Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

33. fejezet

A nap hűvösen sütött a teljes rombolás helyszínére. Füst hömpölygött a kiégett fű fölött, miután a krikketi robotok ellopták a Hamvakat. Pániksújtott emberek rohangáltak a füvön át. Egymásnak ütköztek, hordágyon vitettek és letartóztattattak.

Egy rendőr próbálta letartóztatni Wowbaggert, a Végtelenül Meghosszabbítottat sértő viselkedéséért, de nem tudta megakadályozni, hogy a magas, szürkészöld űrlény visszatérjen űrhajójához, és gőgösen elrepüljön, még nagyobb pánikot és pokoli zűrzavart okozva ezzel.

Mindennek a közepén, a délután folyamán immáron másodszor, hirtelen Ford Prefect és Arthur Dent alakja materializálódott. Leteleportálták magukat az Arany Szívről, amely most bolygó körüli parkolópályára állt.

- Megmagyarázom! - kiabált Arthur. - Nálam vannak a hamvak! Itt vannak, ebben a zacskóban!

- Nem hiszem, hogy figyelnének rád - jegyezte meg Ford.

- Az Univerzumot is segítettem megmenteni! - kiáltozta Arthur azoknak, akik figyeltek rá, más szóval senkinek.

- Ennek meg kellett volna állítania a tömeget - mondta Arthur Fordnak.

- Nem állította meg - mondta Ford.

Arthur megszólított egy mellette elrohanó rendőrt:

- Elnézést - mondta. - A Hamvak. Nálam vannak. Egy másodperccel ezelőtt lopták el azok a fehér robotok. Itt vannak nálam, ebben a tasakban. Tudja, a Kron-Stop időzár Kulcsának a részét képezték, és hát... nos, találja ki a többit, a lényeg az, hogy nálam vannak. Most mit csináljak velük?

A rendőr megmondta, de Arthur feltételezte, hogy csak átvitt értelemben beszélt.

Búsongva járkálni kezdett.

- Hát senkit sem érdekel? - kiáltott fel. Egy férfi rohant el mellette, és meglökte a könyökét. Arthur leejtette a papírzacskót, tartalma szétszóródott a földön. Arthur összeszorított szájjal bámult rá.

Ford ránézett.

- Mosmá mehetünk? - szólt.

Arthur egy mélyet sóhajtott. Körülnézett a Föld bolygón, most már biztos volt benne, hogy utoljára.

- Oké - mondta.

Abban a pillanatban az oszladozó füstfelhőn át egy krikettkapura esett a pillantása, amely mindenre fittyet hányva rendületlenül állt.

- Várj egy pillanatig - mondta Fordnak. - Mikor még kissrác voltam...

- Nem lehetne később?

- Rajongtam a krikettért, tudod, de nem voltam valami jó benne.

- Vagy egyáltalán nem, ha így jobban tetszik.

- És mindig arról álmodoztam, elég ostoba módon, hogy egy nap majd a Lord'sban fogok dobni.

Végignézett a fejét vesztett csődületen. Senki nem bánta nagyon.

- Oké - mondta- Ford unottan. - Essünk túl rajta. Ott leszek - tette hozzá -, ott fogok unatkozni. - Elindult és leült egy füstölgő fűcsomóra.

Arthur emlékezett rá, hogy az első látogatásukkor aznap délután a krikettlabda épp az ő táskájába hullott, és most átkutatta a táskát.

Meg is találta benne a labdát, még mielőtt eszébe jutott volna, hogy ez nem is az a táska, ami akkor nála volt. Mindegy, a labda mégis ott volt a görögországi szuvenírok között.

Kivette, és csípőjéhez dörzsölve kifényesítette. Aztán ráköpött és újra kifényesítette. Lerakta a táskát. Mindent úgy szándékozott csinálni, ahogy kell.

Egyik kezéből a másikba dobálta a labdát, érezte a súlyát.

A könnyedség és közöny gyönyörű érzetével hátrébb ügetett a wickettől. Közepes gyorsaságú lépésekkel, döntötte el, és kimért egy jó hosszú vonalat a nekifutáshoz.

Felnézett az égre. A madarak keringtek, néhány fehér felhő száguldozott. A levegőt a rendőrség és a mentők szirénája - no meg az emberek sikoltása és ordítozása zavarta meg, de Arthur furcsamód boldognak érezte magát, és nem zavarta semmi. Dobni fog a Lord'sban.

Megfordult és néhányszor megtaposgatta hálópapucsával a földet. Kihúzta a vállát, a labdát feldobta a levegőbe, majd újból elkapta

Futni kezdett.

Futtában észrevette, hogy a wicket mellett áll egy ütős.

Ó, remek, gondolta, így még izgalmasabb...

Aztán, amint lábai közelebb vitték, már tisztában látott. Az ütésre kész alak a wicket mellet nem az angol krikettcsapat tagja volt. Nem is az ausztrál krikettcsapat tagja. A krikketi robotcsapat tagja volt. Egy rideg, kemény, halált hozó fehér gyilkos-robot volt, valószínűleg nem tért vissza a hajójához a többiekkel.

Szép számmal ütköztek a gondolatok Arthur agyában e pillanatban, de úgy látszott, nem bírja abbahagyni a futást. Az idő mintha szörnyen, szörnyen lassan telt volna, de mégsem bírta abbahagyni a futást.

Mintha szirupban mozogna, lassan megmozdította kótyagos fejét, és a kezére nézett, a kis, piros, kemény labdát tartó kezére.

Lábai lassan tovább taposták a földet, megállíthatatlanul, ahogy a labdát nézte, amit görcsösen szorított tehetetlen kezében. Az váltakozva mélyvörösen izzott és villogott. És a lábai még mindig hajthatatlanul hajtották előre.

Újra a krikketi robotra nézett, amely elmozdíthatatlanul és céltudatosan állt előtte, ütésre készen felemelt buzogánnyal. Szemei mély, hűvös, lenyűgöző fényben égtek, és Arthur nem tudta levenni róluk a tekintetét. Mintha egy alagúton át nézte volna őket - és egyik oldalon sem létezett volna semmi más.

Íme, néhány gondolat azok közül, amelyek e pillanatban az agyában kavarogtak:

Irtó nagy bolondnak érezte magát.

Úgy érezte, sokkal jobban oda kellett volna figyelnie számtalan dologra, amit hallott: közhelyekre, amik most körbe-körbe forogtak a fejében, ahogy a lábai vitték ahhoz a ponthoz, ahol elkerülhetetlenül a krikketi robotnak kell passzolnia a labdát, aki szintén elkerülhetetlenül bele fog ütni.

Emlékezett Haktar szavaira "Kudarcot vallottam? Nem, most már nem érdekel a kudarc."

Emlékezett Haktar elhaló szavainak lényegére: "Bevégeztetett. Teljesítettem a feladatomat."

Emlékezett arra is, hogy Haktar azt mondta, sikerült készítenie "egy pár dolgot".

Emlékezett arra a hirtelen mozdulatra az útitáskájában, ami arra késztette, hogy magához szorítsa azt, amikor a Porfellegben voltak.

Emlékezett arra, hogy egy jó pár napot visszautazott az időben, hogy újra a Lord'sra jöjjön.

Emlékezett arra is, hogy sose volt jó dobó.

Érezte, hogy meglendül a karja, és keze szorosan markolja a labdát, amelyről most már biztosan tudta, hogy a szupernóvabomba, amit Haktar épített magának, és rásózta; a bomba, amely hirtelen és az idő előtt elhozná az Univerzum végét.

Reménykedett és imádkozott, hogy ne legyen halál utáni élet. Aztán rájött, hogy ez így ellentmondásos, és ezért csak reménykedett abban, hogy nincs hálál utáni élet.

Nagyon, nagyon zavarta volna, ha találkoznia kell a többi emberrel.

Remélte, remélte, remélte, hogy a dobás ugyanolyan rosszul fog sikerülni, mint ahogy emlékezete szerint az eddigiek, mert úgy tűnt, ez az egyedüli dolog választja el ezt a pillanatot az egyetemes feledéstől.

Érezte, ahogy a lábai taposnak, érezte, ahogy a karja előrelendül, érezte, ahogy a lába beleakad a reptéri útitáskába, amit balga fejjel maga előtt hagyott a földön. Érezte, ahogy nagy erővel előrezuhan, de a feje éppen akkor úgy tele volt mindenféle gondolattal, hogy teljesen elfeledkezett a földbe csapódásról, és nem is csapódott bele.

A táskát még mindig erősen a jobb kezében tartva fellibbent a levegőbe és nyöszörgött meglepetésében.

Körözött és kavargott a levegőben, felszabadultan keringett.

A föld felé fordult, izgatottan meglódult, és egyidejűleg kibiztosítatlanul a messzeségbe hajította a bombát. Majd hátulról a megdöbbent robot felé süvített. Az még mindig felemelve tartotta többfunkciós buzogányát, de egyszerre csak nem volt mire ütnie vele.

Egy hirtelen jött őrült erőkitöréssel kicsavarta a buzogányt a meglepett robot markából, káprázatos dőlést hajtott végre a levegőben, kegyetlen bukórepülésben visszasüvített, és egyetlen őrült suhintással leütötte a robot fejét a nyakáról.

- Na, jössz már? - kérdezte Ford.

 Hátravan:  34/1  fejezet.

Lap tetejére

<<<   34. Fejezet   >>>