legjobb dolgok. Ülhetnék az

ölébe, kérem?

- Nem - mondta Ford, és félresöpörte. A robot el volt ragadtatva, hogy így

elkergették, elkezdett fel-le röpködni, zümmögött, majd elalélt. Ford ismét

megragadta, és egy határozott mozdulattal a levegôbe he-

lyezte, félméternyire az arcától. Az megpróbált ott maradni, de nem tudta

megállni, hogy ne remegjen egy kicsit.

- Valami megváltozott, ugye? - sziszegte Ford.

- ű igen - nyafogta a kis robot - Mily mesés és csodálatos minden! úgy

örülök ennek!

- Miért, azelôtt milyen volt? - Klassz.

- De tetszik, hogy így megváltoztatták? - firtatta Ford.

- Nekem minden tetszik - nyöszörgött a robot. - Fôleg amikor így ordít

velem. Csinálja megint, kérem!

- Akkor mondd el, mi történt! - ű köszönöm, köszönöm!

Ford felsóhajtott. . - Jó, jó - zihálta a robot. - Az útikalazcz vezetését át-

vették. új a fônökség. Minden olyan nagyszerű, hogy menten eloivadok!

Persze a régi vezetés is mesés volt, de nem biztos, hogy ákkoriban így

vélekedtem.

-Az még azelôtt volt, hogy egy kis darab drótot dugtam a fejedbe.

- Milyen igaz! Milyen csodálatosan igaz! Mermyire csodálatosan,

túláradóan, tajtékzóan, kirobbanóan , igaz! Micsoda gerjedelmesen helyes

megállapítás!

- De mi történt? - makacskodott Ford. - Kik az új fônökség? Mikor

cserélôdött ki? Nekem... ó, hagyd csak - tette hozzá, amikor a kis robot

féktelen örömmel elkezdett összevissza karatryolni, és Ford térdéhez

dörgölôdzött. - Majd megyek, és kiderítem én magam.

Ford nekirohant a fôszerkesztô irodaajtajának, és amikor a keret széfhasadva

utat adott neki, kicsi labdává gömbölyödött, és villámgyorsan átbukfencezett

az ajtón, oda, ahol a galaitis legerôsebb és legdrágább itala

ivai megrakott bárkocsi szokott állni, megragadta a kocsit, és

mozgóbarikádként használva végiggörgette azt és sáját magát a padlón az

iroda legközepéig, ahol az értékes és szörnyen csúnya Léda és a Polip

szobrát tudta, hogy megbújjon mögötte. A kis robot mindeközben

mellmagasságban bevitorlázott, és öngyilkos örömmel magára vonta Ford

helyett a lôfegyverek figyelmét.

Legalábbis képzeletben; muszáj volt így elterveznie. A jelenlegi

fôszerkesztô, Stagyar-zil-Doggo egy veszélyesen kiegyensúlyozatlan ember

volt, aki gyilkos szándékkal tekintett minden külsôs munkatársára, ha azok

friss, impregnált papírok nélkül léptek az irodájába, az ajtókeretben pedig,

felszerelve speciális megfigyelô-szerkezetekkel felszerelt lézervezérlésű

fegyverek sorakoztak, hogy elijesszenek mindenkit, aki borzasztóan ötletes

kifogásokkaT álltak elô, ám írni nem írtak semmit. Ily módon történt a

teljesítmény fokozása.

A bárkocsi sajnos most nem volt ott.

Ford kétségbeesetten arrébb gördült, és Léda és a Polip szobra felé

bucskázott, ami azonban szintén nem volt ott. Pánikszerűen körbegurult és -

szökdelt a szobán, megbotlott, megperdült, nekiütközött az ablaknak, amely

szerencsére rakétabiztosra volt építve, visszapattant, és összehorzsolva,

kifulladva egy ízléses, kopott, szürke bôrborítású heverô mögé szökkent, ami

ellenben eddig nem volt ott.

Egy pár másodperc múltán lassan kikukucskált a heverô támlája mögül.

Azonkívül, hogy a bárkocsi és a Léda és a Polip szobra hiányzott, meglepô

módon a fegyverropogást sem hallotta. Összeráncolta a homlokát. Ez így

abszolút nem volt rendjén.

- Gondolom, Mr. Prefecthez van szerencsém - hallatszott egy hang.

A hang egy simaarcú egyéniség szájából jött a hatalmas keramo-tikfa

íróasztal mögül. Lehet, hogy Stagyarzil-Doggo is egy irtó nagy egyéniség

volt, de senki,

semmiféle oknál fogva sem nevezhette volna sima arcúnak. Ez itt nem

Stagyar-zil-Doggo volt.

- Sajátságos belépése arra enged következtetnem, hogy per pillanat nincs

önnél új anyag az ööö, az útikalauzhoz - mondta a sima arcú egyéniség. Az

asztalon könyökölt, és ujjhegyeit egymáshoz tartotta.

- Nem értem rá - szólalt. meg Ford, elég erôtlenül, Föltápászkodott, és

leporolta magát. Aztán eszébe jutott, hogy mi a fenének beszél ô itt

erôtlenül. Most az kell, hogy ô legyen a helyzet ura. Rá kell jönnie, ki a

nyavalya ez az illetô, és hirtelen ráébredt, hogyan tudná ezt elérni.

- Ki a nyavalya maga? - kérdezte.

- Én vagyok az ön új fôszerkesztôje. Már amennyiben továbbra is igényt

tartunk a szolgáltatásaira. A nevem Vann Harl. - Nem nyújtott kezet. Csak

hozzátette: - Mit művelt azzal a biztonsági robottal?

A kis robot nagyon lassan a plafonon körözött, és halkan nyögdécselt

magának.

- Hát boldoggá tettem - csattant fel Ford. - Ez az én küldetésem. Hol van

Stagyar? Vagy még inkább: hol a bárkocsija?

- Mr. zll-Doggo már nem tagja ennek a szervezetnek. A bárkocsija pedig

szerintem éppen segít neki, hogy túltegye magát ezen a tényen.

- Szervezetnek? - ordította Ford. - Szervezetnek. Hogy lehet ilyen idétlen

néven nevezni ezt a kuplerájt? - Pontosan kifejezi a nézeteinket. Gyenge

felépítés,

nagyfokú találékonyság, gyenge vezetés, nagyfokú részegség. És most -

mondta Harl - csak a fôszerkesztôrôl beszélünk.

- Én bírom a tréfát - csattant fel Ford.

- Nem - mondta Harl. - Ön írja a vendéglôi rovatot. Egy műanyagdarabkát

lökött Ford elé az íróasztalra. Ford meg sem moccant, hogy érte nyúljon.

- Hogy mi? - kérdezte Ford. 68

- Nem mi. Csak ön, Mr. Prefect. Ön írja a vendéglôi rovatot. Én mint

fôszerkesztô csak ülök itten, és eldöntöm, hogy ön írja a vendéglôi rovatot.

Érthetô?

-Vendéglôi rovatot? - hüledezett Ford, aki túl döbbent volt ahhoz, hogy

méregbe guruljon.

- Üljön le, Prefect! - mondta Harl. Megperdült a forgószékében, talpra állt,

és a huszonhárom emelettel lejjebb zajló vidám karnevál fénylô pontjait

kezdte bámulni:

- Ideje nekifeküdni a munkának, Prefect - recsegte. Mi itt a Multimenzió

Vállalatnál...

- A minél.

- Multimenzió Vállalatnál. Mi vásároltuk meg az úti-- kalauzt.

- Multimenzió?

- Milliókat költöttünk erre a névre, Prefect. Kezdje el szeretni, vagy kezdhet

csomagolni. - Ford vállat vont. Nem volt mit csomagolnia.

- A galaxis változik - magyarázta Harl. - Nekünk is változnunk kell vele.

Lépést kell tartanunk a piaccal. A piac fejlôdik. új törekvések. új

technológia. A jövô...

- Nekem ne beszéljen a jövôrôl! - mondta Ford. - Ismerem én jól a jövôt: A

fél életemet ott töltöttem. Ugyanolyan, mint máshol. Mint máskor. Mindegy.

Minden tökugyanaz, csak az autók gyorsabbak, meg a levegô büdösebb.

-Az csak egy jövô - mondta Harl. - Az ön jövôje, ha ezt hajlandó elfogadni.

Meg kell tanulnia többdimenziósan gondolkozni. E pillanatban is korlátlan

számú jövô nyúlik ki minden irányba - és a következô pillanatban is és a

következôben is. Billiónyi jövô, amely kettéválaszt minden egyes pillanatot!

Minden létezô elektron minden lehetséges helyzete billiónyi valószínűség

felé szélesedik ki! Billió meg billió fénylô,. ragyogó jövô! Tudja,. mit jelent

ez?

- Összenyálazta az állát.