Galaxis Útikalauz Stopposoknak

23. fejezet

A légikocsi hangtalanul repült a hideg sötétségen át Halvány fény Magrathea

mélységes éjszakájában.A kocsi sebesen suhant. Az öregember szemlátomást

gondolataiba merült, s mikor Arthur egy-két társalgási kezdeményezést tett, a

férfi megérdeklődte, hogy Arthur elég kényelmesen érzi-e magát. Arthur vála-

szát azonban meg sem hallotta.Arthur megpróbálta felbecsülni a kocsi sebességét,

de a tökéletes feketeség semmi támpontot nem kínált.A mozgás érzete olyan

csekély volt, mintha alig haladnának.Halvány fényfolt jelent meg a messzi

távolban. Néhány másodperc alatt annyira megnőtt, hogy Arthurnak éreznie kellett

a kolosszális sebességet, mellyel feléjük rohant. Törte a fejét, miféle jármű

lehet az.Hiába bámulta azonban, nem tudta kivenni az alakját. Arthur hirtelen

megdermedt a rémülettől, mert a légikocsi lebillentette orrát, és éles kanyarral

a másik jármű felé fordult. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. A két

jármű relatív sebessége hihetetlenül nagy volt. Arthurnak arra is alig maradt

ideje, hogy visszafojtsa a lélegzetét, és már túl is voltak az " ütközésen ".

Mindössze annyit észlelt, hogy eszeveszett ezüst villódzás veszi körül a kocsit.

Hátrafordult.A messzeségben gyorsan távolodó fekete pontot látott. Jó pár

másodpercig tartott, míg megértette, hogy mi történt.A légikocsi iszonyú

sebességgel egy alagútba száguldott, ők tehát az alagút szájával találkoztak.

Az ezüstös villódzást az alagút fala keltette, ahogy elsüvítettek mellette.

Arthur becsukta a szemét, és rettegett.Meg se próbálta felbecsülni, mennyi idő

telt el, mígnem a kocsi lassított. Nem sokkal később érezte, hogy szép lassan

meg is állnak.Kinyitotta a szemét.Még mindig az ezüst alagútban voltak. Kanyargó

útvonaluk mintha együvé tartó alagutak kusza hálózatán kígyózott volna

keresztül. Végül egy hajlított-acél-idomokkal borított kisebb kamrában álltak

meg.Több alagút is végződött itt. A távolabbi oldalon nagyméretű fényfolt

látszott, benne idegesítő halvány fény vibrált. Mintha csak bosszantani akarná a

szemet, képtelenség volt élesen ránézni vagy megállapítani, milyen messze van.

Arthur nagyot tévedve úgy vélte, hogy talán ultraibolya fényt lát.

Szlartibartfaszt megfordult, és ünnepélyes arcot vágva Arthurra nézett.

-Földlakó - mondta - Magrathea szívében vagyunk.

-Miből jött rá, hogy földlakó vagyok? - tudakolta Arthur.

- Hamarosan megtudod - felelte az öregember gyengéden. - Legalábbis - hangjában

itt némi kétely érződött - többet tudsz meg, mint eddig.Aztán így folytatta:

-Jobb, ha figyelmeztetlek, hogy a hely, ahová most belépünk, nincs Magratheán a

szó szoros értelmében.Ahhoz kicsit talán. . . túl nagy. Olyan kapun haladunk

majd át, mely roppant kiterjedésű hipertérbe vezet.Lehet, hogy kellemetlennek

találod.Arthur riadtan sóhajtozott. Szlartibartfaszt megérintett egy gombot, és

csöppet se megnyugtatóan megjegyezte:

-Engem ilyenkor mindig kitör a frász.

A kocsi egyenesen belesüvített a halvány fényfoltba, és Arthur hirtelen egész

pontos képet alkothatott magának arról, hogy milyen a végtelen.Pedig nem is volt

igazán végtelen. Az igazi végtelen lapos és unalmas. Az igazi végtelen olyan,

mint az éjszakai égbolt: a távolság felfoghatatlan, és ezért semmitmondó. A

helyiség, melyben a kocsi felbukkant, semmiképpen sem volt végtelen nagy, csupán

nagyon-nagyon-nagyon nagy, olyan nagy, hogy végtelenebbnek látszott az igazi

végtelennél.Arthur érzékei pattogtak és kinyúltak. Tudta, hogy a légikocsi

hallatlan sebességekre képes, mégis lassúnak érezte, ahogy a kocsi átkúszik a

puszta levegőn, maga mögött hagyva az átjárót, mely láthatatlan tűhegyként

olvadt bele a mögöttük ragyogó falba.A fal dacolt a képzelettel: megbabonázta és

legyőzte. A fal olyan bénítóan hatalmas és lapos volt, hogy teteje, alja és

oldalai egyaránt a távolság ködébe vesztek. Sokkolóan szédítő volt.Teljesen

síknak tűnt. A legpontosabb lézeres mérőberendezés mutathatta volna csak ki,

hogy a látszólag a végtelenbe nyúló fal, mely szédítő messzeségekbe futott és

oly simán terült szét, nem sík, hanem ívelt:tizenhárom fénymásodperccel odébb

ismét egyesül önmagával. Más szóval a fal egy üreges gömb belső oldala volt

- egy hárommillió mérföld átmérőjű és káprázatos fényben fürdő gömb fala.

-Isten hozott! - szólalt meg Szlartibartfaszt, miközben a paránynak ható,

háromszoros hangsebességgel száguldó légikocsi alig érzékelhetően kúszott előre

az őrjítően tágas térben.

-Isten hozott - mondta-az üzemcsarnokunkban!

Arthur gyötrődve ámuldozott. Felmérhetetlen távolságra tőle a fény és anyag

finom szövedékében furcsa függesztékek lógtak, mint az űrbe kiakasztott,

gömbölyű árnyak.

- Látod - mondta Szlartibartfaszt - itt készítjük planétáink többségét.

-Azt akarja mondani - Arthur küszködött a szavakkal - hogy újra elindítja az

egészet?

-Ű, dehogy, az ég óvjon tőle! - tiltakozott az öregember. - A Galaxis messze nem

elég gazdag ahhoz, hogy fenntartson minket.Nem, csupán egyetlenegy,ám szerfelett

különleges feladat végett ébresztettek fel bennünket. Megbízóink rendkívüli...

más dimenzióból származó lények.Talán számodra is érdekes lesz...ott a távolban,

éppen előttünk.Arthúr sokáig meresztette a szemét, mígnem észrevette a lebegö

szerkezetet: Valóban ez volt az egyetlen dolog, mely körül az aktivitás jelei

látszottak, bár ez is inkább tudat alatti érzékelés, mintsem kézzelfogható

konkrétum volt.E pillanatban éles fény villant fel a szerkezeten, és élesen

kirajzolta a felszínen születő formákat. Arthur számára ismerősek voltak e

formák. A durván odapöttyentett idomok oly közel álltak hozzá, mint a szavak

hangalakja, mint fejében a gondolatok. Másodpercekig döbbenten ült. Agyában

egymást kergették a képzetek: szerettek volna letelepedni és tartalmat nyerni.

Elméjének egyik része azt súgta, hogy nagyon is jól ismeri mindazt, amit lát, és

amit a formák jelentenek.A másik rész viszont - igen józanul - megtagadta e

nézet szentesítését, sőt e tekintetben minden felelősséget elhárított magától.

Újabb villanás következett, és kételynek többé nem volt helye.

-A Föld...- suttogta Arthur.

-A Kettes Számú Föld hogy egész pontosak legyünk - mondta Szlartibartfaszt

vidáman. - Az eredeti dokumentációnk alapján másolatot készítünk.

Hosszabb csend állt be.

-Azt akarja nekem bemagyarázni-Arthur most lassan, nagy önfegyelemmel beszélt

- hogy eredetileg. . . maguk készítették a Földet?

-Hát persze - mondta Szlartibartfaszt. - Van ott egy hely, valami Norvégiának

hívják. Nem jártál arra?

-Nem - felelte Arthur - nem.

-Kár - mondta Szlartibartfaszt - azt én csináltam.

Még díjat is kaptam érte.Gyönyörűen fodrozott partszegélyek.Roppantul bánkódtam,

amikor a pusztulásáról értesültem.

-Maga roppantul bánkódott!

-Hogyne. Még öt perc, és sokkal kisebb a kár.

Megdöbbentő ügyetlenség volt.

-Hhee? - mondta Arthur.

-Az egerek nagyon megharagudtak.

-Az egerek nagyon megharagudtak?

-Nagyon - biztosította az öregember szelíden.

-Na igen, és azt hiszem, a kutyák, a macskák és a kacsacsőrű emlősök is meg. . .

-Csakhogy, tudod, nem az ő pénzük bánta.

-Nézze - mondta Arthur. - Nem egyszerűsítené le a dolgokat a maga számára; ha én

minden további nélkül feladnám, és most rögtön megbolondulnék?

A légikocsi kis ideig kínos csöndben szállt tovább.Aztán az öregember türelmes

magyarázatba fogott:

-Földlakó, a te szülőbolygódat az egerek rendelték meg nálunk. Ők irányították.

A bolygó öt perccel azelőtt semmisült meg, hogy teljesült volna a cél, amiért

megépítettük. Ezért kell újat építenünk.Arthur agyában csak egy szó vert

visszhangot.

-Az egerek? - kérdezte.

-Hát ki más, földlakó?

-Megbocsásson, de azokról a kis fehér, szőrös bigyókról beszélünk, a

sajtmániával meg a korai hatvanas évek kabaréiban az asztalon sikoltozó nőkkel?

Szlartibaltfaszt udvariasan köhögött.

-Földlakó - mondta - beszédmódod néha nehezen követhető. Ne feledd, öt és fél

millió éve alszom idebenn Magrathea bolygójában, és keveset tudok ezekről a

korai hatvanas évekbeli kabarékról. A lények, akiket egereknek nevezel, bizony

nem azok, amiknek látszanak. Hatalmas, pándimenzionális, szuperintelligens

lények ők, az egerek pedig az ő betüremkedésük a mi dimenzióinkba. Az egész

felhajtás a sajttal meg a sikoltozással csak álcázás.

Az öregember szünetet tartott, majd együttérző homlokráncolással folytatta:

- Attól tartok, kísérleteztek veletek.

Arthur ezen elgondolkodott, majd felderült a képe.

- Ű, dehogy - mondta. - Már látom a félreértés forrását. Nem, nézze, valójában

az történt, hogy mi végeztünk kísérleteket rajtuk. Gyakran használták őket a

viselkedés-lélektani kutatásokban, Pavlov meg az összes többi. Igazából az

egereket mindenféle vizsgálatnak vetették alá; meg kellett tanulniuk hogyan

kell csöngőket megnyomni, labirintusokban futkosni meg minden, hogy a tanulás

egész folyamatának vizsgálhassák a természetét. Megfigyeltük a viselkedésüket,

és ebből mindenfélére következtethettünk a magunkéra vonatkozóan.

Arthur elhallgatott.

-Micsoda elmeél...mondta Szlartibartfaszt -valóban csak csodálni lehet.

-Mit?

-Hogyan is álcázhatnák jobban valódi természetüket, s irányíthatnának

egyszersmindtiteket? Hirtelen elfutnak a labirintus rossz oldala mentén, a nem

megfelelő sajtdarabkát választják, váratlanul holtan esnek össze a

mixomatózistól. . . ha finoman adagolják, a kumulatív hatás elsöprő erejű.

Hatásszünetet tartott.

- Látod, földlakó, ezek aztán a hiperintelligens, pándimenzionálisan zseniális

lények. A ti bolygótok és rajta minden ember egyetlen organikus számítógépet

alkotott, melyen egy tízmillió éves kutatási programot futtattak le. . . Hadd

mondom el az egészet. Kissé hoszszadalmas lesz.

- Az időhiány - jegyezte meg Arthur - pillanatnyilag nem szerepel a legégetőbb

gondjaim között

 Hátravan:  34/11  fejezet.

Lap tetejére

<<<   24. Fejezet   >>>