|
Vendéglő a Világ Végén 16. fejezet A bárnál Zaphod hamarosan úgy
lefárasztotta magát, mint a disznó. A fejei össze-összeütődtek, a mosolyai
pedig kijöttek a szinkronból. Elkeserítően boldognak érezte magát. - Zaphod - mondta Ford -, nem mondanád
meg, mi a fészkes foton történt? Úgy értem, ha képes vagy még beszélni. Merre
voltál? És merre voltunk mi? Nem nagy ügy, de szeretném tisztázni a dolgot. Zaphod bal feje kijózanodott, miáltal a
jobb rnég mélyebbre süllyedt az ital mámorába. - Ja? - mondta. - Körülnéztem egy kicsit.
Azt akarják, hogy keressem meg azt az embert, aki az Univerzumot irányítja, de
nekem nincs kedvem találkozni vele. Szerintem a pasas nem tud főzni. A bal feje végignézte, amint a jobb elmondja
a mondókáját, aztán rábólintott. - Így van - mondta. - Igyál még egyet. Ford ivott még egy pángalaktikus
gégepukkasztót, amit egyszer úgy jellemzett valaki, mint a bikacsökös
rablótámadás alkoholos megfelelőjét, tudniillik sokba kerül, és árt az ember
fejének: Akármi történt is döntötte el Ford, nem számit. - Ide hallgass, Ford - mondta Zaphod -,
minden nagyon klassz és kóser. - Úgy érted, hogy minden a tervek szerint
halad? - Nem - mondta Zaphod -, nem úgy értem ,
hogy minden a tervek szerint halad. Az se klassz, se kóser nem volna. Ha
mindenáron tudni akarod, hogy mi történt, elég, ha annyit mondok: zsebemben
volt az egész társaság. Oké? Ford vállat vont. Zaphod belevihogott az italába. Az
felhabzott a pohár pereméig, és most utat kezdett rágni magának a bárpult
márványába. Odament hozzájuk egy vad kinézetű
űrcigány, és elkezdett játszani nekik az elektromos hegedűjén. Zaphod adott
neki egy csomó pénzt, mire az belement, hogy békén hagyja őket. A cigány most Arthurt és Trilliant
környékezte meg, akik odébb ültek a bárpultnál. - Én nem tudom, miféle hely ez - mondta
Arthur -, csak azt, hogy borsódzik tőle a hátam. - Igyál még egyet - javasolta Trillian. -
Érezd jól magad. - Most akkor melyiket? - kérdezte Arthur.
- A kettő kölcsönösen kizárja egymást. - Szegény Arthur, neked nem való ez az
élet! - Ezt nevezed te életnek? ! - Kezdesz úgy beszélni, mint Marvin. - Marvin a legvilágosabb fejű gondolkodó,
akit ismerek. Mit gondolsz, hogy lehetne rávenni ezt a hegedűst, hogy máshol
gyakoroljon? - Fáradjanak át az étterembe - lépett
hozzájuk a pincér. - Az asztal terítve van. Kívülről, ahonnan sohasem látni, az
étterem egy óriási csillogó tengeri csillaghoz hasonlít, amelyet egy elhagyott
sziklán vetettek partra a hullámok. A karokban vannak a bárok, a konyhák, az
erőtér-generátorok, amelyek védik az egész építményt és vele együtt az
elpusztult bolygó csonkját, amelyre épült, valamint az időturbinák, amelyek
lassan ide-oda mozgatják ezt az egész dolgot a kritikus pillanat körül.
Középen egy hatalmas aranykupola található - csaknem egy teljes gömb -,
ez az a hely, ahová most Zaphod, Ford, Arthur és Trillian belépett.
Pusztán csillogásból lehetett vagy öt tonna odabent, befedve minden
szabad felületet. A maradék felület azért nem volt szabad, mert zsúfolva volt
ékszerekkel, santraginusi kagylóhéjakkal, aranylevelekkel, mozaikcsempékkel,
gyíkbőrökkel és millió más díszítéssel és dekorációval. Az üveg csillogott, az
ezüst fénylett, az arany ragyogott, Arthur Dent pedig csak bámult. - Ojjé! - mondta Zaphod. - Gromek! - Hihetetlen! - álmélkodott Arthur. -
Ezek az emberek ! Meg ezek a dolgok itt! - Ezek a dolgok - figyelmeztette Ford
Prefect diszkréten - ugyancsak emberek. - Ezek az emberek.. . - kezdte újra
Arthur - meg ezek a többiek itt! - És a világítás! - mondta Trillian. - Meg az asztalok! - tette hozzá Arthur. - És ezek a ruhák! - tódította Trillian. A
pincér arra gondolt, olyanok ezek itt ketten, mint két kikiáltó.. - A Világ Vége Étterem nagyon népszerű
hely - mondta Zaphod, miközben dülöngélve utat keresett az
asztalok labirintusában. Az asztalok némelyiké márványból volt, mások pompás
ultramahagóniból, egyesek pedig kimondottan platinából, s mindegyik körül
egzotikus lények üldögélték, egymással, társalogva és az étlapot böngészve. - Az emberek szeretnek ide kiöltözni -
folytatta Zaphod. - Ettől válik olyan ünnepivé az egész. Az
asztalok legyezőszerűen voltak elhelyezve egy középső színpad körül, ahol egy
kis együttes könnyűzenét adott elő. Arthur becslése szerint lehetett itt vagy
ezer asztal. Az asztalok között szétszórtan pálmák lengedeztek, szökőkutak
csobogtak, groteszk szobrok díszlettek , egyszóval, együtt volt az összes
ismérve az olyan étteremnek, ahol, nemigen számít a költség, amikor azt a
látszatot kell kelteni, hogy a költség semmit sem számít. Arthur körülnézett a
teremben, félig arra számítva, hogy kiderül, csak egy American Express-hirdetés
forgatásába csöppent bele véletlenül.
Zaphod hátulról nekitántorodott Fordnak, aki visszatántorodott
Zaphodnak. - Hopplá! - mondta Zaphod. - Zappo - felelte Ford. - A dédapám jól elcseszte azt a komputert
- mondta Zaphod. - Arról volt szó, hogy elvisz minket a legközelebbi helyre,
ahol enni lehet, és erre a Világ végében kötünk ki. Ezt még meg fogom köszönni
neki adandó alkalommal, csak el ne felejtsem. Szünetet tartott. - Hé, tudod-e, hogy mindenki itt van?
Mindenki, aki volt valaki. - Volt? - kérdezte Arthur. - A Világ végében az ember sokat
használja a múlt időt - magyarázta Zaphod -, mert itt mindenen túl vagyunk már.
- Hello, fiúk! - köszönt oda egy leguán életformákból álló társaságnak. - Hogy
voltunk, hogy voltunk? - Nem Zaphod Beeblebrox az ott? -
kérdezte az egyik leguán a másiktól. - De, azt hiszem - mondta a másik leguán. - Tiszta őrület! - mondta az első leguán. - Hiába, fura az élet! - mondta az első
leguán. - Olyan, amilyenné az ember formálja -
mondta az első, és ezzel visszamerültek a hallgatásba. Várták, hogy elkezdődjön
a világmindenség legnagyobb show-ja. - Hé, Zaphod - mondta Ford, barátja
karjáért nyúlva, és hála a harmadik pángalaktikus gégepukkasztónak, elvétve a
fogást. Bizonytalan ujjal mutatott valahová. - Az ott egy régi cimborám - mondta. - Pörkölt Desiato! Látod azt a férfit
annál a platinaasztalnál a platinaöltönyben? Zaphod megpróbálta követni Ford ujját a
tekintetével, de ettől szédülni kezdett. Végül felfedezte a mondott személyt. - Ja, igen - mondta, s egy pillanattal
később beugrott neki. - Hé! - mondta. - Ez a srác aztán megamenő volt! Megább,
mint a legmegább menő. Rajtam kívül. - Mért, ki a csoda ez? - kérdezte Trillian. - Pörkölt Desiato? ! - döbbent meg
Zaphod. - Hát nem tudod? Nem hallottál még a Katasztrófasújtotta
Területről? - Nem - mondta Trillian az igazságnak -
megfelelően. - Az volt a legnagyobb - mondta Ford -, a
leghangosabb. . . - A leggazdagabb. . . - tódította Zaphod, - . . . rockegyüttes a. . . a. . . -
kereste a szavakat Ford. - . . . a világ történetében - mondta
Zaphod. - Nem - ismételte meg Trillian. - Nézd már! - mondta Zaphod. - Nyakunkon
a Világ vége, és még csak nem is éltél! Hát hol élsz te?
Zaphod karon fogta a lányt, és odavezette az asztalhoz, ahol még mindig
ott ácsorgott a pincér. Arthur, aki nagyon elveszettnek és nagyon magányosnak
érezte magát, követte őket. Ford átverekedte magát a tömegen, hogy
felújítsa az ismeretséget. - Hé, izé, Pörkölt! - kurjantotta. - Hogy
ityeg a fityeg? Örülök, hogy látlak, öreg fiú, hogy megy a ricsaj? Remek
színben vagy! Olyan szép zöldes, és a hájad is
temérdek! Hihetetlen! - Hátba vágta a férfit, és meglepődött, hogy ez semmilyen
reakciót nem vált ki belőle. A belsejében lötyögő pángalaktikus gégepukkasztó
azt tanácsolta neki, hogy ettől függetlenül folytassa a barátság elmélyítését. - Emlékszel a régi szép napokra? -
kérdezte. - Sokat lézengtünk együtt, mi? Az Illegális Bisztróra emlékszel? És
Slim Nyakolajozójára? Meg a Jópipa Piapagodára? Azok voltak a szép idők, he? Pörkölt Desiato nem nyilvánította ki
véleményét a tekintetben, hogy a mondott idők szépek voltak-e vagy sem, ám Ford
nem zavartatta magát. - És amikor egyszer éhesek voltunk, és
egészségi ellenőröknek adtuk ki magunkat? Emlékszel? És kaját meg piát
foglaltunk le mindenfelé. És a végén tényleg ételmérgezést kaptunk. És ott
voltak azok a hosszú éjszakák, amikor egész éjjel dumáltunk és iszogattunk a
Café Lou fölött bérelt büdös szobákban. Tudod: Gretchen Townban, New Betel
államban. És te mindig átmentél a szomszéd szobába, hogy dalokat írj az
orgonádra, amit úgy utáltunk valamennyie. Te meg azt mondtad, hogy téged ez nem
érdekel, és mi azt feleltük, hogy minket meg igen, mert nekünk kell végighallgatni
az egész utálatos nyekergést. - Ford szeme elhomályosult az átélt emlékektől. - És azt is mondtad, hogy nem akarsz
filmcsillag lenni, se semmilyen csillag - folytatta csillogó szemmel -, mert
megveted az egész csillagrendszert. Erre mi azt mondtuk - mármint Hadra és
Sulijoo és én -, hogy nemigen van más választásod. És erre, tessék, most
egyre-másra csillagrendszereket vásárolsz. Megfordult, hogy a környező asztaloknál ülők
figyelmét is felhívja erre a körülményre. - Íme, egy ember - mondta -, aki
csillagrendszereket vásárol! Pörkölt Desiato sem az állítás megerősítésére,
sem annak megcáfolására nem tett kísérletet, s az ideiglenes közönség
érdeklődése gyorsan lanyhult. - Azt hiszem, itt berúgott valaki -
motyogta a poharába egy püspöklila, bokorszerű egyed. Ford kissé megtántorodott , majd
lezökkent egy székbe Pörkölt Desiatóval szemben. . - Hogy is van az a számod? - kérdezte, s
támaszt keresve, megkapaszkodott egy borosüvegben. Az üveg felborult, s
tartalma egy pohárba löttyent. Hogy ne vesszen kárba, Ford kihörpintette a
szerencsés kimenetelű baleset következményét. - Tudod: az az igazi nagy számod -
folytatta - Hogy is van? - Tramm! Tramm! Taramm! Valahogy így,
nem? És a koncertnek azzal lesz vége, hogy az a hajó egyenest a napba zuhan, de
igazán! Ford öklével a tenyerébe csapva
érzékeltette, hogy is megy ez. Sikerült ismét feldöntenie egy üveget. - Hajó! Nap! Nyúí-dajjjng! -rikkantotta.
-Lézer meg efféle? Ti, srácok, bezzeg nem foglalkoztatok ilyen gyerekséggel!
Napkitörésnél lebarnulni, az az igazi! És azok az őrületes nóták! Pillantásával követte az üvegből
kluttyogva ömlő nedűpatak útját az asztalon. Kéne valamit tenni ez ügyben,
gondolta. - Hé, te mért nem iszol? - kérdezte: Szédülő agyával kezdett ráeszmélni arra, hogy
valami hibádzik kettejük találkozása körül, s hogy ez valamilyen formában
összefügg azzal a ténnyel, hogy a vele szemben ülő platinaöltönyös,
ezüstkalapos, dagadt férfi nem mondott semmi olyat, hogy "Szia,
Ford!" vagy "Ezer éve nem láttalak, öreg cimbora", sőt ha már
itt tartunk, egyáltalán meg sem szólalt. Sőt ami azt illeti, még a szempillája
sem rezdült egész idő alatt. - Pörkölt? - szólította meg Ford. Hirtelen nagy, húsos kéz landolt hátulról a
vállán, és félrelódította. Ford minden ceremónia nélkül lecsúszott a
székről, és kíváncsian meregette a szemét felfelé, hátha felfedezi az
udvariatlan kéz tulajdonosát. A tulajdonost nem volt nehéz észrevenni,
tekintve, hogy volt vagy kettő tíz magas, s a felépítése sem volt kimondottan
véznának mondható. Ami azt illeti, a felépítése leginkább egy bőrdíványéval
mutatott hasonlóságot, amennyiben a, fényes bőr alatt sok-sok kemény töltőanyag
dudorodott. Az öltöny, amely a férfi testére feszült, olyanformán festett,
mintha az lett volna a kizárólagos funkciója, hogy azt szemléltesse, milyen
nehéz is egy ilyen testet öltönybe préselni. A férfi arcának textúrája
narancshéjhoz volt hasonló, míg a színe inkább egy érett almáéra emlékeztetett,
ám ezen a ponton minden hasonlóság véget ért az általában kellemesnek tartott
dolgokkal. - Hé, öcskös. . . - mondta egy hang a
férfi szájából, ami úgy hangzott, mintha kemény hányattatásoknak lett volna
kitéve odalent a mellkasában. - He? - vette fel Ford a társalgás
fonalát. Bizonytalanul talpra állt, és csalódottan konstatálta, hogy a feje
búbja nem hajlandó egy bizonyos pontnál feljebb emelkedni a férfi teste mentén. - Kopj le - javasolta a férfi. - Nocsak - mondta Ford azon tanakodva,
hogy vajon bölcs dolog-e, azt mond. - Mért, kicsoda maga? A
férfi egy pillanatra elgondolkodott. Nem volt hozzászokva az effajta
kérdésekhez. Mindazonáltal, egy idő után kirukkolt a válasszal. - Én vagyok az a pasas, aki azt mondja
neked, hogy kopj le - felelte -, mielőtt lekoptatnálak. - Ide hallgasson - mondta Ford idegesen,
s azt kívánta, bárcsak a feje abbahagyná a pörgést, hogy végre nyugodtan
elemezhetné a szituációt. - Ide hallgasson - folytatta -, én régi ismerőse
vagyok a Pörköltnek, és. :.
Pörkölt Desiatóra nézett, aki még csak nem is pislantott egész idő
alatt. - . . . és. . . - ismételte meg Ford,
miközben alkalmas szót keresett az "és" utánra: A
nagydarab férfinak egy egész mondata akadt erre a célra. Ki is mondta. - És én Mr. Desiato testőre
vagyok-hangzott a mondat-, tehát én vagyok felelős a testéért, a tiedért
viszont nem vagyok felelős, úgyhogy jobb, ha elviszed innen, mielőtt valami
baja esik. - Álljon meg a menet! - mondta Ford. - Megállásról szó sem lehet! - bömbölte a
testőr. - Indíts! Mr. Desiato nem beszél senkivel! - Hagyhatná talán, hogy ő maga mondja el
a véleményét ezzel kapcsolatban! - mondta Ford. - Nem beszél senkivel! - üvöltötte a
testőr. Ford újabb sürgető pillantást vetett Pörkölt
felé, és kénytelen volt elismerni, hogy a tények a testőrt igazolják. Nemcsak
az érdeklődése volt meglehetősen lagymatag régi barátja, Ford iránt, de a
legcsekélyebb mozgás jelét sem mutatta. - De miért? - kérdezte Ford. - Mi van
vele? A
testőr megmondta neki. |
|
Hátravan: 34/18 fejezet. |