Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

Epilógus

Az Élet, a Világmindenség meg Minden

És a végén ismét útra keltek.

Volt idő, amikor Arthur Dent nem kelt volna útra. Azt mondta, hogy a Bisztromatika Hajtóereje felfedte előtte, hogy az idő és a távolság egyet jelent, hogy az elme és az Univerzum egyet jelent, hogy az érzékelés és a valóság egyet jelent, és hogy minél többet utazik valaki, annál inkább egy helyen marad, és hogy lenne egy s más, amivel éppenséggel szívesebben foglalkoznia és szívesebben töltené ki az elméjét (amely most már egyet jelentett az Univerzummal, így hát nem tartana soká), és később még egy jó kis pihenést is megengedhetne magának, gyakorolhatná egy kicsit a repülést, és megtanulhatna főzni is, amit már régóta szeretett volna. A görög olívakonzerv volt most a legbecsesebb tulajdona, és állítása szerint azzal, ahogy váratlanul felbukkant az életében, újra megadta számára a dolgok egységének érzetét, amitől, amitől úgy gondolta, hogy...

Ásított egyet, és álomba merült.

Reggel, amikor ahhoz készülődtek, hogy kitegyék valami csendes és meseszép helyen, ahol aztán felőlük mondhat, amit akar, hirtelen vészjeleket fogott a komputerük, és ők letértek pályájukról, hogy kivizsgálják.

Egy kicsi, de láthatóan ép, Merida-osztályba tartozó űrhajó járt egy furcsa kis dzsigget az űrben. Egy gyors pillantás a komputerbe elárulta, hogy a hajó rendben van, a számítógépe is rendben van, csak a pilótája őrült.

- Csak félőrült, csak félőrült - bizonygatta a férfi őrjöngve, miközben a fedélzetre vitték.

A Csillagászati-napi Kalendárium újságírója volt. Megnyugtatták, és Marvint küldték, hogy legyen a társasága, amíg meg nem ígéri, hogy megpróbál értelmesen beszélni.

- Tudósító voltam - kezdett bele végül - egy argabuthoni tárgyaláson.

Csont és bőr vállaira tornászta magát, szemeit vadul meresztette. Fehér haja mintha a másik szobában levő ismerősének integetett volna.

- Nyugi, nyugi - mondta Ford. Trillian nyugtatólak a vállára tette a kezét.

A férfi visszaereszkedett, és a hajó betegrészlegének plafonját bámulta.

- Maga az eset most lényegtelen, de volt ott egy tanú... egy tanú... Prak nevű ember. Egy különös és nehéz ember. Végül arra kényszerültek, hogy beadjanak neki egy szérumot, amitől elmondja az igazat; egy igazság-szérumot.

- Szemei tehetetlenül forogtak a fejében.

- Túl sokat adtak neki - mondta egy picit nyöszörögve. - Túlontúl sokat adtak neki. - Sírni kezdett. - Biztos vagyok benne, hogy a robotok lökték meg az orvos karját.

- Robotok? - kérdezte éles hangon Zaphod. - Miféle robotok?

- Néhány fehér robot - suttogta rekedten a férfi - behatolt a tárgyalóterembe, és ellopta az igazság jogarát, az Argabuthon igazságjogarát, egy csúnya, plexiből készült izét. Nem tudom, mire kellett nekik. - Újra síri kezdett. - Biztos vagyok benne, hogy a robotok lökték meg az orvos karját...

Ernyedten rázta a fejét ide-oda, gyámoltalanul, szomorúan, a fájdalomtól felakadt szemmel.

- És mikor folytatódott a tárgyalás - suttogta könnyezve -, kérdeztek valamit Parktól, amit nem kellett volna. Megkérték - itt elhallgatott és megborzongott -, hogy mondja el az Igazat, a Színtiszta Igazat és Csakis az Igazat. Nem értitek: Csakis?!

Hirtelen újra a könyökére támaszkodott, és rájuk kiabált

- Túlontúl sok szérumot adtak neki!

Újból összecsuklott, és csöndesen siránkozott. - Túlontúlontúlontúlontúlotúl...

A csapat egymásra pillantva az ágya köré gyűlt. A hátuk libabőrös lett.

- És mi történt? - tette fel végre a kérdést Zaphod.

- Ó, rendben elmondta - mondta vadul a férfi - amennyire én tudom, még most is mondja. Furcsa, és szőrnyű dolgok... szörnyűek, szörnyűek! - sikoltozta.

Megpróbálták lehűteni, de megint a könyökére tornázta magát.

- Szőrnyű dolgok, érthetetlen dolgok - kiabálta -, akik őrületbe kergethetik az embert!

Vadul rájuk meredt.

- Vagy az én esetemben - tette hozzá - félőrültbe. Újságíró vagyok.

- Úgy érti - szólalt meg csendesen Arthur -, hogy így hozzászokott az igazsághoz?

- Nem - mondta a férfi zavart arckifejezéssel. - Úgy értem, hogy találtam egy kifogást, és korábban elmentem. Ezzel kómába esett, amiből csak egyszer ébredt fel és igen rövid időre.

Azon az egyetlen napon a következőket tudták meg tőle:

Mikor világossá vált, mi történik, és mikor világossá vált, hogy Prakot nem lehet leállítani, hogy ez itt az igazság abszolút és végső formája, a termet kiürítették.

Nemcsak kiürítették, de le is pecsételték, benne Prakkal. Acélfalakat emeltek kóréje, és hogy teljesen biztonságban legyen, szögesdróttal, elektromos kardokkal, krokodilokkal és három nagyobb hadsereggel vették körül, hogy soha senki ne hallja Prakot beszélni.

- Kár - jegyezte meg Arthur. - Szerettem volna hallani, mit mondhatott. Feltételezhetőleg azt is tudhatta, mi a Kérdés a Végső Válaszhoz. Mindig is bosszantott, hogy sosem sikerült rájönnünk.

- Gondolj egy számra - mondta a komputer -, bármilyen számra

Arthur megadta a komputernek a King's Cross vasúti pályaudvar információs irodájának a telefonszámát, gondolván, hogy biztos van valami funkciója, és mint kiderült, valóban volt.

A komputer betáplálta a számot a hajó újjáépített Valószínűtlenségi Hajtóművébe.

A Relativitásban az Anyag utasítja a Teret, hogyan görbüljön, a Tér pedig az Anyagot, hogyan mozogjon.

Az Arany Szív utasította a teret, hogy kössön csomót magára, és finoman leparkolt az Argabuthon Törvényterem acélkerítésén belül.

A tárgyalóterem szerény hely volt, egy óriási sötét kamra, szemmel láthatóan az Igazságnak tervezték, és nem például az Őrömnek. Nem lehetne teadélutánt tartani benne - legalábbis sikereset nem. A berendezés lelombozná a vendégeket.

A mennyezetek magasak voltak, boltozatosak és nagyon sötétek. Vészjósló árnyékok lappangtak mindenhol. A falak, a padok és az oszlopok burkolata mind-mind a félelmetes Arglebard Erdejének legsötétebb, legkomorabb fáiból volt kifaragva A masszív, fekete Igazság Pódiuma, ami a terem közepének jelentős részét elfoglalta, a gravitáció szörnye volt. Ha valaha is be tudott volna lopakodni egy napsugár ilyen messzire, Argabuthon Igazságkomplexumába, rögvest hátat fordított és visszalopakodott volna belőle.

Arthur és Trillian lépett be elsőként, míg Ford és Zaphod bátran játszották a hátvédek szerepét.

Első ránézésre teljesen üresnek és kihaltnak tűnt, Lépteik ütemesen kongtak a teremben. Ez különös volt nekik. Még mindig a megfelelő helyen és működésben volt az összes berendezés az épületen kívül, vizsgáló pillantásokat vetettek mindenre. Tehát, gondolták, bizonyára még mindig tart az igazmondás.

De nem volt ott semmi.

Aztán, mihelyt a szeműk hozzászokott a sötétséghez, kiszúrtak egy nyomasztó, vörösen izzó fényt az egyik sarokban, a mögött pedig egy mozgolódó árnyat. Odavilágítottak a zseblámpával.

Prak heverészett egy padon, és egykedvűen cigarettázott.

- Cső! - köszöntötte őket egy kis fél-intéssel. Hangja végigvisszhangzott a termen. Apró termetű, csenevész hajú ember volt. Előregörnyedt vállal üldögélt, feje és térdei inogtak. Szippantott egyet a cigarettájából.

Azok rámeredtek.

- Mi folyik itt? - szólalt meg Trillian.

- Semmi - felelte a férfi, és a vállát himbálta

Arthur zseblámpájával egyenest Prak képébe világított.

- Azt hittük - mondta -, hogy maga az Igazat, a Színtiszta Igazat, és Csakis az Igazat szándékozik elmondani.

- Ó, igen - mondta Prak. - Ja. El is mondtam. De már befejeztem. Közel sem olyan sok, mint ahogyan azt egyesek elképzelik. Bár némelyik része egészen mókás.

Hirtelen egy csaknem három percig tartó mániákus nevetésben tőrt ki, majd abbahagyta. Ott ült, himbálódzó fejjel és térdekkel. Különös félvigyorral szívogatta cigarettáját.

Ford és Zaphod előjött az árnyékból.

- Mondjon róla valamit - mondta Ford.

- Ó, már semmire nem emlékszem belőle - mondta Prak. - Gondoltam rá, hogy némely részét le kéne írni, de először nem találtam ceruzát, utána meg azt gondoltam, minek is?

Hosszú csend támadt. Ezalatt úgy érezték, a Világmindenség öregedett egy kicsit. Prak a zseblámpák fényébe bámult.

- Egy szavára sem? - szólalt meg végre Arthur. - Nem emlékszik egy szavára sem?

- Nem. Kivéve arra, hogy a legjobb részek a kutyákról szóltak. Arra emlékszem.

Váratlanul megint nevetésben tört ki, és lábait a földhöz csapdosta

- El sem hinnének néhány dolgot a kutyákkal kapcsolatban - kapkodott levegő után. - Nosza, menjünk csak ki és kerítsünk magunknak egy kutyát! Apám, ha majd egyszer új megvilágításban látom őket! - Talpra szökkent és egy kis táncocskát kezdett ropni. Majd megállt, és nagyot szippantott a cigarettájából.

- Találjunk egy kutyát, amin nevethetek - mondta egyszerűen. - Egyébként ti kik vagytok, skacok?

- Magát akartuk megtalálni - mondta Trillian és szándékosan nem leplezte hangjában a csalódottságot. - Az én nevem Trillian.

Prak megbillentette a fejét.

- Ford Prefect - mondta Ford Prefect egy vállrándítás kíséretében.

Prak megbillentette a fejét.

- Én pedig - mondta Zaphod, mikor úgy vélte, ismét elég sűrű a csönd ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű bejelentést könnyedén be lehessen dobni - Zaphod Beeblebrox vagyok.

Prak megbillentette a fejét.

- Ki ez a pasas? - kérdezte vállával Arthur felé bökve, aki egy pillanatig csöndben, csalódott gondolataiba merülve álldogált.

- Én? - kérdezte Arthur. - Ja, az én nevem Arthur Dent.

Prak szeme szinte kiugrott a fejéből.

- Nem viccelsz? - kiáltott fel. - Te vagy Arthur Dent? A valódi Arthur Dent?

Hátrahőkölt, hasához kapott, és megújult görcsös hahotázásba kezdett.

- Hej, hogy én veled is találkoztam! - zihálta. - Hapsikám! - kiáltotta -, te vagy a leg... huh, te aztán kutya egy fickó vagy!

Harsogva és visítva röhögött, majd hanyatt vágta magát a padon. Hisztérikusan kiabált és rikoltozott. Potyogott a könnye a nevetéstől, lábaival a levegőben rúgkapált és a mellét döngette. Majd fokozatosan, pihegve lecsillapodott, rájuk nézett. Aztán Arthurra. Újra hanyatt esett harsogó kacagással, végül elaludt.

Arthur rángatózó szájjal állt ott, mialatt a többiek a hajóra cipelték az eszméletlen Prakot.

- Mielőtt Prakot felvettük - mondta Arthur -, menni készültem. Most is ez a szándékom, és meg is valósítom, mihelyt lehetséges.

A többiek csendben bólintottak, a csendet csak egy picit zavarta meg az az erősen elfojtott és távoli hisztérikus kacagás, amely Prak kabinjából szűrődött ki a hajó legtávolabbi csücskében.

- Megkérdeztünk tőle - folytatta Arthur -, vagy legalábbis ti megkérdeztétek tőle -, én, mint azt tudjátok, képtelen vagyok a közelébe férkőzni - mindent, és valóban nem úgy néz ki, mint aki bármiben is közreműködhetne. Csak az az egy-két töredék, és néhány dolog a kutyákról, amire nem vagyok kíváncsi.

A többiek próbálták megállni vigyorgás nélkül.

- Nem mintha nem értékelném a tréfát - kezdte mondani, de meg kellett várnia, amíg a többiek abbahagyják a rötyögést.

- Nem mintha... - megint elhallgatott. Ezúttal a csendre figyelt fel. Most ténylegesen csend volt, és teljesen váratlanul állt be.

Prak csendben volt. Napokig állandó tébolyodott röhögésben éltek; bekerítette a hajót és csak nagynéha könnyebbülhettek meg, amikor rövid idejű vihorászás vagy alvás váltotta fel. Arthur lelke legmélyét összeszorította az őrület.

Ez nem az alvás csöndje volt Megszólalt egy berregő Egy gyors pillantás a műszerfalra elárulta, hogy a berregőt Prak szólaltatta meg.

- Nem érzi jól magát - szólalt meg halkan Trillian. - Az állandó nevetés teljesen összeroncsolja a testét.

Arthur ajka megrándult, de nem szólt semmit.

- Jobb lesz, ha megyünk és megnézzük - mondta Trillian.

Trillian komor arcot öltve jött ki a kabinból. - Azt akarja, hogy te menj be hozzá - mondta Arthurnak, aki savanyú képpel és összeszorított ajkakkal nézett. Kezeit mélyen hálóköntöse zsebeibe gyűrte, és arra próbált gondolni, mit tudna mondani, ami nem hangzik bagatell dolognak. Szörnyű igazságtalannak tűnt, de semmi ilyen nem jutott eszébe.

- Kérlek - nógatta Trillian.

Arthur vállat vont, és bement, továbbra is savanyú képpel és összeszorított ajkakkal, noha tudta, milyen reakciót vált ki ez folyton Prakból.

Lenézett csúfolójára, aki csendben feküdt az ágyon, hamuszürkén és görnyedten. Nagyon gyengén lélegzet. Ford és Zaphod félszegen állt az ágy mellett.

- Akartál valamit kérdezni tőlem - szólalt meg Prak vékony hangon, és halkan köhintett.

Arthur már csak magától a köhögéstől is megmerevedett, de az hamar elenyészett

- Honnan tudod? - kérdezte.

Prak erőtlenül megvonta a vállát - Mert ez az igazság - csak ennyit mondott.

Arthur megértette.

- Igen - szólalt meg végül meglehetősen vontatott hangon. - Tényleg van egy kérdésem. Jobban mondva tulajdonképpen egy Válaszom van. Azt szerettem volna megtudni, mi volt a Kérdés.

Prak együttérzőn bólintott, és Arthur egy kissé megnyugodott.

- Ez... hát, ez egy hosszú történet - mondta, de a Kérdés, amit szeretnék megtudni, az az Életet, a Világmindenséget meg Mindent érintő Végső Kérdés. Mindössze annyit tudunk, hogy a válasz Negyvenkettő, ami kissé bosszantó.

Prak ismét bólintott.

- Negyvenkettő - mondta. - Igen, így van.

Elhallgatott. Gondolatok és emlékek árnyékai borították be arcát, miként a felhők árnyékai borítják be a földet.

- Attól tartok - szólalt meg végül -, hogy a Kérdés és a Válasz kölcsönösen kizárja egymást. Az egyik ismerete eleve meggátolja a másik ismeretét. Lehetetlenség, hogy mindkettőt egyszerre ismerjék ugyanabban az Univerzumban.

Újból elhallgatott. Csalódottság telepedett ki Arthur képére, s lassan elfoglalta megszokott helyét

- Ha mégis - kezdte újra Prak - megtörténne, a Kérdés és a Válasz alighanem egyszerűen érvénytelenítenék egymást, és velük együtt az Univerzum is megszűnne létezni, és valami más, még bizarrabb és megmagyarázhatatlanabb dolog foglalná el a helyét. Az is lehetséges, hogy ez már be is kővetkezett - tette hozzá egy erőtlen mosollyal -, de ezt egy bizonyos mértékű Bizonytalanság veszi körül.

Enyhe vihorászás rázta meg a testét.

Arthur lecsüccsent egy zsámolyra.

- Hát, igen - mondta rezignáltan. - Csak reménykedtem abban, hogy van valami ok.

- Ismered - kérdezte Prak - az Ok történetét?

Arthur azt felelte, hogy nem ismeri, mire Prak azt mondta, tudja, hogy nem ismeri.

Elmesélte neki.

Egy éjjel - mesélte - egy űrhajó jelent meg egy bolygó egén, ahol sosem láttak még hasonlót azelőtt. A bolygó a Dalforsas volt, a hajó pedig ez. Úgy jelent meg, mint egy ragyogó új csillag, csendesen áthaladva a mennybolton.

Egy primitív törzs tagjai, akik egy halomban ültek a Hideg Hegyoldalakban, felnéztek a gőzölgő éjjeli italaikból, és remegő ujjakkal mutattak az égre, esküdözve, hogy láttak egy jelet, egy jelet, melyet isteneik küldtek azért, hogy azon nyomban keljenek fel végre, és induljanak el a Síkságok gonosz Hercegeinek lemészárlására.

Palotáik magas tornyocskáiban a Síkságok Hercegei felnéztek, meglátták a tündöklő csillagot, és úgy vették, mint egy félreérthetetlen jelet az isteneiktől, hogy menjenek, és rontsanak neki a Hideg Hegyoldalak Törzsének.

És kettejük közt az Erdő Lakói is felnéztek az égre, meglátták az új csillag jelét, és félelemmel és rossz előérzettel nézték, mert bár azelőtt sosem láttak még ilyesmit, azért ők is pontosan tudták, mit jelez előre, és kétségbeesetten horgasztották le fejüket

Tudták: ha a felhők összegyűlnek, az valamit jelent.

Ha a felhők szétoszlanak, az valamit jelent.

Ha feltámad a szél, az valamit jelent.

Ha elül a szél, az valamit jelent.

Ha országaikban éjfélkor a telihold fényénél háromfejű kecskegida születik, az valamit jelent.

Ha országukban a nap bármely szakában egy teljesen normális macska vagy disznó jött világra a legkisebb születési rendellenesség nélkül, vagy akár csak egy pisze orrú gyerek, azt is gyakran úgy vették, hogy valamit jelent.

Semmi kétség nem férhetett hát ahhoz, hogy az égen megjelenő új csillag egy különösen látványos dolgot jelez előre.

És minden új jel ugyanazt a dolgot jelentette - a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse ismét jól elpakolják egymást.

Ez önmagában véve nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse mindig az Erdő kellős közepén határozták el, hogy jól elpakolják egymást, és mindig az Erdő Lakói húzták a legrövidebbet ezekben az ügyletekben, bár amennyire ők tudták, soha semmi közük nem volt az egészhez.

És néha, a legnagyobb gaztettek után az Erdő Lakói egy küldöncöt indítottak útnak vagy a Síkság Hercegeinek vezetőjéhez vagy a Hideg Hegyoldalak Törzsfőnökéhez, és azt követelték, hogy megtudják e tűrhetetlen viselkedés Okát.

A vezető pedig, bármelyik fél vezetője volt is, félrehívta a küldöncöt, és elmondta neki az Okot szépen, lassan és érthetően, összpontosítva a kiemelkedőbb részletekre.

És az egészben az volt a szörnyű, hogy nagyon jó Ok volt. Nagyon érthető volt, nagyon ésszerű és kemény. A küldönc ilyenkor lecsüggesztette a fejét, szomorúnak és bolondnak érezte magát, amiért eddig nem jött rá arra, milyen kemény és bonyolult világ ez a valós világ, és micsoda nehézségek és paradoxonok veszik körül a benne élőket.

- Na, érted most már? - kérdezte ilyenkor a vezér.

A küldönc némán bólintott.

- És érted már, hogy ezeknek a csatáknak le kell zajlaniuk?

Újabb néma bólintás.

- És hogy miért éppen az Erdőben kell ezeknek lezajlani, és miért a legnagyobb érdeke mindenkinek, az Erdők Lakóit is beleértve, hogy ott legyenek?

- Ööö...

- Még hosszú távon is?

- Ööö, igen.

És a küldönc valóbán megértette az Okot, és vissza is tért az Erdőbe. De amint egyre közelebb ért, ahogy elsétált az Erdőben a fák között, rájött, hogy az egész Okból csak arra emlékszik, hogy milyen szörnyen világosnak tűnt az érvelés. Hogy pontosan mi is volt, arra már egyáltalán nem emlékezett.

És ez természetesen óriási vigaszt jelentett; amikor a következő alkalommal a Törzs és a Hercegek utat törve és égetve keresztülnyomultak az Erdőn, megölve minden szemük elé kerülő Erdőlakót.

Prak szünetet tartott a történetben, és szánalmasan köhécselt.

- Én voltam a küldönc - mondta - a hajótok megjelenése által elkezdődött csaták után, amelyek különösen kegyetlenek voltak. Sokan közülünk meghaltak. Úgy gondoltam, újra megkérdezhetem az Okot. EImentem és elmagyaráztattam magamnak a Hercegek vezetőjével, de a visszaúton úgy szétfoszlott és elolvadt az agyamban, mint a hó a napsütésben. Ez sok-sok évvel ezelőtt volt, és azóta sok minden történt.

Felnézett Arthurra, és nagyon finoman újfent elvihogta magát.

- Van ám még egy dolog, amire emlékszem az igazságszérumból. Eltekintve a kutyáktól, és ez pedig Isten utolsó üzenete teremtményeihez. Akarjátok hallani?

Egy pillanat erejéig nem tudták, komolyan vegyék-e.

- Komcsi - mondta. - Ez igaz. Nem hülyéskedek.

Mellkasa erőtlenül hullámzott, és ő küszködött a levegőért. A feje kissé előrebukott.

- Nem hatódtam meg rajta valami nagyon, mikor először megtudtam, mi az - mondta -, de most, hogy visszagondolok, mekkora hatással volt rám a Herceg Oka, és milyen kevés idő kellett ahhoz, hogy mindent elfelejtsek belőle, azt hiszem, sokkal több dolgot meg lehet belőle tudni. Szeretnétek hallani, hogy szól? Szeretnétek?

A többiek némán bólintottak.

- Fogadni mertem volna, hogy szeretnétek. Hát azt javaslom, hogy ha érdekel benneteket, induljatok el, és keressétek meg. Harminc láb magas égő betűkkel van felírva a Quentulus Quazgarhegyek tetejére Sevorbeupstry földjén, a Preliumtarn bolygón, amely a harmadik a QQ 7 aktív J Gamma Galaktikus Szektor Zarss-naprendszerében. Lob Magasságos Vantrakagylója őrzi.

Hosszú csend követte ezt a bejelentést, amelyet végül Arthur tört meg.

- Elnézést, hol van ez? - kérdezte.

- Harminc láb magas égd betűkkel van felírva - ismételte el Prak - a Quentulus Quazgarhegyek tetejére Sevorbeupstry földjén, a Preliumtarn bolygón, amely

a harmadik a..

- Bocsánat - szólalt meg megint Arthur - milyen hegyek?

- A Quentulus Quazgarhegyek Sevorbeupstry földjén, a Preliumtam...

- Milyen földön? Nem egészen értettem

- Sevorbeupstry...

- Sevorbe - micsoda?

- Ó, az ég szerelmére - mondta Prak, és mérgében meghalt.

Az ezt kővető napokban Arthur gondolt néha erre az üzenetre, de végül úgy döntött, hogy nem hagyja magát irányítani általa és hűen ragaszkodott eredeti tervéhez, hogy találjon egy szép kis világot valahol, ahol letelepedhet, és csendes, nyugodt életet élhet. Úgy gondolta, hogy miután egy nap kétszer is megmentette az Univerzumot, ezentúl egy kicsit könnyedebben vehetné a dolgokat.

Kitették hát a Krikket bolygón, ami most már újra mesébe illó, idillikus hely lett, még ha a dalok néha-néha az idegeire is mentek.

Rengeteg időt töltött a repüléssel.

Megtanult beszélni a madarak nyelvén, és rájött, hogy beszélgetéseik fantasztikusan unalmasak. Mindig a szél sebességéről, a szárnyfesztávolságokról, az erő-súly arányokról volt szó, meg néha egy kicsit a bolygókról is. Sajnos arra is rájött, hogy ha egyszer megtanul az ember madárnyelven, hamarosan ráébred, hogy a levegő állandóan tele van vele, csupa üres madárfecsegéssel. És akkor már nem lehet szabadulni tőle.

Ezen okból kifolyólag aztán Arthur végül fel is hagyott ezzel a sporttal, megtanult a földön élni és szeretni azt, annak ellenére, hogy ott is ugyanúgy rengeteg fecsegést hallani.

Egy nap éppen a mezón sétált és egy elbűvölő kis dalt dudorászott, amit nemrég hallott, amikor egy ezüstszínű űrhajó ereszkedett le az égből és előtte ért földet.

Kinyílt a fedélzeti nyílás, kinyúlt egy rámpa, és egy magas szürkészöld földönkívűlí lény masírozott le rajta, és közeledett felé.

- Arthur Phili... - kezdte, majd élesen először Arthurra, aztán az írótáblájára sandított. Összevonta a szemöldökét. Aztán újra Arthurra nézett.

Téged már letudtalak, nem? - kérdezte.

Vége ?

Hátravan:  34/0  fejezet.

Lap tetejére

<<<     Vissza az elejére.