Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

12. fejezet

- Csssss - mondta Szlartibartfaszt - Nézzétek és hallgassátok.

Az ősi Krikketen leszállt az éj. Az égbolt sötét és üres volt. Az egyedüli fény a szomszédos városból, jött, ahonnan ünnepi víg hangokat sodort a szellő. Egy fa alatt álltak, amelyből részegítő illat áradt, és körüllebegte oket. Arthur leguggolt, és érezte a talaj és a fű Információs Illúzióját. Beletúrt. A talaj gazdagnak, a fű erősnek tűnt. Minden tekintetben gyönyörű hely volt, s hatása alól nehezen lehetett szabadulni.

Az égbolt mégis üres volt, és Arthurnak úgy tűnt, hogy valahogy megfagyasztja ezt az idillikus, bár jelenleg áthatatlan tájat. Bár, - töprengett -, attól függ, mihez szokott hozzá az ember.

Érezte, hogy valaki megérinti a hátát és felnézett. Szlartibartfaszt csendesen felhívta a figyelmét valamire mélyen a hegy mögött. Odanézett, és észrevette a halvány, táncoló és hullámzó fényeket, amint lassan feléjük tartanak.

Ahogy közelebb értek, már a hangok is kivehetőek voltak, és a halovány fények nemsokára egy kis embercsoporttá álltak össze, akik a hegyen át hazafelé igyekeztek.

Egészen a fa alatt szemlélődők mellett haladtak el, lámpásokat himbáltak, amelyek puha és őrülten táncoló fénybe borították a fűszálakat és a fákat, elégedetten cseverésztek, és arról énekeltek, milyen csodaszép minden, mennyire boldogok ók, mennyire tetszik nekik a földművelés, és milyen őröm hazamenni az asszonyhoz és a gyerekekhez Ritmusos és vidám dal kővetkezett arról, hogy az év ezen részében milyen különösen jó illatúak a virágok, és kár, hogy a kutyának annyira tetszett, hogy belepusztult. Arthur szinte maga előtt látta Pául McCartney-t, aki egy csendes estén lábait a tűznél melegítve eldúdolja ezt Lindának, és azon gondolkodnak, mit vegyenek a bevételből, majd végül Essexre esik a választásuk.

- Krikket urai - mondta síri hangon Szlartibartfaszt.

Ez a megjegyzés olyan hirtelen érte az Essexen töprengő Arthurt, hogy az egy pillanatra összezavarodott.

Aztán a helyzet logikája szétszóródott gondolataira vetette magát, és Arthur rájött, hogy még mindig nem fogta fel, mit mondott az öregember.

- Tessék? - kérdezte.

- Krikket urai - ismételte meg Szlartibartfaszt, és ha az előbb síri hangja volt, most úgy tetszett, mint egy hörghurutos Hadész-lakó.

Arthur a csoportra nézett és a kapott információt próbálta gondolatai közé helyezni.

Az emberek a csoportban szemmel láthatóan földönkívüliek voltak, már csak azért is, mert egy kissé nyurgának, szögletesnek és szinte falfehérnek tűntek, másfelől viszont figyelemre méltóan kellemes külsejűek voltak (noha egy szeszélyesebb egyén nem szívesen vett volna részt velük egy hosszú buszkiránduláson); és ha valami módon különböztek az egyszerű becsületes emberektől, az azért volt, mert talán szívesebben voltak inkább túlzottan megnyerok, mint akár egy kicsit ellenszenvesek.

Miért hát ez a reszelős lihegés Szlartibartfaszt szájából, ami sokkal inkább illene egy munkájukat hazavivő láncfűrészes sebészekről szóló gusztustalan film rádióhirdetéséhez?

Meg aztán ez a Krikket-dolog is kemény dió. Nem is látta át egészen az összefüggéseket aközött, amit ő eddig krikettnek ismert, és ami...

Szlartibartfaszt szakította meg gondolatmenetét, mintha érezte volna, mint tűnődik.

- A játék, amit krikett néven ismersz - magyarázta, és hangja még mindig mintha földalatti labirintusokból jött volna - csak egyike a faji memória furcsa hóbortjainak, amely eónokkal azután is, hogy valódi fontosságuk a feledés homályába veszett, emlékezetben tartja a bálványokat. A Galaktika összes fajai közül csak az angolok tudták az Univerzumot kettészakító legszörnyűbb háborúk emlékét feléleszteni és beleszőni egy szerintem sokak által érthetetlenül unalmasnak és értelmetlennek tartott játékba.

- Jómagam igen kedvelem - tette hozzá -, de sokak szemében ti akaratlanul is a leggroteszkebb ízlés bűnébe estetek. Különösen ami azt a részét illeti, amikor a kis piros labdával eltaláljátok a kaput, az nagyon visszataszító.

- Hmm - jelezte Arthur tűnődő képpel, hogy felfogó szinopszisai minden tőlük telhetőt megtesznek -, hmmm.

- És ők - váltott ismét síri torokhangra Szlartibartfaszt, és a mellettük éppen elhaladó krikketiek csoportjára mutatott -, ők kezdték el az egészet, és ennek ma lesz a napja. Gyertek, menjünk utánuk, és nézzük meg, miért.

Kiosontak a fa alól, és követték a vidám társaságot a sötét hegyi ösvényen. Ösztönösen és csendesen lopakodva lépdeltek az üldözöttek nyomában, noha, mivel csak egy Információs Illúzió-felvételen járkáltak, akár kékre festve és baritontubákkal a fejűkön is mászkálhattak volna, s az üldözöttek ugyanannyit törődnek velük.

Arthur észrevette, hogy a társaság néhány tagja már teljesen mást énekel. Ritmusa elhatolt hozzájuk a puha éjjeli levegőben. Egy szép romantikus ballada volt, amelynek bevételéből Paul McCartney megvehette volna Kentet és Sussexet, és Hampshire-re is tehetett volna egy kedvező ajánlatot.

- Bizonyára tudod - fordult Szlartibartfaszt Fordhoz -, mi fog most történni.

- Nem én - mondta Ford.

- Nem tanultál ókori galaktikus történelmet gyerekkorodban?

- A Zaphod mögötti kiberkabinban ültem - magyarázta Ford -, és ez nagyon zavart. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem tanultam egy-két klassz dolgot.

Ennél a pontnál Arthur észrevett egy furcsa sajátosságot a társaság énekelte dalban. A középső nyolc sornak, ami szépen megszilárdította volna McCartney elhatározását Winchestert illetően, aki ezután elszánt pillantást vethetne volna a Test Valleyn túl elterülő New Forest gazdag vidékére, fura egy szövege volt. A költő arról énekelt, hogy találkozott egy lánnyal, de nem a "holdfényben" vagy "a csillagok alatt", hanem "a fű fölött", ami Arthur fülének egy kicsit hétköznapi volt. Aztán újból felnézett a zavarbaejtően üres égboltra, és az a határozott érzése támadt, hogy van ott valami fontos. Szerette volna megtudni, mi lehet az. Úgy érezte magát tőle, mintha egyedül len volna az Univerzumban, és ezt szóvá is tette.

- Hát igen - mondta Szlartibartfaszt és kissé felgyorsította lépteit -, a krikketiek sohasem gondolták "Egyedül vagyunk az Univerzumban”. Tudod, egy óriási Porfelleg venné körül egyetlen napból és egyetlen bolygóból álló világukat, és a Galaktika legtávolabbi csücskében éltek. A Porfelleg miatt soha nem láttak semmit az égen. Éjszaka az egész teljesen sötét. Nappal ott van a nap, de abba nem lehet belenézni, hát ők se néznek. Alig vesznek tudomást az égről. Mintha egy látóhatártól látóhatárig terjedő 180 fokos vakfolt lenne a szemükben.

- Most már érted, miért nem gondolták soha: "Egyedül vagyunk az Univerzumban", mert egészen a ma éjszakáig nem is tudtak az Univerzumról. Egészen ma éjszakáig.

Tovább haladt, maga mögött hagyva csengeni a szavakat.

- Gondold csak el - mondta -, soha eszűkbe sem jutott, hogy: "Egyedül vagyunk", egyszerűen azért, mert meg sem fordult a fejükben, hogy másként is lehetne.

Tovább haladt.

- Attól tartok, egy kicsit ijesztő lesz - mondta.

Miközben beszélt, egy nagyon vékony morajló sikolyra lettek figyelmesek magasan fölöttük a világtalan égen. Riadtan pillantottak fel, de egy-két pillanatig semmit nem láttak.

Aztán Arthur észrevette, hogy az előttük levők is meghallották a zajt, de egyikük sem tudta, mi a teendő. Megrökönyödve néztek előre, hátra, jobbra, balra, sőt még a földre is. Az még soha eszükbe sem jutott, hogy felfelé nézzenek.

Ott kellett volna lenned, hogy átérezd a pár másodperc múltán belőlük sugárzó rémület és sokk mélységeit, amikor egy égő űrhajóroncs zuhant sikoltva az égen, és körülbelül fél mérföldnyire tőlük lezuhant.

Néhányan az Arany Szívről beszélnek visszafogott hangon, néhányan a Bisztronuzt Csillaghajóról.

Sokan pedig a legendás és gigantikus Titanic CsilIaghajóról, a fenséges és luxuskivitelű cirkálóról, amelyet pár száz évvel ezelőtt lőttek ki Artrifactovol nagy

hajóépítő aszteroida-komplexumaiból; és ezt teljesen érthetően teszik.

Szenzációsan gyönyörű, megdöbbentően hatalmas volt, és sokkal jobban felszerelt, mint bármely más hajó a történelemben, amelyről tudomásunk van, de egyetlen szerencsétlenségére a Valószínűtlenségi Természettan hajnalán építették, még sokkal azelőtt, hogy ezt a nehéz és megátalkodott tudományágat teljesen (vagy egyáltalán) megértették volna.

A tervezők és a mérnökök naivan úgy döntöttek, hogy beleépítenek egy Valószínűtlenségi Hajtómű-prototípust, állítólag azért, hogy biztos legyen: Végtelenül Valószínűtlen, hogy a hajó bármely részével bármikor bármi baj történjék.

Az nem jutott eszükbe, hogy éppen a Valószínűtlenség-számítások félig-meddig kölcsönös jellege és körkörös természete miatt bármi, ami Végtelenül Valószínűtlen, nagyon valószínű, hogy szinte abban a pillanatban be is következik.

A Titanic Csillaghajó szörnyen szép látvány volt, ahogy, mint egy arcturi megavoidbálna, partra vonva feküdt az építőállványzatok lézercsipkéi közt, amelyek mint apró fényes tűk felhői szálltak szembe a mély, csillagközi sötétséggel; de amikor az égre bocsátották, még az első rádióüzenetét - egy SOS-jelzést - sem volt képes befejezni, mielőtt váratlanul és indokolatlanul befejezte pályafutását.

Mégis ugyanaz az esemény, ami egy még gyermekcipőben járó tudomány bukását jelentette, egyúttal okozója volt egy másik feldicsőülésnek. Minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy több ember nézte a tri-di tévé közvetítését a kilövésről, mint amennyi akkor valójában létezett, s ezt most a nézettségkutatás tudományának legnagyobb eredményeként ismerik el.

Az akkori idők másik látványos tömegkommunikációs eseménye az volt, amikor pár órával később az Ysllodins csillag szupernóvává alakult át. Az Ysllodins az a csillagrendszer, ahol a Galaktika legnagyobb biztosítójának az ügyfelei élnék, azaz inkább éltek.

De amíg ezekről az űrhajókról és még néhányról, amikre emlékszünk mint például a Galaktikus Hadiflotta - a Merészség Gal. Űrh., a Vakmerőség Gal. Űrh. és az Öngyilkos Elmezavar Gal. Űrh. - tisztelettel, büszkeséggel, elragadtatottsággal, szeretettel, csodálattal, sajnálattal, féltékenységgel, nehezteléssel, szóval a legismertebb érzésekkel beszélünk, addig az egyetlen, amely máig is a legnagyobb megdöbbenést váltja ki, az a Krikket-I., az első krikketiek építette űrhajó.

Nem azért, mert olyan gyönyörű hajó volt. Nem volt

Egy nagy rakás ócskavas volt. Úgy nézett ki, mintha valakinek a hátsó udvarában tákolták volna össze (mivelhogy pontosan ott tákolták össze). A meglepő nem az volt a hajón, hogy jól megcsinálták (mert nem jól), hanem az, hogy egyáltalán megcsinálták. Attól a pillanattól kezdve, hogy a krikketiek felfedezték: létezik olyan dolog is, hogy űr, majdnem pontosan egy év telt el, amíg kilőtték űrhajójukat.

Miközben leszíjazta magát, Ford Prefect végtelenül hálás volt, hogy ez megint csak Információs Illúzió, és ezért teljes biztonságban van. A valóságban Kína összes rizspálinkájáért sem tette volna be a lábát egy ilyen hajóba. "Szerfölött rozoga" - ez volt az egyik kifejezés, ami beugrott neki, és "Elnézést, ki szeretnék szállni!" - ez volt a másik.

- Ez repülni fog? - kérdezte Arthur, és borús pillantásokat vetett a hajó szűk belsejét díszítő összecsapott cső- és vezetékfüzérre.

Szlartibartfaszt biztosította őt, hogy igen, teljes biztonságban vannak, és hogy igencsak tanulságos és nem kevésbé szívszaggató lesz az egész.

Ford és Arthur úgy döntöttek, hogy akkor megnyugodnak és megszakad a szívűk.

- Miért ne őrülhetnék meg? - kérdezte Ford.

Előttük foglalt helyet a három pilóta, és természetesen észre sem vette őket, mert valójában ott sem voltak. A hajót is ők építették. Ott voltak azon az éjjelen a hegyi ösvényen, és ők is énekelték az üdvős, szívmelengető dalokat. Figyelmüket valamicskét elvonta az idegen űrhajó becsapódása a közelben. Hetekig nyúzták a szétégett űrhajóroncsot, hogy a legapróbb titkokat is megfejthessék, és egész idő alatt űrhajónyúzó dalocskákat énekeltek. Aztán megépítették a saját űrhajójukat. Az ő hajójuk volt, és arról is énekeltek egy kis dalt, ami az eredmény és a birtoklás kettős őrömét fejezte ki. A refrén egy kicsit szívbemarkoló volt, és kifejezte az összes szomorúságot, hogy a munka olyan sok órát vett igénybe a garázsban, távol feleségeiktől és gyermekeiktől, akik szörnyen hiányolták őket, de folyamatosan hozták a híreket, milyen szépen fejlődik a kiskutya, és ezzel felvidították őket.

Huss, felszálltak.

Úgy zúgtak fel az égbe, mint egy hajó, aki nagyon jól tudja, mit csinál.

- Nem létezik - szólalt meg Ford egy kicsivel később, miután felépültek a gyorsulás okozta sokkból, és emelkedtek a bolygó légkörében -, nem létezik - ismételte meg -, hogy egy év alatt valaki egy ilyen hajót tervezzen és építsen, bármi is az oka. Nem hiszem el. Bizonyítsátok be, de úgysem hiszem el. - Tűnődve ingatta a fejét, és egy kis hajóablakból a kinti semmit bámulta '

Az utazás egy ideig eseménytelenül telt, úgyhogy Szlartibartfaszt tekert.

Így nagyon hamar elérték a homorú, kör alakú Porfelleg belső kerületét, amely körülvette napjukat és szülőbolygójukat, és így eltakarta a szomszédos égitestet.

Több volt, mintha csak fokozatosan megváltozott volna az űr anyaga és összetétele. A sötétség kalimpálva elhullámzott mellettük. Nagyon hideg sötétség volt, üres és nehéz sötétség, a Krikket éjszakai égboltjának sötétje.

Hidege, súlya és üressége lassan Arthur szívébe markolt, és élesen belehasított a pilóták érzése, amely a levegőben lógott, mint valami sűrű elektromos töltés. Fajuk történelmi öntudatának határvonalán álltak. Soha senki nem tűnődött el azon, mi lehet e határon túl, még azt sem tudták, hogy van ott valami amint tűnődni lehet.

A felhő sötétje a hajónak ütközött. Belül a történelem csendje feszült. A történelmi küldetés célja az volt, hogy megtudják: van-e valami valahol az ég túlsó oldalán, ahonnan az űrhajóroncs jöhetett, talán egy másik világ, bár furcsa és megfoghatatlan elképzelés volt ez azok merev gondolatainak, akik életüket Krikket ege alatt töltöttük.

A történelem egy újabb ütéshez készülődött.

Még mindig dobolt rajtuk a sötétség, az üres, ölelő sötétség. Egyre szorosabbnak és szorosabbnak, vastagabbnak és vastagabbnak, nehezebbnek és nehezebbnek tűnt. Aztán hirtelen semmivé vált.

Kirepültek a felhőből.

Látták az éjszaka megrázó ékszerpompáját, amely behintette a végtelen eget, és agyuk zúgott a félelemtől.

Egy ideig még tovább repültek, mozdulatlanul a Galaxis csillogó messziségében, az pedig maga is mozdulatlanul az Univerzum végtelen messzeségében. Aztán megfordultak.

- Ennek pusztulnia kell - mondták a hazainduló krikketiek.

A visszaúton néhány tűnődő dalt énekeltek a békéről, igazságról, erkölcsről, műveltségről, sportról, családi életről és a más életformák kiirtásáról.

 Hátravan:  34/22  fejezet.

Lap tetejére

<<<   13. Fejezet   >>>