Vendéglő a Világ Végén

17. fejezet

 A GALAXIS útikalauz stopposoknak megjegyzi, hogy a Katasztrófasújtotta Terület, ez a Gagrakaki Elmezónából származó plutóniumrock-együttes, általánosan elfogadott vélemény szerint nemcsak a Galaxis leghangosabb rockegyüttese, de minden zajforrások leghangosabbika is egyúttal. Tapasztalt koncertlátogatók szerint a hangegyensúly a színpadtól harminchét mérföldnyire elhelyezett betonbunkerek belsejében a legoptimálisabb. A zenészek távirányítással szólaltatják meg hangszereiket vastag hangszigetelésű űrhajójukból, amely ilyenkor a bolygó - sokszor egy egész másik bolygó - körül kering.

  Dalaik egészükben véve igen egyszerűek, és többnyire azt a jól bevált sémát követik, amelyben a lánylény és a fiúlény egymásba szeret az ezüstösen csillogó hold alatt, amely a végén tisztázatlan körülmények között felrobban.

  Sok világban egyszer s mindenkorra megtiltották fellépésüket, néha esztétikai okokra hivatkozva, de többnyire azért, mert az együttes koncertfelszerelése ellentmondásban állt a stratégiai fegyverekre vonatkozó helyi korlátozó egyezményekkel.

  Ez persze nem fosztotta még őket attól. az extrajövedelemtől, amelyre a tiszta hipermatematika határainak kitágítása révén tettek szert. A könyvelői kutatások főnökét mellesleg épp akkortájt nevezte ki a Maximegalon Egyetem a neomatematika professzorának, ezzel akarván elismerni a Katasztrófasújtotta Terület adóbevallására vonatkozó általános és speciális elméletét, amelyben bebizonyította, hogy a téridő-kozitinuum textúrája nemcsak hogy görbült, de kimondottan horpadt.

Ford visszatántorgott az asztalhoz, ahol Zaphod, Arthur és Trillian ült, és arra várt, hogy elkezdődjön a móka.

- Jó volna harapni valamit - mondta Ford.

- Hello, Ford - mondta Zaphod. - A zajgyártó gyerekkel beszélgettél?

Ford diplomatikusan biccentett.

- A Pörkölttel? Ja, olyasformán.

- Mit mondott?

- Hát... izé... nem valami sokat. Hmm...

- Igen?

- Ezt az évet halottként tölti az adózás miatt. Muszáj leülnöm egy kicsit.

Leült.

A pincér odajött az asztalhoz.

- Óhajtják az étlapot? - érdeklődött. - Vagy a konyhafőnök ajánlatával találkoznának inkább?

- He? - mondta Ford.

- He? - kérdezte Arthur.

- He? - csatlakozott Trillian az előtte szólókhoz.

- Ez már döfi - mondta Zaphod. - Lássuk a medvecukrot!

Az éttermi komplexum egyik szárnyában egy magas , vékony, esetlen alak félrehúzta a függönyt , szemei az elmúlást fürkészték.

  Nem volt valami szép az arca, talán azért, mert oly sokszor nézett már farkasszemet az elmúlással. Először is, túl hosszú volt ez az arc, a szemék túl mélyen ültek benne, az orcái túl horpadtak voltak, az ajkai túlságosan előrefittyedtek, s amikor szétnyíltak, a kibukkanó fogak túlságosan is egy töklámpára emlékeztették a szemlélőt. A függönyt fogó kezek szintén túl hosszúak és vékonyak voltak, s ezenkívül hidegek is. Ernyedten lógtak a függöny redői mentén, s azt a benyomást keltették az emberben, hogy ha a gazdájuk nem ügyelne rájuk árgus szemekkel, menten elkúsznának valami félreeső zugba, hogy elmondhatatlan dolgokat műveljenek egymással.

  A sovány férfi elengedte a függönyt , s az arcvonásain játszadozó borzalmas fény eltűnt, hogy kiesebb játszóteret keressen magának. A férfi egy darabig fel és alá járkált a szűk szobában, akár egy esti imádságát zsolozsmázó ájtatosmanó, majd leült a kecskelábú asztal mellé, egy roskatag székbe, hogy még egyszer átfussa a szövegét.

  Megszólalt a csengő.

  A férfi félretolta a vékony paksamétát, és felállt. Erőtlenül végigsimította a zakóját díszítő szivárványszínű littereket, és kilépett az ajtón.

 Az étteremben elhalványult a világítás. A zenekar gyorsította az iramot, s a színpad közepére vezető lépcsősor sötétségbe borult. A homályt egyetlen reflektor vakító fényoszlopa döfte át, amely a lépcsőre irányult.

  Magas, csillogó-villogó ruhájú alak jelent meg a lépcsőn. Könnyed szökkenéssel a színpadon termett , a mikrofonhoz lépett, és hosszú, vékony kezének egyetlen mozdulatával leszedte az állványról. Kecses meghajlásokkal nyugtázta a közönség tapsát, rájuk villantva töklámpamosolyát. Lelkesen integetett a közönség soraiban ülő barátainak, noha egy sem volt jelen, és várta, hogy a taps elcsituljon.

  Jobb tenyerét feltartva megeresztett egy mosolyt, amely nemcsak hogy fültől fülig terjedt, de mintha túllépte volna az arca szabta határokat is.

- Köszönöm, hölgyeim és uraim! - kiáltotta. - Nagyon köszönöm.

Igazán nagyon köszönöm.

Csillogó szemmel méregette a jelenlévőket.

- Hölgyeim és uraim - mondta. - Az általunk ismert Univerzum több mint százhetventrillió éve létezik, s alig több mint félóra múlva ér véget. Üdvözlöm önöket a Teljesúton, a Világ Vége étteremben!

Egy ügyes mozdulattal újabb spontán tapsot provokált, majd egy másik kézmozdulattal csendet parancsolt.

- Engedjék meg, hogy házigazdájuk legyek ezen az estén - mondta. - A nevem Max Quordepleen. - Ezt persze mindenki tudta, hiszen a szám Galaxis-szerte népszerű volt, s a bemutatkozásra csak az újabb taps kiprovokálása végett került sor, amit Max szabadkozó mosollyal vett tudomásul. - Egyenest az idő túlsó végéből jövök, ahol a Big Bang Burger Bár műsorát vezettem - mondhatom, hölgyeim és uraim, igen izgalmas esténk volt! -, s csak azért vagyok itt, hogy együtt lehessek önökkel ezen a történelmi jelentőségű rendezvényen, amely a történelmet magát hivatott lezárni.

  Újabb tapsorkán tört ki, amely azonban igen gyorsan elcsitult, mivel a fény tovább halványodott a teremben. Az asztalokon lévő gyertyák maguktól lángra lobbantak, meglepett sóhajokat váltva ki a publikumból, s ezernyi apró vibráló fénnyel és milliónyi intim árnyékkal hintve be a jelenlévőket. Remegő izgalom hullámai csaptak át az egyre sötétedő éttermen. Az étkezők fölötti hatalmas aranykupola lassacskán halványulni kezdett, mind nagyobb teret engedve át a sötétségnek.

Max fojtott hangon folytatta:

- Lám, hölgyeim és uraim - lehelte a mikrofonba -, a gyertyák kigyúltak, a zenekar lágy muzsikával andalít minket, az erőtérpajzzsal védett kupola átlátszóvá halványult fölöttünk, felfedve a sötét és komor égboltot, amely felfúvódott és ólomszürke csillagok időtlen fényétől terhes. Minden együtt van tehát ahhoz, hogy ez a ma esti apokalipszis igazán emlékezetes legyen!

Hirtelen abbamaradt a lágy muzsika. Néma döbbenet ereszkedett mindazokra, akiknek új volt a látvány.

Baljós fény öntötte el a nézőteret. Alattomos volt ez a fény, kegyetlen, örvénylő forrongással teli, olyan , amely még a poklot is félelmetesebbé tette volna.

A világ a végéhez közeledett.

Néhány végtelennek tűnő másodpercig az étterem némán keringett a dühöngő ürességben. Aztán Max ismét megszólalt:

- Ha netán akadna önök közt olyan, aki az alagút végét jelző fényt kereste - mondta -, hát ez itt az!

A zenekar ismét játszani kezdett.

- Köszönöm, hölgyeim és uraim! - kiáltotta Max. Egy perc múlva újra önökkel vagyok. Addig is Mr. Reg Storno és kiváló zenekara, a Kataklizma Combo gondjaira bízom önöket. Nagy tapsot, hölgyeim és uraim, Regnek és a fiúknak! Megérdemlik.

Az egek vészjósló háborgása tovább folytatódott.

A közönség vonakodva tapsolni kezdett, majd kisvártatva visszatért a normális társalgás. Max az asztalok között sétált, tréfákat sütött el, nevetve hangoskodott, egyszóval végezte a dolgát.

  Zaphod Beeblebrox asztalához nagy, tőgyes állat közelített. Jó húsú négylábú volt, a szarvasmarhafélék családjából, jókora vizenyős szemekkel, kicsiny tülkökkel. Az ajkai olyanféle fintorba húzódtak, amit kis híján megnyerő mosolynak lehetett volna mondani.

- Jó estét - zökkent le nehézkesen a- tomporára. - Én vagyok a konyhamester ajánlata. Felajánlhatom önöknek a testrészeimet?

Rövid kérődzés után kényelmesebb pozitúrába rendezte a hátsó fertályát, majd békésen végignézett rajtuk.

Az állat jámbor tekintete a hitetlenkedő meghökkenés pillantásaival találkozott Arthur és Trillian részéről, lemondó vállrándítással Ford Prefectéről és a leplezetlen étvágy kifejezésével Zaphod Beeblebroxéról.

- Talán egy szelet hátszínt? - javasolta az állat. - Fehérboros mártásban dinsztelve?

- Ööö. . . mármint hogy az ön. . . a magá. . . ebből a hátból itt? - suttogta Arthur szörnyülködve.

- Hát persze hogy az enyémből, uram - bődült el az állat készségesen. - Ki másét tudnám felajánlani?

 Zaphod talpra ugrott, és szakértő módon lapogatta-tapogatta az állat hátát:

- És nagyon jó a felsálam is -, dünnyögte az állat. - Nagy súlyt helyeztem az izomfejlesztő gyakorlatoknak, és rengeteg szemestakarmányt fogyasztottam ennek érdekében. - Diszkrét nyögéssel felböfögött egy takarmánycsomót, kérődzött rajta egy kicsit, majd ismét lenyelte.

- Vagy egy kis bélszínt inkább? - ajánlotta.

- Úgy érted, hogy ez az állat csakugyan azt akarja, hogy megegyük? - suttogta Trillian Fordnak:  

- Hogy én? - rökönyödött meg Ford. - Nem értek én semmit!

- Ez egyszerűen iszonyatos ! - fakadt ki Arthur.  A legvisszataszítóbb dolog, amiről életemben hallottam.

- Mi a probléma, földlakó? - kérdezte Zaphod, aki időközben az állat hatalmas tomporára helyezte át figyelmét.

- Csak az - mondta Arthur -, hogy nincs kedvem olyan állatot megenni, amelyik felkínálja magát. Szívtelenség volna.

- Még mindig jobb, mint olyan állatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék - érvelt Zaphod.

- Nem erről van szó - tiltakozott Arthur. Aztán gondolkodott egy csöppét. - Na jó - folytatta -, lehet, hogy erről. Nem érdekel , nincs kedvem erről vitatkozni. Azt hiszem...

 Az Univerzum halálos kínban őrjöngött körülöttük.

- Azt hiszem, elég lesz egy kis zöldségsaláta is - nyögte ki.

- Megkérhetném, hogy vegye fontolóra a májamat? - kérdezte az állat. - Feltételezésem szerint igen lágy és porhanyós lehet már, ugyanis hónapok óta tömetem magam ennek érdekében.

- Zöldségsalátát kérek - mondta Arthur nyomatékkal.

- Zöldségsalátát? - Az állat rosszallóan forgatta a szemeit.

- Csak nem azt akarja mondani - kapta fel a vizet Arthur -, hogy már egy kis zöldségsalátát sem ehetek? !

- Én nem - mondta az állat. - Ellenben sok olyan növényt ismerek, amelyik határozottan ellenzi az ilyesmit. Épp ezért határozták el a végén, hogy az egész szövevényes probléma megoldására olyan állatokat tenyésztenek ki, amelyek ténylegesen arra vágynak, hogy megegyék őket, és ezt az óhajukat határozottan ki is nyilvánítják. Ez vagyok én - tette hozzá biccentve.

- Kérek egy pohár vizet - mondta Arthur.

- Nézd - mondta Zaphod. - Mi enni jöttünk ide, nem állati szövetekről szövegelni. Négy adag bifszteket kérünk, mégpedig íziben!

Ötszázhetvehatmilliárd éve nem ettünk egy falatot sem!

 Az állat talpra kecmergett, majd diszkréten felbőgött.

- Igen bölcs döntés volt  uram, ha szabad megjegyeznem. Rendben - mondta. - Akkor hát megyek, és főbe lövöm magam.

  Megfordult, és barátságosan Arthurra kacsintott.

- Ne aggódjon, uram, gyűlölöm az állatkínzást. Nagyon humánus leszek magamhoz - mondta, és sietség nélkül elindult a konyha felé.

  Percekkel később a pincér négy hatalmas, gőzölgő hússzelettel tért vissza. Zaphod és Ford habozás nélkül falni kezdett. Trillian várt egy kicsit, aztán vállat vont, és ugyancsak hozzáfogott az evéshez.

 Arthur émelyegve meredt az adagjára.

- Hé, földlakó! - mondta Zaphod maliciózus mosollyal azon az arcán, amelyik .éppen nem tömte magát. - Látom, hogy valami rág.

Rágjál inkább te is!

A zenekar pedig csak játszott tovább.

Az éttermet emberek és dolgok felszabadult csevegése töltötte ki.

 A hangfoszlányok egzotikus növények illatával keveredtek, amelyhez extravagáns ételek és csalóka italok aromája vegyült. Eközben  odakint az egyetemes kataklizma lélegzetelállító kifejlet felé közeledett a tér végtelen tartományában. Max az órájára pillantott, és  egyetlen lendülettel a színpadon termett.

- Nos, hölgyeim és uraim - mondta boldogan- , remélem, jól érzik  magukat ezekben az utolsó percekben.

- Igen - kiáltották jó páran azok közül, akik igent szoktak kiáltani, ha egy komédiás megkérdi a közönséget, jól érzik-e magukat.

- Na, hát ez remek! - lelkesedett Max. - Igazán remek. Miközben  pedig a fotonvihar kavargó örvényei köröttünk gyülekeznek, készen  arra, hogy ízekre tépjék az utolsó vörös napot is, megnyugvással tölt  el a tudat, hogy kényelmesen hátradőltek székeikben, s rövidesen együtt fogjuk végigélvezni ezt a mindannyiónk számára minden bizonnyal feledhetetlenül izgalmas végső élményt.

 Hatásszünet következett. Csillogó szemével magára vonta a közönség minden figyelmét.

- Higgyék el, hölgyeim és uraim - mondta -, az utolsó pillanat nem egy utolsó dolog.

 Újabb szünetet tartott. Ma este tökéletes volt az időzítés. Újra és újra végigcsinálta ezt a show-t, estéről estére. Nem mintha az este szó bármi jelentéssel bírt volna az időnek eme végezetén. Nem volt itt semmi más, csak az utolsó pillanat végtelen ismétlődése, miközben az étterem hol előre, hol meg hátra billent az idő legvégső peremén.

Mindazonáltal ez az "este" jól sikerült , s Max visszataszító tenyerében tartotta az egész kéjtől vonagló közönséget. Olyan halkan folytatta, hogy a jelenlévőknek erőlködniük kellett, hogy hallják a szavait.

- Ez itt - mondta - ténylegesen a legvégső vég, a dermesztő magány netovábbja, amelyben az egész fenséges teremtés létezését veszti. Semmi sem fejezi ki jobban a lényegét, mint a tömör mondás: "Ennyi ! "

 Max még jobban levette a hangerőt. A beálló csendben még egy légy sem merte volna megköszörülni 'a torkát.

- Ami ez után következik - mondta -, az a nihil maga. Üresség. Semmi. A feledés feledése.

 Max szeme újra felcsillant. Vagy kacsintott volna?

- No és persze a desszert, valamint az aldebarani italok finom választéka!

 A zenekar tust húzott. Max nem örült a tusnak. Nem volt rászorulva. Nem, az ő kaliberével. Úgy bánt a közönségével, mint muzsikus a hangszerével. A nézők megkönnyebbülten felnevettek. Max folytatta:

- És végre - kiáltotta vidáman - nem kell aggódniuk a másnaposság miatt, mert a másnap mint olyan értelmét veszti.

 Széles vigyorral fordult a boldog, hahotázó közönség felé. Az égre pillantott, amely estéről estére megismételte ugyanazt a haláljelenetet. Pillantása csak egy másodperc töredékéig időzött az égen. Ahogy egyik profi megbízik a másikban, úgy bízott benne, hogy az most is meg fogja tenni a magáét.

- Most pedig - mondta, miközben páváskodva körbejárta a színpadot -, megkockáztatva, hogy a pusztulás és hiábavalóság csodálatos érzése csorbát szenved ezen az estén, üdvözölni szeretnék néhány jelen lévő társaságot.

  Előhúzott egy kártyát a zsebéből.

- Van itt egy. . . - felemelte a kezét, hogy visszatartsa az ujjongást- van itt egy bizonyos társaság a Zanzellquasur Flamarion Bridzs Klubból? Nem látom őket.

Hátulról izgatott nevetgélés hangzott fel, de Max úgy tett, mintha nem hallotta volna. Körüljártatta fürkésző tekintetét a termen.

- Vagy mégis itt volnának? - kérdezte ismét a hangosabb reakció reményében.

 Mint mindig, most is bevált a számítása.

- Áh, szóval, itt vannak! Nagyszerű! Uraim, az utolsó játszma következik. Aztán semmi csalás! Ne feledjék el, hogy ünnepélyes pillanatok tanúi vagyunk.

 Besöpörte a nevetést.

- Van-e itt... van-e itt egy.. kisebb istenségekből álló társaság Asgard Csarnokából?

Max jobbja felől mennydörgés robaja hangzott. Villámok cikáztak át a színpad felett. Sisakos és bozontos férfiak kis csoportja emelte Maxra poharát, szemlátomást elégedetten önmagukkal.

Néhaiak, gondolta Max.

- Óvatosan azzal a pöröllyel, uraim! - mondta.

 A társaság megismételte a villámos mutatványt, amit Max feszes mosollyal nyugtázott.             

- Harmadjára - mondta - néhány Fiatal Konzervatívot szeretnék üdvözölni a Szíriusz B-ről. Itt vannak?

  Egy csapat csinosan öltözött fiatal kutya felfüggesztette egymás zsömlével való hajigálását, s most érthetetlen vakkantások közepette a színpadot vették célba.

- Pontosan - mondta Max: - Remélem, tisztában vannak azzal, hogy csak saját magukat okolhatják! Végül. . . - mondta Max ünnepélyes arckifejezéssel, miután elcsendesítette a nézőket - végül, azt hiszem, körünkben üdvözölhetünk ma este egy hívő csoportot is, amelynek tagjait ,a Nagy  Zarquon Próféta Második Eljövetelének Egyháza egyesíti szilárd hitükben.

 A nevezett társaság úgy húsz főt számolhatott. A puszta földön ültek, aszkétához illő öltözékben. Idegesen kóstolgatták az ásványvizet poharaikból, s igyekeztek távol tartani magukat az ünneplő tömegtől.

Rosszalló pislogással ültek a rájuk irányított reflektorfényben.

- Íme, itt vannak - mondta Max. - Csak ülnék, és várnak türelemmel. Zarquon azt mondta nekik, hogy visszajön, de elég régóta várát magára. Erősen bízom benne, hogy igyekezni fog, mert már csak nyolc perce van hátra.

  Zarquon követői mereven ültek, igyekezvén kívül rekeszteni magukat a kaján nevetés hullámain, amelyek átcsaptak fölöttük.

Max lecsillapította a hallgatóságot.

- Komolyságot kérek, több komolyságot! Nem illik gúnyt űzni mások mélyen átérzett hitéből. Úgy vélem, a Nagy Zarquon Próféta megérdemel egy hangos tapsot...

 A közönség engedelmesen tapsolni kezdett.

-  ... akárhol tölti is ezeket a perceket!

 Max csókot fújt a kőarcú társaságnak, és visszatért a színpad közepére.

 Közelebb húzott egy magas széket, és helyet foglalt a tetején.

- Olyan csodálatos látni - fecsegett tovább -, hogy ennyien eljöttek ide ma este. De komolyan, hát nem csodálatos? ! Mert tudom , sokan önök közül újra meg újra eljönnek ide, hogy végignézzék a mindenség legvégső pillanatait, hogy aztán hazatérjenek a saját korukba, a családjukhoz, hogy új és jobb társadalmakat formáljanak maguk körül, vagy hogy jogosnak érzett célokért kegyetlen háborúkat vívjanak egymással. Mindez igazán reménnyel tölti el az embert az élet jövőjét illetően. No persze - intett a fölöttük és körülöttük villámló förgeteg felé - azzal a zárójeles megjegyzéssel, hogy a jövő, mint olyan, nem létezik. . .

Arthur Fordra nézett. Még nem dolgozta fel magában ezt az egészet.

 - Ide figyelj - mondta. - Most komolyan: ha vége lesz a világnak. . . akkor nekünk is annyi, nem?

 Ford három pángalaktikus gégepukkasztó utáni pillantást vetett Arthurra, amit más szóval meglehetősen bizonytalannak lehetne mondani.

- Nem - mondta. - Az a helyzet - folytatta -, hogy amíg idebent vagy, körülvesz ez a fantasztikus, erőtérszerűséggel védett időhorpadási dolog. Vagy legalábbis azt hiszem.

- Ja? - mondta Arthur, majd ismét a tányér levesre koncentrált, amit sikerült kiharcolnia a pincértől a bifsztek fejében.

- Ide nézz - mondta Ford. - Mindjárt elmagyarázom.

 Felvett az asztalról egy szalvétát, és tétován gyűrögetni kezdte.

- Figyelsz? - kérdezte. - Képzeld el, oké, hogy ez a szalvéta itt az időmindenség, oké? És ez a kanál jelenti itt az anyaggörbület transzdukcióját.

 Fordnak meglehetős erőfeszítésébe került ez utóbbi kimondása, s ezért Arthur nagyon nem szívesen szakította félbe.

- Azzal a kanállal akartam enni - bökte ki végül.

- Jól van - mondta Ford. - Akkor vegyük ezt a kanalat itt - szemelt ki egy kis fakanalat a mustáros edényben. - Ez ugyanúgy megteszi. - A kanál kiemelése azonban túl nehéz feladatnak bizonyult, ezért feladta. - Nem, ez a villa itt még jobb lesz...

- Hé , hagyd békén a villámat! - szólt rá Zaphod.

- Jó, jó - mondta Ford. - Rendben. Akkor hát mondjuk, hogy ez a borospohár itt az időmindenség. . .

- Melyik? Amit épp most löktél le az asztalról?

- Ki, én?

- Igen.

- Na jó, akkor ezt hagyjuk - mondta Ford. - Úgy értem, ide hallgass. Tudod-e. . . tudod-e, hogyan is pattant elő ez az egész Univerzum valójában?

- Nem nagyon - mondta Arthur, azt kívánva, bár sose bonyolódott volna ebbe. az egészbe.

- Nem ,baj - mondta Ford -, akkor képzeld el ezt. Oké? Itt egy kád. Oké? Egy nagy, kerek kád. És az egész ébenfából van.

- Miből? - kérdezte Arthur. - Harrodsot elpusztították a vogonok!

- Nem számít.

- Mindig ezt mondod.

- Ide hallgass.

- Oké, oké.

- Itt ez a kád , érted? Mondjuk, hogy itt van. És ébenfából van. És kúp alakú.

- Kúp alakú? - csodálkozott Arthur. - Miféle...?

- Sss! - intette le Ford. - Kúp alakú, és kész! Szóval, fogod a kádat, és teletöltöd finom, fehér homokkal. Világos? Vagy cukorral.

Finom, fehér homokkal és/vagy cukorral. Akármivel. Nem számít.

Cukor is megteszi. Amikor aztán tele van, kihúzod a dugót... Figyelsz?

- Figyelek.

- Szóval kihúzod a dugót, és az egész kiörvénylik. Érted: kiörvénylik a lefolyón.

- Értem.

- Dehogy érted! Nem értesz te semmit. Még el sem jutottam a cseles részhez. Akarod hallani a cseles részt?

- Miféle cseles részt?

- Na, akkor elmondom neked a cseles részt.

 Ford erősen törte a fejét egy darabig, megpróbálván felidézni a dolog cseles részét.

- A cseles rész - mondta - a következő. Szépen lefilmezed, ahogy a cukor kifolyik.

- Cseles - ismerte el Arthur.

- Szerzel egy felvevőt, és lefilmezed az egészet.

- Cseles.

- A cseles rész nem ez. A cseles rész az - most már emlékszem -, szóval, az a cseles része a dolognak, hogy aztán visszafelé játszod le a filmet a vetítőben!

- Visszafelé?

- Úgy van! Épp ez a cseles az egészben. Szépen leülsz, és nézed, ahogy az egész cukor fölfelé kavarog a lefolyóból, és megtölti a kádat.

Érted?

- Szóval így jött létre az Univerzum? - kérdezte Arthur.

- Nem - felelte Ford -, de nagyon megnyugtató látvány.

 Ford a poharáért nyúlt.

- Hol van a poharam? - kérdezte.

- A földön.

- Aha!

 Miközben Ford hátradöntötte a székét, hogy körülnézzen odalenn, nekiütközött az apró, zöld pincérnek, aki egy hordozható telefonnal közeledett feléjük.

Ford elnézést kért a pincértől. Elmondta, hogy csak azért fordulhatott elő a dolog, mert rendkívül részeg.

A pincér erre azt felelte, hogy nincs semmi baj, és teljesen meg tudja érteni a helyzetet.

Ford megköszönte a pincérnek szíves elnézését, majd megpróbálta barátságosan üstökön ragadni, de elvétette egy arasszal, és becsúszott az asztal alá.

- Mr. Zaphod Beeblebrox? - érdeklődött a pincér.

- Ööö. . . igen? - mondta Zaphod felemelve tekintetét a harmadik adag bifsztekről.

- Telefonhívása van, uram.

- Micsoda?

- Telefonhívása, uram.

- Nekem? Itt? Honnan tudják, hogy itt vagyok?

 Az egyik agya lázasan kutatott a lehetőségek között. A másik nagy élvezettel merengett az étel fölött, amelynek belapátolását a pincér közbelépése sem szakította félbe.

- Ha nem haragszik meg érte, folytatom az evést - mondta az evő fej - , és folytatta az evést.

 Olyan sokan voltak a nyomában, hogy már a számukat sem tudta.

Nem lett volna szabad olyan feltűnően viselkednie. Na és miért ne? - gondolta. - Honnan tudod, hogy jól érzed magad, ha más észre sem veszi?

- Lehet, hogy valaki leadta a drótot a Galaktikus Rendőrségnek. - vélte Trillian. - Mindenki látta, amikor bejöttél.

- Úgy érted, hogy telefonon akarnak letartóztatni? -. Kérdezte Zaphod. - Meglehet. Elég veszélyes fickó vagyok, ha sarokba szorítanak

- Ja - mondta egy hang az asztal alól. - Olyan hirtelen darabokra hullasz, hogy az emberek azt hiszik, aknaszilánk érte őket.

- Hé, rizs van máma? Ítéletnap vagy mi? ! - háborgott Zaphod.

- Remélem, azt nem akarjuk kivárni - jegyezte meg Arthur idegesen.

- Mért? Ráérünk, nem? - mondta Zaphod. - Na jó, szóval, ki az a pasas a telefonban? - fordult a pincérhez. - Hé, öcskös , felkelni! - rúgott Fordba. - Szükségem lehet rád.

- Sajnos, uram - mondta a pincér -, nem állok személyes ismeretségben a szóban forgó fém úriemberrel. . .

- Fém?

- Igen, uram.

- Fémet mondott?

- Igen, uram. Azt mondtam , hogy nem állok személyes ismerétségben a szóban forgó fém úriemberrel.. .

- Rendben , folytassa.

- Azt az információt kaptam tőle , hogy számos évezreden át várta     az önök visszatérését. Az a benyomásom támadt, hogy meglehetős sietséggel távoztak innen.

 - Innen? - csodálkozott Zaphod. - Ugratni akar? Még csak most jöttünk ide.

 - Valóban, uram - makacskodott a pincér -, csakhogy értesülésem szerint, megérkezésük előtt innen távoztak.

Zaphod először az egyik, aztán a másik agyában forgatta a gondolatot.

 - Azt akarja mondani, hogy mielőtt ide megérkeztünk, innen távoztunk?

Fárasztó éjszaka lesz ez a mai - gondolta a pincér.

- Pontosan , uram - mondta.

- Pajtikám, neked elment az eszed! - mondta Zaphod.

- Álljon meg a menet! - emelkedett Ford ismét az asztal szintje fölé. - Hol is vagyunk most pontosan?

- Hogy abszolút pontosan fejezzem ki magam, uram, ez itt a Dög csillag B Világa.

- De hát épp onnan jövünk! - tiltakozott Zaphod. - Onnan jöttünk  ide, a Világ Vége étterembe!

- Úgy van, uram - mondta a pincér, s úgy érezte magát, mint a maratoni futó, aki kemény hajtás után végre befordul a célegyenesbe.

- Az egyik a másik romjaira épült.

- Nocsak - mondta Arthur tudálékosan. - Úgy érti, hogy csak az  időben utaztunk, a térben nem?

- Ide hallgass, te félig fejlett majomszabású - vágott közbe Zaphod -, nem volna kedved inkább fára mászni?

Arthur feldühödött.

- Ó, hogy az ördög tikitakizzon a fejeddel, te négyszemű! - förmedt Zaphodra. 

- Bocsánat, uram - mondta a pincér Zaphodnak. - Igaza van a majmának.

Arthur sistergett a dühtől, de semmi nem jutott az eszébe, amivel visszavághatott volna.  

- Azt hiszem, ötszázhetvenhatmilliárd évet ugrottak előre, anélkül hogy a helyük megváltozott volna - magyarázta a pincér  mosolyogva. Csodálatos érzés volt a győzelem a reménytelennek tűnő eséllyel szemben.

- Ez az! - kiáltotta Zaphod. - Megvan! Megmondtam a komputernek, hogy vigyen el minket a legközelebbi helyre, ahol enni lehet, és pontosan így is történt. Attól az ötszázhetvenhatmilliárd évtől eltekintve egy tapodtat sem mozdultunk. Szép munka volt!

Mind egyetértettek abban, hogy szép munka volt.

- De ki lehet az a pofa a telefonban? - tűnődött Zaphod.

- Na és Marvinnal mi van? - érdeklődött Trillian.

 Zaphod a homlokára csapott.

- A Paranoid Android! Otthagytam búslakodni a Dögcsillag B Világában.

- Ez mikor volt?

- Hogy is? Úgy ötszázhetvenhatmilliárd éve, azt hiszem - mondta Zaphod.

- Hé, maga, palackpostás tábornok, ide azzal a készőrülékkel !

 Az apró pincér szemöldöke zavart vándorlásba kezdett a homlokán.

- Bocsánat, uram? - értetlenkedett.

- Pincér, a telefont! - fordított Zaphod, kirántva a kagylót a másik kezéből. - Olyan begyöpösödött vagy , fiam, kész csoda, hogy nem kapsz szénanáthát magadtól!

- Igen, uram.

- Hé, Marvin, te vagy az? - szólt Zaphod a telefonba. - Hogy ityeg a fityeg, pajtikám?

 Hosszú várakozás után elhaló, vékony hang vergődött át a vonalon.

- Mintha nem tudná, hogy deprimált vagyok - mondta.

 Zaphod a markával letakarta a mikrofont.

- Ő az: Marvin - mondta.

- Hé, Marvin! - szólt ismét a telefonba. - Nálunk remek a hangulat! Kaja, pia, ami kell, és az Univerzum ripityában. Merre vagy?

 Újabb szünet.

- Fölösleges úgy tennie , mintha érdekelné a sorsom - mondta végül Marvin. - Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csak egy nyomorult robot vagyok.

- Jó, jó - mondta Zaphod -, de azt mondd meg, hol vagy!

- "Főhajtómű rükverc, Marvin", mondják. "Hármas zsilip kinyit, Marvin! Meg tudnád mondani, Marvin, hány óra van?" Még hogy meg tudnám-e mondani! Itt állok, bolygónyi aggyal, és azt kérdezik tőlem. . .

- Bizony, .bizony - mondta Zaphod vajmi kevés együttérzéssel.

- De hát megszoktam már a megaláztatásokat - dünnyögte Marvin. - Ha akarja, megyek, és bedugom a fejem egy vödör vízbe. Akarja, hogy beledugjam a fejem egy vödör vízbe? Direkt erre tartok egyet készenlétben. Csak szóljon, és már megyek is.

- Hé, Marvin, ne izélj már. . . - szakította félbe Zaphod. Elkésett.

A vonalon gurgulázás hallatszott.

- Mit mond? - kérdezte Trillian.

- Semmit - felelte Zaphod. - Épp fejet mos a tiszteletünkre.

- Tessék - mondta Marvin kissé bugyborékolva. - Remélem, most elégedett. . .

- Oké, oké - mondta Zaphod. - Most pedig elárulnád végre, hol vagy?

- Idekint a parkolóban - felelte Marvin.

- A parkolóban? - csodálkozott Zaphod. - Mit csinálsz te ott?

- Parkolok. Mi mást lehet csinálni egy parkolóban?

- Oké, maradj ahol vagy, azonnal ott leszünk.

 Zaphod egy mozdulattal talpon termett, ledobta a kagylót, majd ráírta a számlára, hogy "Pörkölt Desiato".

- Gyerünk, srácok! - mondta. - Marvin a parkolóban van. Menjünk le .hozzá.

- Mit csinál a parkolóban? - kérdezte Arthur.

- Parkol , dinka! Mi mást csinálna?

- És. a világ végével mi lesz? Elszalasztjuk a nagy pillanatot.

- Láttam már. Marhaság az egész! - mondta Zaphod. - Semmi más, csak gnab gib.

- Micsoda? !

- A big bang fordítottja. Gyerünk, cihelődjetek.

  Alig vette észre őket valaki, amint az asztalok közt kacskaringózva célba vették a kijáratot. A vendégek az ég borzalmaira függesztették tekintetüket.

- Érdemes megtekinteni az égbolt bal felső negyedét - mondta Max. - Ha jobban megnézik, látni fogják, amint a Hastromil csillagrendszer elpárolog az ultraibolya tartomány felé. Van itt valaki a Hastromilból?

Egy-két bizonytalan kiáltás hallatszott valahonnan a hátsó asztalok irányából.

- Nos - mondta Max kedélyes vigyorral -, most már nem érdemes tovább idegeskedni, hogy elzárták-e a gázt a konyhában.

 Hátravan:  34/17  fejezet.

Lap tetejére

<<<   18. Fejezet   >>>