|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 9. fejezet
Másik világ, másik
nap, másik hajnal. A kora reggeli
vékonyka fényfoszlány csendben előbukkant. Több billió trillió
tonnányi szuperforró robbanó hidrogénatommag emelkedett lassan a látóhatár
fölé, ahol kicsinek, hűvösnek, kissé talán még nyirkosnak is tűnt. Minden hajnalban van
egy olyan pillanat, amikor lebeg a fény, ilyenkor mintha csoda történne. A
teremtett világ visszatartja a lélegzetét. Ez a pillanat most is
eseménytelenül telt el, mint a Squornshellus Zétán mindig. A köd a mocsarak
felszínéhez tapadt. A mocsári fák szürkék lettek tőle, a magas nád szinte nem
is látszott. Mozdulatlanul lebegett, mint egy visszatartott lélegzet. Semmi sem mozdult. Csend volt. A nap erőtlenül
küzdött a kőddel, próbált egy kis meleget juttatni ide, egy kis fényt árasztani
oda, de már látszott, hogy ma is éppen csak átvonszolja majd magát az égbolton. Semmi sem mozdult. Még mindig csend
volt. Semmi sem mozdult. Csend. Semmi sem mozdult. A Squornshellus Zétán
meglehetősen gyakori, hogy egész napok telnek el így. Ez is azok közé
tartozott. Tizennégy órával
később a nap reménytelenül lesüllyedt a szemközti látóhatár mögé, teljesen
kárba veszett erőfeszítéstől pihegve. És néhány óra múltán
ismét megjelent, kihúzta magát, és újból elindult. Ám ezúttal történt
valami. Egy matrac és egy robot találkozott. - Hello robot -
üdvözölte a matrac. - Blööe - viszonozta
robot, és folytatta eddigi tevékenységét, azaz nagyon lassan egy nagyon pici
kör mentén járkált. - Boldog vagy? -
érdeklődött a matrac. A robot megállt és
ránézett. Kötekedőn méregette. Igencsak buta egy matracnak tűnt. Tágra nyílt
szemekkel bámult vissza rá. Miután tíz
tizedesjegy pontossággal kiszámolta, mekkora szünet szükséges egy matrac iránt
érzett semmibevétel érzékeltetéséhez, a robot tovább rótta a köröket. - Beszélgethetnénk
egy kicsit - ajánlotta fel egy másik matrac. - Szeretnéd? Nagy matrac volt, és
valószínűleg elég jó minőségű is. Napjainkban már nem sok dolgot kell gyártani,
mert egy ilyen végtelen nagy Univerzumban mint például a miénk, a legtöbb
dolog, amit az ember elképzel (és még sok más, amit nem) megterem valahol. Nemrég
például egy olyan erdőt fedeztek fel, ahol kilincscsavarhúzók teremnek a fákon
gyümölcs gyanánt. A kilincscsavarhúzó-gyümölcs élete igazán érdekes. Miután
leszüretelték, egy sötét és poros fiókra van szüksége, ahol évekig
háborítatlanul heverhet. Majd egy éjjel egyszer csak kikel, levedli héját, ami
idővel elporlad, és előbukkan egy teljességgel felismerhetetlen kis fémtárgy
bordázott fogókával, s végén a csavarhoz illő éllel. Miután megtalálják, el is
dobják. Senki előtt sem világos, mire jó ez az egész. A végtelenül bölcs
Természet alighanem most gondolkodik ezen. Az sem világos senki előtt,
hogy a matracok léte mire jó. Hatalmas, barátságos, fészeklakó teremtmények
ezek, és a Squornshellus Zéta mocsaraiban élik sajátos kis csendes életüket.
Sokukat elfogják, lemészárolják, kiszárítják, elszállítják és alszanak rajtuk.
Úgy tűnik, ezt ők nem veszik rossz néven, és mindegyiküket Zemnek hívják. - Nem szeretném -
felelte Marvin. - A nevem Zem -
folytatta a matrac. - Beszélgethetnénk az időjárásról. Marvin újabb szünetet
tartott a fárasztó körkörös cammogásban. - A harmat -
fejtegette - ma reggel kifejezetten undorító fröcsögéssel hullott. Azzal tovább
baktatott, mintha ettől a kifakadástól megújult kétségbeesést és mélabút nyert
volna. Állhatatosan tovább caplatott. Ha lett volna foga, most minden bizonnyal
csikorgatta volna. De nem volt. Így nem csikorgatta. Maradt a caplatás. A matrac
körbezsuppogta. Ezt csakis a mocsári matracok képesek csinálni, ezért ez a szó
nem valami elterjedt. Együttérzőn zsuppogott, ily módon tetszetős méretű
víztömeget mozgatva meg. Még néhány buborékot is fújt. Kék-fehér csíkjai
megvillantak a ködön váratlanul áttörő napfény egy gyenge sugarában, s a lény
egy pillanatig süttette magát. Marvin tovább
cammogott. - Valamin töröd a
fejed, úgy látom - mondta a matrac csillogva. - Van mivel -
szomorkodott Marvin. - Teljes agykapacitásom határtalan, akár a csillagos ég.
Mindenféle kapacitásom határtalan, kivéve a boldogság-kapacitást. Trapp, trapp, trapp -
folytatta a járkáIást. - A
boldogság-kapacitásom - fejtegette tovább - beleférne egy gyufásdobozba, még a
gyufákat sem kéne kivenni. A matrac
megnyeccsent. Ezt a hangot a mocsárlakó matracoknál valami személyes tragédia
szokta kiváltani. Az Összes Létező és
Valaha Létezett Nyelv Ultrakomplett Maximegalón Szótára szerint ezt a
hangot adta ki a hollopi Nagy Sanvalvwag Őfelsége is, amikor rájött, hogy már
két éve rendszeresen elfeledkezik az asszony születésnapjáról. Tekintve, hogy
Hollopnak összesen egy Sanvalvwag nevű ura volt és az sosem nősült meg, a szót
inkább csak elméleti értelemben használják, és egyre nő a tábora azoknak, akik
úgy tartják, hogy Az Ultrakomplett
Maximegalon Szótár azt sem érdemli meg, hogy az a néhány teherautó
elszállítsa a könyvkupacot a raktárból. Különös módon kihagyták a szótárból a
"csullogva" szót, melynek jelentése a következő "valami csullogó
dologhoz hasonló módon". A matrac újból
megnyeccsent. - Mély levertséget
észlelek a diódáidban - kartyogott (hogy a "kartyog" szó jelentését
megértsd, végy egy Squornrhellusi
Mocsárnyelv c. könyvet bármelyik eladhatatlan könyvek raktárában, vagy akár
egy Ultrakomplett Maximegalon Szótárt;
az Univerzum nagyon hálás lesz, hogy megszabadulnak tőle és értékes
parkolóhelyet nyernek ezáltal), és ez mélységesen elszomorít. Sokkal
matracosabbnak kéne lenned. Mi nyugodtan és visszavonultan élünk mocsarainkban,
ahol boldogan zsuppogunk és kartyogunk, és csullogva elviseljük a nedvességet.
Néhányunkat megölik, de mivel mindnyájunkat Zemnek hívják, hát nem tudjuk,
melyikünket, és így a legritkább esetben nyeccsenünk. De miért körözöl folyton? - Mert beragadt a
lábam - mondta Marvin egyszerűen. - Úgy látom -
méregette részvétteljesen a matrac -, hogy eléggé szerencsétlen egy láb. - Úgy van - mondta
Marvin -, eléggé. - Fúú - jegyezte meg
a matrac. - Meg vagyok győződve
- panaszkodott Marvin -, hogy igen mulatságosnak találod a műlábú robot
gondolatát. Mondd el a barátaidnak, Zemnek és Zemnek, ha találkozol velük; ők
is jót fognak nevetni, ahogy ismerem őket - már amennyire jól ismerem az összes
szerves létformát, jobban, mint szeretném. Hah, az én életem csak egy doboz
csigakerék! Újra körbetrappolt
kitaposott köröcskéjén, vékony acéllába forgott a sárban, de nem tudott
elmozdulni. - De miért járkálsz
körbe-körbe? - faggatta a matrac. - Hogy bebizonyítsam
- felelte Marvin, és folytatta. Körbe-körbe. - Vedd úgy, hogy már
bebizonyítottad, kedves barátom - gurgulázott a matrac. - Csak még egymillió
év - mondta Marvin - csak még egy röpke millió. Aztán megpróbálom mondjuk
hátrafelé. Tudod, kell egy kis változatosság. A matrac rugói
legmélyén érezte, hogy jól esne a robotnak, ha megkérdezné mióta vánszorog ily
hiábavalóan és eredménytelenül, s ezt egy újabb gurgulázás kíséretében meg is
tette. - Ó, épp csak hogy
túlvagyok a másfél millió lépésen - fölényeskedett Marvin. - Kérdezd meg, nem
unom e még, kérdezd csak meg! A matrac megkérdezte. Marvin eleresztette a
füle mellett a kérdést, és nagy beleéléssel tovább vonszolta magát. - Tartottam egyszer
egy beszédet - mondta hirtelen és minden összefüggés nélkül. - Lehet, hogy nem
egészen érted, miért hozom fel most a témát, de ez csak azért van, mert az
agyam olyan tüneményes gyorsasággal működik, és durván harmincbilliószor
intelligensebb vagyok nálad. Tegyünk egy próbát. Gondolj egy számra,
bármelyikre. - Ööö... őt - mondta
a matrac. - Rossz - felelte
Marvin. - Na látod!? A matrac le volt
nyűgözve, és rádöbbent, hogy nem akármilyen lángész társaságában van. Egész
hosszában végigremegett, izgalmas kis fodrokat keltve ezzel sekély, algás
tavacskáján. Felcuppant: - Mondd el - sürgette
- milyen beszédet tartottál. Úgy szeretném hallani. - Többféle okból is
idegenkedve fogadták. Ott adtam elő - lökte előre ügyetlenül és tétován rozoga
karját, amely mégis jobb állapotban volt, mint a másik, azt ugyanis
könyörtelenül odaforrasztották testének bal oldalához -, körülbelül egy
mérföldre innen. Karját úgy
kinyújtotta, ahogy csak bírta, azt is akarta, hogy lássák: ő úgy kinyújtja,
ahogy csak bírja, és túl a kádön, túl a nádason a láp egy távoli részére
mutatott, ami ugyanúgy festett, mint a láp bármely más része. - Ott ni - mondta még
egyszer. - Én voltam ott a helyi híresség. A matracot elfogta az
izgalom. Sohasem hallott még beszédeket a Squolnshellus Zétán, pláne nem
hírességek szájából. Fröcskölt a víz, ahogy háta végigborzongott. Aztán olyat tett,
amit egy matrac a legritkább, esetekben tesz. Minden erejét beleadva felemelte
téglalap alakú testét, felszökkent a levegőbe és néhány percig lebegett, amíg a
ködön és a nádason túli lápot fürkészte, és csalódottság nélkül megállapította,
hogy ugyanúgy fest, mint a láp bármely más része. Aztán kimerülten visszatoccsant
a mocsárba, tetőtől-talpig beborítva Marvint büdös latyakkal, moszattal és
gizgazzal. - Igen, híresség
voltam - zümmögte szomorúan a robot -, mert csodás és keserves módon
megmenekültem egy csinos kis napkitörés kellős közepéből. Állapotomból ítélve
nyilvánvaló, hogy csak egy hajszálon múlt a menekülésem. És képzeld: egy
ócskavas kereskedő mentett meg. Engem, akinek akkora agyam van, mint... áh, nem
érdekes! Megvadulva trappolt
néhány másodpercig. - Tőle kaptam ezt a
lábat. Hát nem utálatos? Aztán eladott az Elmeparknak. Én voltam a kiállítás
fénypontja. Egy dobozon kellett ülnöm, és elmesélnem, hogy jártam, s ezalatt az
emberek vidítani próbáltak. "Mosolyogj, kis robot - kiabálták -, na, csak
egy ici-pici kis mosolyt!" EI kellett magyaráznom, hogy jó néhány órát
kellene eltöltenem egy szerelőműhelyben, hogy az arcomra franciakulcs
segítségével mosolyt varázsoljanak, és ezt elhitték. - A beszédet! -
noszogatta a matrac. - Szeretném már hallani a mocsárban tartott beszédedet! - A láp fölé egy hidat
építettek. Egy kiberszerkezetű, több száz mérföld hosszú hiperhidat, hogy
ionbricskák és tehervagonok közlekedhessenek rajta a mocsár fölött. - Hidat? - hüledezett
a matrac. - Itt, a mocsárban? - Hidat - erősítette
meg Marvin -, itt, a mocsárban. Hogy feltámassza a
Squornshellus-rendszer gazdaságát. A Squomshellus-rendszer egész vagyonát az
építkezésbe fektették. Engem kértek fel, hogy nyissam meg. Szegény bolondok. Szemerkélni kezdett
az eső, egy kis permet hatolt át a ködön. - A dobogón álltam.
Előttem és mögöttem több száz mérföldre feszült a híd. - Csillogott? -
kérdezte lelkesen a matrac. - Csillogott. - Fenségesen szelte a
mérföldeket? - Fenségesen szelte a
mérföldeket. - Feszülő
ezüstfonalként veszett a vége a kődbe? - Ja - mondta Marvin.
- Meséljek még, róla? - Inkább mondd el a
beszédet. - Jó, elmondom. Ezt
mondtam: "Azt szeretném mondani, hogy óriási öröm és megtiszteltetés
számomra, hogy megnyithatom e hidat, de nem mondhatom, mert nem kaptam rá
utasítást a hazugsági áramköreimtől. Gyűlöllek és megvetlek titeket. Ezennel
megnyitom ezt a boldogtalan kiberstruktúrát, hogy meggyalázhassátok testét
lábaitokkal." És bekapcsoltam megnyitó-áramköreimet. Marvin elhallgatott
és emlékeibe merült. A matrac csöpőtt és
nyeccsent. Zsuppogott, cuppant és micsongott, ez utóbbit meglehetősen csullogva
tette. - Uffff - mondta
végül. - Emlékezetes esemény volt? - Az biztos. Az ezer
mérföld hosszú híd magától összecsukódott, és teljes ezüstős méltóságában az
iszapba süllyedt, a rajta tartózkodókkal egyetemben. Szomorú és félelmetes
csend támadt, majd mintha százezer ember kiáltotta volna egyszerre: hupp!, fehér robotok csapata ereszkedett
le az égből mint a szellő szárnyán feszes katonai vigyázzállásban sodródó
gyermekláncfű bóbitái. Egy hirtelen mozdulattal a mocsárban termettek,
lecsavarozták Marvin műlábát, majd újból eltűntek a hajóval, ami csak ennyit
mondott: hipp! - Látod, micsoda
dolgokkal kell megküzdenem? - fordult Marvin a nyáladzó matrachoz. Egy pillanat múlva a
robotok hirtelen újból megjelentek, s mikor távoztak, a matrac egyedül maradt a
mocsárban. Döbbenten és riadtan zsuppogott, és valósággal szörcsögött a
félelemtől. Kinyújtózott, hogy a nádason túlra nézzen, de ott semmi látnivaló
nem volt: se robot, se csillogó híd, se űrhajó, csak nád nád hátán. Fűlelt egy
kicsit, de a szél csak a már ismert hangokat sodorta tova: félőrült nyelvészek
kiáltoztak egymásnak a komor sártengeren át. |
|
Hátravan: 34/25 fejezet. |