Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

11. fejezet

Trapp, trapp, trapp.

Iiiiiiii.

- Örömömre szolgál, hogy szolgálataira lehettem.

- Kuss!

- Köszönöm.

Trapp, trapp, trapp, trapp, trapp.

Iiiiiiii.

- Köszönöm, hogy boldoggá tett egy egyszerű ajtót.

- Rohadjanak el a diódáid.

- Köszönöm. Remélem, kellemes napja lesz.

Trapp, trapp, trapp, trapp.

Iiiiiiii.

- Boldog vagyok, hogy kinyílhattam ön előtt...

- Pofa be!

-...és elégedett, hogy a jól végzett munka örömével záródhatok be ismét.

- Azt mondtam: pofa be!

- Köszönöm, hogy meghallgatott.

Trapp, trapp, trapp, trapp.

- Hupp!

Zaphod abbahagyta a trappolást. Már napok óta trappolt az Arany Szív fedélzetén keresztül-kasul, demég egy ajtó sem mondta neki, hogy hupp! Teljesen biztos volt benne, hogy ezt nem is ajtó mondta. Ahhoz túl rövid volt, hogy ajtó mondhassa Azonkívül nem is volt annyi ajtó. Mert úgy hallatszott, mintha százezer ember mondta volna hupp!, ami meglepő volt, ő lévén az egyedüli élolény a hajón.

Sötét volt. A hajó jelenleg nélkülözhető rendszereit lezárta, s az lustán sodródott tova a Galaxis egy távoli csücskében, mélyen a tintafekete űrben. Honnan kerülne hát ide százezer ember éppen most, hogy teljesen váratlanul azt mondja: hupp?

Körülnézett és végigmérte a folyosót. Az egészet sötét árnyék fedte. Csak az ajtók homályos rózsaszín körvonalai látszottak, ahogy világítottak a sötétben, és lüktettek beszéd közben, bár Zaphod minden tőle telhetőt megpróbált, hogy leszoktassa oket erről.

A fények is kialudtak, így a fejei sikeresen elkerülték, hogy egymásra nézzenek; egyik sem lehetett valami szívderítő látvány. Főleg mióta elkövette azt a hibát, hogy megnézte saját lelkét.

Ez valóban hiba volt.

Késő éjszaka volt - még szép.

Nehéz nap volt mögötte - még szép.

Az űrhajó beépített magnetofonjában lelkesítően szólt a zene - még szép.

És még szép, hogy ő maga egy kissé részeg volt.

Más szavakkal: összejátszott minden körülmény, ami egy lélekkereső rohamot kiválthat, és ez minden kétséget kizáróan hiba volt.

Miközben csendesen és elhagyatottan álldogált a sötét folyosón, visszaemlékezett és beleborzongott. Egyik feje az egyik irányba nézett, a másik a másikba, és mindkettő úgy döntőt, hogy az ellenkező irányba megy.

Fűlelt, de nem hallott semmit.

Sehol semmi nesz, csak a hupp.

Elképesztő ötletnek tűnt, hogy valaki idehozasson ilyen elképesztően nagy számú embert egyetlen szó kedvéért.

Idegesen a híd felé vette útját. Ott legalább ura lehet a helyzetnek. Aztán megállt. Pillanatnyilag nem úgy érezte magát, mint aki ura lehetne bármilyen helyzetnek.

Az első megrázó pillanat életében az volt, elmélkedett tovább, hogy rádöbbent: van lelke.

Bár valójában többé-kevésbé mindig is sejtette, hogy van, mivel minden más hiánytalanul megvolt neki, sőt, némely dologból kettő is, de hogy hirtelen tényleg találkozott a lénye legmélyén lappangó valamivel – ez már komolyan szíven ütötte.

És aztán azt is felfedezni (ez volt a második megrázkódtatás), hogy ez nem is olyan nagyszerű dolog, mint amilyet az ő helyzetében joggal elvárhatna az ember - ez még nagyobb ütés volt.

Aztán elgondolkodott, hogy milyen is tulajdonképpen az ő helyzete, és ez már annyira megrázta, hogy az italát is majdnem kilötyögtette, gyorsan fel is hajtotta, nehogy valami komolyabb dolog történjen vele. Aztán felhajtott gyorsan még egyet, hogy ellenőrizze, rendben leért-e az előző.

- Szabadság - mondta fennhangon.

Ekkor Trillian jelent meg a hídon, és lelkesítő dolgokat szavalt a szabadságról.

- Nem tudok vele mit kezdeni - mondta Zaphod borúsan, és kiürített egy harmadik poharat is, hogy megnézze, miért nem jelentett semmit a második ital az első állapotáról. Bizonytalanul a két lányra nézett, majd a jobb oldalit választotta

A másik torkán is legurított egy italt, hogy az majd eltéríti az előzőt a kritikus ponton, és egyesült erővel ráncba szedik a másodikat. Azután mindhárman az első keresésére indulnak, tereferélnek egy kicsit, talán még danolásznak is.

Nem volt benne biztos, hogy a negyedik ezt mind megértette, így hát utána küldte az ötödiket, hogy érthetőbben elmagyarázza, majd a hatodikat, hogy erkölcsi támaszt nyújtson.

- Túl sokat iszol - jegyezte meg Trillian.

Zaphod összekoccantotta a fejeit, hogy a négy lány eggyé álljon össze. De aztán feladta, és a navigációs monitorra nézett, ahol egyszerre hihetetlenül sok csillag látványa fogadta.

- Izgalom meg kaland meg baromi jó dolgok - dörmögött.

- Nézd - vigasztalta együttérzőn a lány és melléült -, teljesen érthető, hogy most egy kicsit céltalannak érzed az életet.

Zaphod riadtan meredt rá. Még sosem látott olyat, hogy valaki a saját ölében üljön.

- Uhh - nyögte, és ivott még egy pohárral.

- A több éves küldetésed befejeződött.

- Nem az én küldetésem volt. Mindig is ki akartam maradni belőle.

- Mindenesetre befejeződött.

Zaphod felröffent. Mintha irtó nagy banzáj folyt volna a gyomrában.

- Azt hiszem, én fejeződtem be - tűnődött. - Itt vagyok én, Zaphod Beeblebrox, oda megyek, ahova akarok, azt teszem, amit akarok. Enyém a világ legnagyszerűbb hajója, enyém a lány, akivel elég jól kijövök...

- Valóban elég jól?

- Már amennyire értek hozzá. Nem vagyok valami nagy szakértő a személyes kapcsolatok terén...

Trillian felvonta a szemöldökét.

- Én vagyok a legnagyszerűbb fickó, mindent megtehetek, amit csak akarok, csak egy a bibi: a leghalványabb gozöm sincs, mit akarok egyáltalán.

Elhallgatott.

- A dolgokból - tette hozzá később - nem következik semmi - majd mintegy ezt megcáfolva megitta a kővetkező italt is, melynek következtében esetlenül lecsúszott a székéből.

Amíg kialudta magát, Trillian keresgélni kezdett a GALAXIS Útikalauzban. Volt néhány hasznos tanácsa a részegséggel kapcsolatban.

Uccu neki - így szólt - és sok szerencsét!

Ugyanez vonatkozott az Univerzum mérete és használati utasítása szócikkre is.

Aztán rábukkant egy szócikkre Han Wavelról, egy egzotikus üdülőbolygóról, a Galaxis egyik csodájáról.

Han Wavel világa jórészt mesés ultraluxus szállodákból és kaszinókból áll, amelyeket az eső és szél természetes eróziója alakított ki.

Annak az esélye, hogy ez így kialakuljon, megközelítőleg egy a végtelenhez. Kevés adatunk van arra nézve, hogyan történhetett, mert egyetlen geofizikus, valószínűség-statisztikus, meteroanalítikus vagy bizarrológus (akik pedig buzgón keresik az okát) sem engedheti meg magának, hogy hosszabb ideig ott tartózkodjon.

Ezt nevezem, gondolta Trillian, és néhány óra múlva a nagy fehér futócipő alakú űrhajó már lassan ereszkedett is lefelé egy gyönyörű szép, forró napú égbolton egy élénk színű, homokos űrrepülőtérre. A hajó igen nagy feltűnést keltett, és Trillian nagyon jól érezte magát. Hallotta, hogy valahol a fedélzeten Zaphod mocorog és fütyörészik.

- Hogy vagy? - szólt bele a házitelefonba.

- Jól - jött a vidám válasz -, szörnyen jól.

- Hol vagy?

- A fürdőszobában.

- Mit csinálsz?

- Itt maradok.

Egy-két óra múltán világos lett, hogy komolyan gondolja, és a hajó anélkül tért vissza, hogy akár egyszer is kinyitotta volna a fedélzeti nyílást.

- Hejhó - szólalt meg Eddie, a Komputer.

Trillian türelmesen bólintott, ujjaival dobolt egy ideig, majd bekapcsolta a házitelefont.

- Azt hiszem, pillanatnyilag semmi szükséged arra, hogy szórakozásra kényszerítselek.

- Pillanatnyilag semmi - jött Zaphod válasza ki tudja honnan.

- Azt hiszem, egy kis testmozgás azért feldobna.

- Azt hiszem én is, amit te - mondta Zaphod.

"SZÓRAKOZÁSI LEHETETLENSÉGEK" - ez a címszó vonta magára Trillian figyelmét, amikor kis idő múlva leült, hogy újra átfussa az Útikalauzt, és miközben az Arany Szív hihetetlen sebességgel száguldott egy meghatározatlan irányba, a Táp-O-Mat italadagolójától kapott ihatatlan dolgot szürcsölgette, és épp arról olvasott, hogyan kell repülni.

A GALAXIS Útikalauz Stopposoknak a következőket írja a repülésről:

A repülésnek is megvan a maga művészete, vagyis inkább a fortélya.

Abban rejlik, hogy megtanuld magad a földre vetni és elhibázni azt.

Válassz ki egy derűs napot - javasolja -, és próbálgasd.

Az első rész könnyű

Mindössze annyi kell hozzá, hogy képes légy teljes súlyoddal a földre vetődni, azzal az elhatározással, hogy nem baj, ha fájni fog.

Ugyanis ha nem sikerül elhibázni a földet, akkor fog.

A legtöbb embernek nem sikerül, és ha tényleg lelkiismeretesen próbálkoznak, egyre valószínűbbé válik, hogy úgysem sikerül.

Tehát inkább a második rész, az elhibázás a nehéz.

Az egyik probléma az, hogy teljesen véletlenül kell elhibáznod. Semmi értelme szándékosan próbálgatni, mert úgysem sikerül. Az a lényeg, hogy félúton valami hirtelen elvonja a figyelmed és ne is gondolj tovább a zuhanásra vagy a földre, vagy arra, mennyire fájdalmas lesz, ha mégsem hibázod el.

Közismerten nehéz dolog nem gondolni erre a három dologra a rendelkezésedre álló egy röpke másodperc alatt. Emiatt nem sikerül sokaknak, akik örökre csalódnak ebben az egyébként mókás és igen látványos sportban.

Ha mégis szerencséd van, és figyelmedet a döntő pillanatban sikeresen elvonja valami egy pillanatra, mondjuk egy pár pompás comb (csáp, álláb; fajtától, illetve egyéni hajlamtól függően) vagy egy, a környéken robbanó bomba, vagy ha hirtelen kiszúrsz egy közeli gallyon mászó szörnyen ritka bogárfajt, akkor nagy meglepetésedre nem csapódsz a földre, hanem ott maradsz néhány hüvelykkel fölötte lebegve, elég idétlen külsőt öltve.

Ez a pillanat óriási és pontos koncentrációt igényel.

Próbálj fel-le mozogni: fel-le, fel-le, fel-le.

Felejts el minden súlyodra vonatkozó adatot, és lebbenj feljebb.

Senkire ne figyelj, aki beszél hozzád, mert semmi hasznavehetőt nem mondhat.

Leginkább a következő szavak szoktak elhangzani: "Te jó Isten, ez lehetetlen!"

Életbevágóan fontos, hogy ne hidd el egyetlen szavukat sem, máskülönben igazuk lesz.

Emelkedj egyre feljebb.

Próbálkozz meg egy-két bukórepüléssel, először óvatosan, majd egyenletesen lélegezve repülj el a fák fölött.

SENKINEK SE INTEGESS!

Ha már egy párszor ezt végigcsináltad, a pillanatnyi figyelemkihagyást egyre könnyebben sikerül majd megvalósítani.

Aztán megtanulhatod, hogyan változtass irányt, sebességet, hogyan manőverezz, és az egész lényege annyi mindössze, hogy sose gondolj túl erősen arra, mit akarsz csinálni, csak hagyd, hogy minden magától történjen.

Azt is megtanulod majd, hogy érj pontosan földet, mert az első próbálkozásnál még elég szerencsétlenül fog sikerülni.

Csatlakozhatsz magán-repülőklubokhoz is, ahol segítenek elsajátítani a pillanatnyi figyelemkihagyást. Furakülsejű (vagy véleményű egyéneket fizetnek azért, hogy a döntő pillanatban a bokrok mögül elébed ugorjanak és megmutassák magukat és/vagy kifejtség véleményűket. Kevés valódi stoppos engedheti meg magának, hogy belépjen; de néhányuknak a klub még ideiglenes munkára is lehetőséget nyújt.

Trillian hosszasan olvasgatta, de vonakodva úgy döntött, hogy Zaphod igazán nincs most abban a hangulatban, hogy a repüléssel próbálkozzon, vagy hegyeken sétáljon, keresztül, vagy esetleg a Brantisvogi Tanáccsal átírassa lakcímét, ugyanis ezek az ötletek sorakoztak a SZÓRAKOZÁSI LEHETETLENSÉGEK címszó alatt.

Ehelyett a hajót Allosimanius Synecára, a jég, hó, észbontó szépség és fenséges hideg birodalma felé kormányozta. A liskai hósíkságtól a sastantuai jégkristály-piramisok csúcsáig vezető út még lökhajtásos sítalpakkal és egy synecai hókutyafalkával felszerelkezve is hosszú és kimerítő, de a csúcsról elénk táruló látvány, amely magába foglalja a Stin gleccsermezőit, a csillámló Prizma-hegységet és a sarki fény légies táncát, rögtön megragadja a lelket, és lassan átadja valami mindezideig ismeretlen gyönyörnek, és például Trillian is úgy érezte, hogy nem bánná, ha valami megragadná a lelkét, és lassan átadná valami mindezideig ismeretlen gyönyörnek.

Bolygókörüli pályára álltak.

Alattuk terült el az Allosimanius Syneca gyönyörű ezüstfehér vidéke.

Zaphod ágyban maradt, egyik fejét a párna alá dugta, a másikkal pedig késő éjszakáig keresztrejtvényt fejtett.

Trillian ismét türelmesen bólintott, elszámolt egy elegendően magas számig, és meggyőzte magát arról, hogy először is Zaphodot kell szóra bírni.

Elkezdett hát felkészülni rá. A konyhai ízszintetizátorok segítségével elkészítette a legízletesebb lakomát, amit csak elbírt képzelni - finom, olajban sült húst illatos sajttal, gyümölccsel és italnak zamatos aldebarani bort.

Mindezt felszolgálta Zaphodnak, és megkérdezte, nincs-e kedve beszélgetni egy kicsit.

- Kopj le - mondta Zaphod.

Trillian türelmesen bólintott, egy még magasabb számig számolt el, finoman félrelökte a tálcát, a teleportálási szobába lépett, és kiteleportálta magát Zaphod életéből a francba.

Még a koordinátákat sem programozta be, halvány fogalma sem volt, hová megy, csak ment - az Univerzum egy találomra kiválasztott fénypontjára.

- Ennél csak jobb lehet - mondta magának, mikor elindult.

- Menjél csak - motyogott magában Zaphod, a másik oldalra fordult, de nem tudott elaludni.

Másnap nyugtalanul rótta a hajó üres folyosóit, úgy tett, mintha nem is a lányt keresné, pedig tudta, hogy elment. Eleresztette a füle mellett a komputer tolakodó kérdéseit, aki azt követelte, mondják meg neki, mi a fene folyik a hajón, s a termináljai közé egy kis elektronikus pecket illesztett.

Egy idő után sorra eloltotta a lámpákat. Úgysincs mit látni. Úgyse történik semmi.

Egész éjszaka az ágyat nyomta - márpedig a hajón gyakorlatilag egyfolytában éjszaka volt - és úgy döntött, hogy ideje lesz összeszedni magát és valahogy elrendezni a dolgokat. Hirtelen felült és öltözködni kezdett. Úgy gondolta, hogy kell lennie valakinek ebben az Univerzumban, aki még nála is nyomorultabb, elkeseredettebb és elhagyatottabb, és úgy döntött, hogy elindul és megkeresi.

Félúton a híd felé eszébe jutott, hogy az Marvin lesz, és inkább visszafeküdt.

Pár órával később történt, hogy vigasztalhatatlanul trappolt a sötét folyosókon, átkozta a vidám ajtókat, és meghallotta a nyugtalanító huppot.

Idegesen a folyosó falának dőlt, és olyan arcot vágott, mint aki telekinézissel egy dugóhúzót próbál kiegyenesíteni. Ujjait a falra tapasztotta, és szokatlan vibrálást érzett. És most már egyre tisztábban hangokat is hallott, és azt is, honnan jönnek - a parancsnoki híd felől.

Ahogy a falat tapogatta, kezei hozzáértek valamihez. Nagyon megörült, csendesen közelebb lépett.

- Komputer? - sziszegte.

- Mmmm? - mondta a komputer Zaphodhoz legközelebb eső terminálja ugyanolyan halkan.

- Van valaki a hajón?

- Mmmmm - felelte a komputer.

- Ki az?

- Mmmmm mmm mmmmm - válaszolt a komputer.

- Micsoda?

- Mmmmm mmmm mm mmmmmmmm.

Zaphod egyik arcát két kezébe temette.

- Oh, Zarquon - szitkozódott magában. Aztán végignézett a folyosón a homályos és távoli híd felé, ahonnan egyre több és komolyabb zaj jött, és ahol a kipeckelt terminálok is voltak.

- Komputer - sziszegte újból.

- Mmmmmm?

- Ha kivettem a pecket...

- Mmmm.

- Emlékeztess, hogy vágjam pofán magamat.

- Mmmm?

- Bármelyiket. Na, akkor beszélgessünk. Egy az igen, kettő a nem. Jelent valami veszélyt?

- Mmmm

- Igen?

- Mmmm.

- Nem kétszer mondtad?

- Mmmm mmmm

- Hmmmm

Végigaraszolt a folyosón, bár legszívesebben visszatáncolt volna.

Már csak két méterre volt a hídra nyíló ajtótól, amikor nagy rémületére eszébe jutott, hogy a dolog azért nem ilyen egyszerű, és kővé meredt. Nem tudta kiiktatni az ajtó udvariassági áramköreit.

A híd ez oldali bejárata rejtve volt a sóvár szemek elől, mert a hajót úgy tervezték, hogy a híd egy jó nagy kanyart vegyen a közepén, így hát reménykedett, hogy észrevétlenül behatolhat.

Csüggedten nekidőlt a falnak, és olyan szavak hagyták el ajkát, hogy a másik feje teljesen megbotránkozott tőle.

Az ajtó halványrózsaszín körvonalait bámulta, és rájött, hogy a folyosó sötétjében ki tudja tapogatni a folyosóra nyúló érzékelőmező, amely tudatta az ajtóval, ha valakinek ki kellett nyílnia és vidám meg kellemes dolgokat kellett mondania

Erősen a falhoz lapult és az ajtó felé csúszott, mellét úgy behúzta, ahogy csak bírta, nehogy súrolja a nagyon érzékeny érzékelő szélét. Visszatartotta a lélegzetét és áldotta magát, amiért napokig csak az ágyban duzzogott, ahelyett, hogy érzéseit levezette volna az űrhajó konditermében levő expandereken.

Aztán rájött, hogy most beszélnie kell.

Aprókat lélegzett, majd a tőle telhető leggyorsabban és leghalkabban ezt súgta - Ajtó, ha hallasz, felelj nagyon-nagyon halkan.

Az ajtó nagyon-nagyon halkan visszasuttogta - Hallom, uram.

- Jó. No már most, nemsokára megkérlek majd, hogy nyílj ki. Ha kinyíltál, ne mondd, hogy nagyon élvezted, oké?

- Oké!

- És azt se mondd, hogy boldoggá tettem egy egyszerű ajtót, vagy hogy nagy örömödre szolgál, hogy kinyílhattál előttem, és elégedett vagy, hogy a jól végzett munka örömével záródhatsz be ismét, oké?

- Oké!

- És ne kívánj nekem kellemes napot, megértetted?

- Értettem.

- Rendben, akkor hát - mondta megfeszülve Zaphod – nyílj ki!

- Így jó lesz, Mr. Beeblebrox? - kérdezte most már hangosan.

- Képzeljétek azt - mondta Zaphod a hirtelen köré gyűlő és őt bámuló fehér robotok csapatának -, hogy egy igen nagy hatósugarú Durr-O-Dumm lézerpisztolyt tartok a kezemben.

Roppant hűvös és kegyetlen csend támadt. A robotok undorítóan élettelen szemmel meredtek rá. Teljesen mozdulatlanok voltak. Valami nagyon hátborzongató volt a megjelenésükben, különösen Zaphod számára, aki sosem látott még hozzájuk foghatót, azt sem tudta, hogy léteznek. A Krikket-háborúk a Galaxis ősi múltjában zajlottak, és Zaphod az ókori történelemről szóló tanórák alatt azt tervezgette, hogyan kerülhetne szexuális kapcsolatba a mellette levo kiberkabinban ülő lánnyal, s mivel eme cselszövésben az oktatókomputernek jelentős szerepe volt, így az kiiktatta az összes történelem-áramkörét, és teljesen másfajta áramkörökkel helyettesítette, aminek persze az lett a vége, hogy a gépet leselejtezték és a Kiberhelt Kibermaták Otthonába küldték, ahová a lány is követte, aki akarata ellenére fülig beleszeretett a masinába, s ennek az lett az eredménye, hogy (a) Zaphod sohasem került vele intim kapcsolatba, és (b) kimaradt az ókori történelem azon részéből, amely most felbecsülhetetlenül értékes lett volna számára.

Megkövülten bámulta őket.

Megmagyarázhatatlan volt, miért, de sima és karcsú testűk mintha maga a színtiszta, steril gonoszság megtestesülése lett volna. Undorítóan élettelen szemüktől kezdve erőteljes és élettelen lábukig egy olyan előre jól megtervezett termékei voltak, aki csak ölni akart. Zaphod torkát jeges félelem szorította el.

Már szétbontották a híd mögötti falat, és a hajó létfontosságú szervei felé nyomultak. Zaphod egyre rémültebben nézte, ahogy az összedőlt hajóroncson keresztül alagutat fúrnak a hajó legmélyén levő Valószínűtlenségi Hajtómű szíve, az Arany Szív felé, amelyet rejtélyes módon a nagy semmiből készítettek.

A hozzá legközelebb álló robot úgy nézett rá, mintha egyenként szemügyre akarná venni teste minden porcikáját, felmérné a gondolatait, képességeit. És amint megszólalt, ezt szavai is igazolták. Mielőtt rátérnénk arra, mit is mondott, érdemes megjegyezni, hogy több, mint tízmillió év után Zaphod volt az első szerves élőlény, aki hallotta ezeket a robotokat beszélni. Ha az iskolában több figyelmet fordított volna a történelemórákra és kevesebbet a más szerves létformákkal folytatott enyelgésre, talán még meg is hatódott volna a megtiszteltetéstől.

A robot hangja ugyanolyan volt, mint a teste: hideg és élettelen. Ehhez még egy fülsértő csikorgás is társult. Mintha a múlt feneketlen mélyéből jött volna, akárcsak a robot maga.

Így szól: - Tényleg egy Durr-O-Dumm lézerpisztolyt tartasz a kezedben.

Zaphod először nem értette, mit akar mondani, de aztán a kezére pillantott, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy amit egy falpolcon talált, valóban az volt, aminek gondolta.

- Hát igen - vigyorogta megkönnyebbülten, gúnyos és ravasz képpel -, nem akartam, hogy nagyon megerőltesd a képzeletedet, robot. - Egy ideig senki nem szólt semmit, és Zaphod eszébe jutott, hogy a robotok nyilván nem beszélgetni jöttek.

- Nem tudom nem észrevenni, fiúk, hogy a hajótokkal - bökött egyik fejével a megfelelő irányba – pont az én hajómra parkoltatok.

Ezt nem is tagadta senki. A legelemibb udvariassági szabályokra fittyet hányva egyszerűen csak hipp-hopp ott materializálódtak, ahol akartak, ennek köszönhetően úgy hatoltak keresztül az Arany Szíven, mint égy fésű a másikon.

Erre sem feleltek hát, és Zaphod kitalálta, hogy úgy adhat lendületet a társalgásnak, ha gondolatait kérdés formában fogalmazza meg.

- ...így van? - tette hát hozzá.

- Igen - felelte a robot.

- Hát ööö... oké - mondta Zaphod. - És mit akartok itt, hapsikáim?

Nem jött válasz.

- Robotok - kapott észbe Zaphod -, mit akartok itt, robotok?

- Az Arany Pálcikáért jöttünk - nyekeregte a robot.

Zaphod bólintott, majd meglóbálta a pisztolyát, jelezvén, hogy a részletekre is kíváncsi. Úgy tűnt, a robot megértette.

- Az Arany Pálcika része a Kulcsnak, amit keresünk - folytatta -, hogy kiszabadíthassuk vele Krikket Urait.

Zaphod újból bólintott; és újból meglóbálta a fegyvert

- A Kulcs - folytatta a robot nyugodtan - széthullott a térben és az időben. Az Arany Pálcika abba az eszközbe ágyazódott bele, ami a te hajódat mozgatja. Vissza fogjuk építeni a Kulcsba. Az Uraink kiszabadulnak. Folytatódhat az Egyetemes Rendteremtés.

Zaphod újból bólintott.

- Miről beszélsz? – értetlenkedet.

A robot teljesen érzelemmentes arcán mintha fájdalmas kifejezés suhant volna át. Mintha kezdené lehangolónak találni a beszélgetést.

- Elpusztítatni - mondta, majd megismételte: - A Kulcsot keressük, már megtaláltuk a Fa Oszlopot, az Acél Oszlopot és a Plexi Oszlopot. Nemsokára miénk lesz az Arany Pálcika…

- Nem.

- A miénk lesz - makacskodott a robot.

- Nem. Az hajtja a hajómat.

- Nemsokára - ismételte meg türelmesen a robot miénk lesz az Arany Pálcika…

- Nem - mondta Zaphod.

- És aztán el kell mennünk - folytatta teljes komolysággal a robot - egy buliba.

- Ó - lepődött meg Zaphod. - Én is mehetek?

- Nem - felelte a robot - Le kell, hogy lőjünk.

- Na ne mondd - lóbálta meg a pisztolyt Zaphod.

- De mondom - mondta a robot és lelőtte.

Zaphod úgy meglepődött, hogy újból le kellett lőni, hogy elessen.

 Hátravan:  34/23  fejezet.

Lap tetejére

<<<   12. Fejezet   >>>