Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

10. fejezet

Arthur Dent teste pörgött.

A Mindenség milliónyi csillogó darabra törve keringett körülötte, és minden egyes darab csendesen keresztülszáguldott az űrön, ezüstös felszínén tűzáldozat és pusztítás tükröződött.

Aztán az Univerzum mögötti sötétség mögötti semmi egyszer csak kitört, és a széttöredezett Univerzum mögötti sötétség mögötti semmi mögött egy roppant nagy, sötét emberalak rajzolódott ki és roppant jelentőségű beszédet mondott.

- Ezek voltak - szónokolt az emberalak egy roppan kényelmes fotelbál - a Krikket-háborúk, amelyek eddig példa nélkül álló pusztulást okoztak Galaxisunkban. Amiben most önöknek részük lehet...

Szlartibartfaszt száguldott át előttük integetve.

- Ez csak egy dokumentumfilm - kiáltozta. - Nem ez a rész kell nekünk. Szörnyen sajnálom, megpróbálom visszatekerni...

- ...abban több billió ártatlan...

- Nem kell - kiabált tovább a száguldozó Szlartibartfaszt, miközben elkeseredett dühvel babrált azzal a vacakkal, amit bedugott az Információs Illúziók Termének falába - minden bevenni!

- ...emberi és másfajta érző Iények...

Közben felharsant a zene. Jelentőségteljes zene volt, jelentőségteljes akkordokkal. És a férfi mögött lassan három magas oszlop kezdett kinőni a jelentőségteljesen örvénylő ködből.

- ...is része volt, átélte azt - illetve a legtöbbnek még átélni sem sikerült. Gondolják csak el, barátaim. És nem szabad elfeledkeznünk arról - és egy pillanat múlva megmutatom majd azt is, ami örökké segít emlékezetünkben tartani -, hogy a Krikket-háborúk előtt a Galaxis a Béke és a Boldogság Galaxisa volt!

A zene most már fülsüketítően bömbölt.

- A Béke és a Boldogság Galaxisa, barátaim, és ennek szimbóluma, a Wikket Kapu!

A három oszlop most már élesen kirajzolódott; a három oszlop, tetején a két kereszpálcikával rémisztően ismeros volt Arthur megzápult agyvelejének.

- Íme, a három oszlop! - dörögte a férfi. - Az Acél Oszlop, a Galaxis erejének és hatalmának szimbóluma!

Kigyúltak a fényszórók, és végigpásztázták a bal szélső oszlopot, amely láthatóan acélból vagy valami hasonló anyagból készült. A zene dübörgött és bömbölt.

- A Plexi Oszlop -, jelentette be a férfi -, a tudomány és az értetem erőinek szimbóluma!

Újabb fényszórók futkároztak fel-le a jobb szélső, átlátszó oszlopon, vakító mintákat képezve belsejében, és megmagyarázhatatlan fagylaltevési vágyat képezve

Arthur Dent belsejében.

- És végül - folytatta a mennydörgő hang - a Fa Oszlop - és itt elszorult a torka a gyönyörű érzelmektől -, a Természet és a Lélek erőinek szimbóluma!

A fények a középső oszlopot célozták meg. A zene rendíthetetlenül tört a teljes kimondhatatlanság birodalma felé.

- Közöttük található - hömpölygött tovább a hang, közeledvén a tetőponthoz - a Jólét Arany Pálcikája és a Béke Ezüst Pálcikája!

Most már az egész építmény vakító fényekben fürdött, és a zene (szerencsére) messze az észlelhetőség határain túlra szárnyalt. A három oszlop tetején a két

vakítóan csillogó keresztpálcika feküdt és ragyogott. Mintha lányok ültek volna rajtuk, alighanem angyaloknak szánták őket. Bár az angyalokat általában több ruhában szokták ábrázolni.

Hirtelen drámai csend támadt; mintha a Mindenség csendjét példázta volna, és a fények kihunytak.

- Nincs olyan világ - borzongott a férfi kipróbált hangja -, nincs olyan civilizált világ a Galaxisban, ahol ne tisztelnék a mai napig eme szimbólumot. Még a legprimitívebb világok faji emlékezetében is él! Ezt pusztította el a Krikketi hadsereg és ez zárja most le bolygójukat a világ végezetéig!

És egy széles mozdulattal a férfi elővette a Wikket Kapu modelljét. Szörnyen nehéz volt megítélni a méreteket ebben az egész ritka látványban, de a modell körülbelül három láb magas lehetett.

- Természetesen ez nem az eredeti kulcs. Mint tudjuk, azt elpusztították és a téridő-kontinuum örökké kavargó örvényeibe lökték, így örökre elveszett. Ez egy figyelemre méltó másolata, szakképzett mesterek készítették, és gyönyörűen összerakták. Ősi szakmai titkaikat használták fel, hogy elkészítsék ezt az emléket, amit mindenki büszkén birtokolhat; az elesettek emlékére és a Galaxis - a mi Galaxisunk - tiszteletére, amelyet megpróbáltak megvédeni...

Szlartibartfaszt ebben a pillanatban megint elszáguldott előttük.

- Ennyi - mondta - Elhagyhatjuk ezt a sok szamárságot. Úgyis már csak a bólintásról maradunk le.

- S most tiszteletünk jeléül hajtsunk fejet – énekelte a hang, majd még egyszer, sokkal gyorsabban és visszafelé.

Villogott a fény, az oszlopok eltűntek, a férfi visszahadarta magát a semmibe és az Univerzum újra elevenen összegyűlt körülöttük.

- Értettétek a lényeget? - kérdezte Szlartibartfaszt.

- Döbbent vagyok - mondta Arthur - és zavart.

- Aludtam - mondta Ford, aki most kapcsolódott be a nézésbe. - Lemaradtam valamiről?

Újból egy gyötrelmesen magas szikla peremén találták magukat, meglehetősen gyorsan libikókázva. A szél visszafelé söpört el arcuk mellet, és egy öblön túl, ahol minden idők legerősebb űrhajóhadának maradéka gyűlt össze egykoron, a Galaxis gyorsan visszavésődött a létbe. Az ég halványrózsaszínű volt, egy igen furcsa színen keresztül kékbe hajló és feketés árnyalatú. Hihetetlen sebességgel füst ereszkedett le belőle.

Az események most túl gyorsan játszódtak le előttük, mintsemhogy meg tudták volna őket különböztetni, és amikor egy kis idő múlva egy hatalmas űrcsatahajó száguldott el előttük, mintha valaki azt mondta volna: hu!, csak azt vették észre, hogy ennél a pontnál kapcsolódtak be először.

De most már túl gyorsak voltak a dolgok, az egész egy képi-tapintási maszat volt, amely pörögve, forogva, vibrálva átugráltatta őket a Galaktikus történelem évszázadain. Csak egy vékony sivítást hallottak.

A vastagodó eseményzagyvalékban időnként rémítő katasztrófákat, mély rettegést és szörnyű megrázkódtatásokat érzékeltek. Ezek bizonyos ismétlődő képekkel voltak állandóan kapcsolatban; az egyetlen dolgok, amik tisztán kirajzolódtak a zilált történetgörgetegből: egy Wikket Kapu, egy kis kemény piros labda, kemény fehér robotok és még valami kevésbé kivehető, valami fekete és felhős valami.

De ott volt még egy érzés, ami tisztán kiemelkedett a fodrozódó időfolyosóból.

Mint ahogy egy lassú kattogássorozat felgyorsulva elveszti a kattanások felbonthatóságát és fokozatosan egy tartós és egyre erősödő hang sajátosságát veszi fel, így vette fel egy benyomássorozat a tartós érzelem sajátosságát - és mégsem érzelmét. Ha érzelem volt, akkor teljesen érzelemmentes. Gyűlölet volt, kiengesztelhetetlen gyűlölet. Hideg volt, nem mint a jég, hanem mint egy fal. Személytelen volt, nem mint egy tömegből találomra kilendülő ököl, hanem mint egy számítógép nyomtatta parkolócédula. És halálos volt - de nem mint egy puskagolyó vagy kés, hanem mint egy autópályán keresztülhúzódó téglafal.

És ahogy egy erősödő hang megváltoztatja karakterét és erősödésében harmonikusba csap át, ugyanígy ez az érzelemmentes érzelem is mintha egy elviselhetetlen és soha nem hallott sikollyá erősödött volna, és hirtelen úgy tűnt, hogy ez a bűn és a kudarc sikolya.

Aztán hirtelen megszűnt.

Árván álldogáltak egy csöndes hegytetőn egy nyugodt estén.

A nap lemenni készült.

Körülöttük mindenféle dimbes-dombos táj hömpölygött csendesen a messzeségbe. Madarak dalolták, mit gondolnak róla, az általános vélekedés jónak volt nevezhető. Nem messze játszó gyermekek hangja volt hallható, és egy kicsit távolabb a látható zajforrástól egy kis városka körvonalai látszottak a tompuló esti fényben.

Úgy tűnt, hogy a város többnyire meglehetősen alacsony, fehér kőből rakott épületekből áll. A látóhatár kellemesen görbe volt.

A nap már csaknem lenyugodott.

Mintha a semmiből jönne, zene csendült fel. Szlartibartfaszt megrántott egy kallantyút, erre elhallgatott.

Egy hang szólalt meg: - Ez... - de Szlartibartfaszt megrántott egy újabb kallantyút, erre elhallgatott.

- Majd később beszélek róla - mondta csendesen.

A hely békés volt: Arthur boldognak érezte magát. Még Ford is jókedvűnek tűnt. Sétáltak egy kicsit a város felé. A fű Információs Illúziója kellemes és puha volt a talpuk alatt, a virágok Információs Illúziója pedig édes és jó illatú volt. Csak Szlartibartfaszt tűnt nyugtalannak és rosszkedvűnek.

Megállt és felnézett.

Arthurnak hirtelen eszébe jutott, hogy amint azt az egész szörnyűség végén, vagy inkább az elején tapasztalták, most valami rossz dolog fog történni. Szomorúsággal töltötte el a gondolat, hogy valami rossz dolog történhet még egy ilyen idilli helyen is. Ő is felpillantott. Semmi sem volt az égen.

- Itt nem fognak támadni, ugye? - kérdezte. Aztán rájött, hogy csak egy felvételen mászkál, de még mindig aggódott.

- Itt senki nem fog támadni - mondta Szlartibartfaszt érzelemtől remegő hangon. - Ez itt a kezdet. Ez az a hely. Ez Krikket.

Felnézett az égre.

Az ég az egyik látóhatártól a másikig, kelettől nyugatig, északtól délig teljesen és abszolút fekete volt.

 Hátravan:  34/24  fejezet.

Lap tetejére

<<<   11. Fejezet   >>>