Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden

18. fejezet

Arthur materializálódott, azzal a szokásos tántorgással, torkában a gombóccal és szorító érzéssel a szívében és különféle végtagjaiban, amely mindig elfogta őt, bármikor is volt része ezekben az utálatos és fájdalmas materializációban. Eltökélte, hogy sosem hagyja magát hozzájuk szokni.

Körülnézett és a többieket kereste.

Nem voltak ott.

Újból körülnézett és a többieket kereste.

Még mindig nem voltak ott.

Becsukta a szemeit.

Kinyitotta.

A többiek még mindig kitartóan hiányoztak.

Újra becsukta a szemeit, hogy még egyszer felkészüljön erre a teljesen hiábavaló gyakorlatra, mivel csak becsukott szemmel kezdte felfogni az agya, mit látnak a szemei, mikormég nyitva voltak, zavart kifejezés telepedett az arcára.

Újra kinyitotta hát szemeit ellenőrzésképpen, és a kifejezés nem tűnt el.

Ha valami, akkor ez még fel is erősödött és jól megszilárdult. Ha ez egy buli volt, hát elég rossz lehetett; annyira rossz, hogy már mindenki elment. De letett erről a gondolatmenetről, mert értelmetlennek találta. Nyilvánvalóan nem buli volt. Hanem egy barlang vagy labirintus, vagy inkább valami alagút - nem volt elég fény, hogy ezt meg lehessen mondani. Mindenütt sötétség honolt, nedvesen csillogó sötétség. Az egyetlen hang saját lélegzetének visszhangja volt, ami nyugtalanítóan hangzott. Halkán kőhintett egyet, és aztán a hallgathatta, amint köhögésének vékony; kísérteties visszhangja végigvonszolja magát a kanyargó folyosókon és a sötét üregekben, mint valami nagy labirintusban, és végül ugyanazokon a láthatatlan folyosókon visszatért hozzá, mintha azt mondaná: ...Igen?

Így járt minden legkisebb zaj, amit keltett, és ez felidegesítette. Egy vidám kis dallamot próbált dúdolni, de mire visszatért hozzá, egy komor gyászének lett belőle, úgyhogy abbahagyta.

A gondolatai hirtelen megteltek képekkel a történetről, amit Szlartibartfaszt mesélt. Már félig-meddig felkészült rá, hogy lássa, amint a halált hozó fehér robotok csendben kilépnek az árnyékból, és megölik át. Visszatartotta a lélegzetét. A robotok nem jöttek. Kiengedte. Nem tudta, mire számítson.

Őrá azonban számított valaki vagy valami, mert abban a pillanatban egy hátborzongató zöld neontábla gyulladt ki hirtelen a sötét messzeségben.

Ez állt rajta:

EL VAGY TÉRÍTVE

A fény hirtelen kihunyt egy Arthurnak nem igazán tetsző villanással. Gőgös harsonaszó kíséretében hunyt ki. Arthur hirtelen megpróbálta elhitetni magával, hogy ez az egész csak az ő képzeletének nevetséges trükkje. Egy neontábla vagy ég, vagy nem, attól függően, hogy feszültség alatt van, vagy sem

Olyan nincs, bizonygatta magának, hogy az egyik állapotból való átmenetet gőgös harsonaszó kísérje. De azért szorosan a köntösébe bugyolálta magát és meg-

borzongott.

A neonfény a távolban érthetetlenül kigyulladt, három ponttal és egy vesszővel. Így:

Csak neonzöldben.

Arthur egy-két másodpercig zavartan bámulta, aztán rájött: azt próbálja ,jelezni, hogy a mondat nem teljes. Szinte emberfölötti pedantériával próbálja, töprengett tovább. Vagy legalábbis nem emberi pedantériával.

Aztán a mondat kiegészítődött ezzel a két szóval:

ARTHUR DENT.

Arthur megszédült. Azzal nyugtatta magát, hogy még egyszer jól megnézte. Még mindig az volt kiírva, hogy ARTHUR DENT, úgyhogy újra megszédült.

A fény újból kihunyt, és Arthur ott maradt pislogva a sötétben, csak nevének halványpiros képe ugrált a recehártyáján.

ISTEN HOZOTT - villant fel hirtelen a felirat.

Majd egy pillanat múlva hozzátette:

DE MINEK?

A jeges félelem, ami eddig Arthur körül ólálkodott és várta, hogy eljöjjön az ő ideje, most rájött, hogy itt van, és lecsapott. Arthur megpróbált küzdeni vele. Készenléti guggolásba helyezkedett, mint ahogy azt egyszer a televízióban látta valakitől, de annak a valakinek biztos erősebb térdei voltak. Fürkészőn pillantott a sötétbe.

- Ööö, helló! - szólalt meg.

Megköszörülte a torkát és újból megpróbálta, hangosabban és az ,;ööö" nélkül. Kissé távolabb a folyosón mintha valaki hirtelen egy üstdobot kezdett, volna verni.

Egy másodpercig fülelt, és rájött, hogy csak az ő szíve dobog.

Aztán még egy pár másodpercig fülelt, és rájött, hogy ez nem az ő szíve, hanem valaki a folyosón egy üstdobot ver.

Izzadtságcseppek képződtek a homlokán, megfeszültek és leugrottak. Kezével megtámaszkodott a padlón, hogy készenléti guggolásában egyensúlyban tartsa magát, ami nem ment valami jól. A felirat újból megváltozott. Így szólt:

NE AGGÓDJ.

Rövid szünet után hozzátette:

JOBB LESZ, HA NAGYON-NAGYON FÉLSZ, ARTHUR DENT.

Aztán újból kialudt. Újból a sötétben hagyta Arthurt, akinek a szeme ki akart pattanni a fejéből. Nem volt benne biztos, hogy azért-e, mert jobban akarnak látni, vagy azért, mert egyszerűen csak le akarnak lépni.

- Helló! - szólalt meg újra, ezúttal megpróbált egy kis kemény és agresszív magabiztosságot is vinni a hangjába. - Van ott valaki?

Nem jött válasz, semmi.

Ez jobban elbátortalanította Arthurt, mintha választ kapott volna, és hátrálni kezdett a rémítő semmitől. És minél inkább hátrált, annál rémültebb lett. Egy idő után rájött, hogy ez azért van, mert az összes filmben, amit eddig látott, a hős csak azért hátrál egyre a maga előtt elképzelt rémtől, hogy hátulról egyenesen belészaladjon.

Csak akkor jutott eszébe, hogy gyorsan megforduljon.

Csak a feketeség.

Ez igazán megijesztette, és hátrálni kezdett tőle, vissza az úton, ahonnan jött.

Ez még így ment egy ideig, amíg rájött, hogy most pont arrafelé hátrál, ahonnan először hátrált.

Kénytelen volt azt gondolni, hogy ez egy ostoba dolog. Úgy döntött, hogy jobban jár, ha arra hátrál, amerre először és megint megfordult.

Ekkor derült ki, hogy a második megérzés lett volna a helyes, mert mögötte egy leírhatatlanul visszataszító szörny állt csendesen. Arthur hirtelen megperdült, bőre az egyik irányba, csontváza a másik irányba akart ugrani, míg az agya azt próbálta kitalálni, melyik fülén másszon ki.

- Fogadok, nem számítottál rá, hogy újra találkozunk - mondta a szörny, ami Arthur szerint igen furcsa megjegyzés volt, mivel sosem látta még a lényt azelőtt. Biztos volt benne, hogy sosem látta a lényt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy mindig tudott aludni éjszaka. Olyan volt, mint egy... mint egy... mint egy...

Arthur rápislantott. A másik teljesen mozdulatlanul állt. Egy kicsit tényleg ismerősnek tűnt.

Szörnyen jeges nyugalom árasztotta el, amikor rájött, hogy egy házilégy hat láb magas hologramját látja.

Kíváncsi volt, miért mutat neki bárki is egy hatlábnyi házilégy-hologramot éppen most. Kíváncsi volt, kinek a hangját hallotta.

Szörnyen élethű hologram volt.

Hirtelen eltűnt.

- Vagy talán, így jobban emlékszel rám - szólalt meg hirtelen a hang mélyen, kongón és kárörvendőn, mintha olvadt kátrány csöpögött volna ki gonoszul egy dobból -, nyúl formájában.

Váratlan sivítással egy nyúl termett mellette a fekete labirintusban, egy hatalmas, szörnyűségesen, undorítóan puha és szeretetreméltó nyúl - ez is csak egy kép volt, de minden szál puha és szeretetreméltó szőre mintha valódi lett volna a puha és szeretetreméltó bundájában Arthur riadtan látta saját tűkörképét a puha és szeretetreméltó, mozdulatlan és hihetetlenül hatalmas szemekben.

- Sötétben születtem - dörögte a hang -, sötétben támadtam fel. Először dugtam ki a fejem egy reggel a ragyogó új világba, és rögtön ketté is hasította valami, ami gyanúsan olyan volt, mint valami kovakőből készült primitív szerszám.

Te készítetted, Arthur Dent, és te is használtad.

Mégpedig, ahogy emlékszem, elég könyörtelenül.

A bőrömből táskát varrtál, hogy érdekes köveket tarts benne. Ezt onnan tudtam meg, hogy a kővetkező életemben légy voltam, és te agyoncsaptál. Ismét. Csakhogy most azzal a táskával csaptál agyon, amelyet az előző életemből készítettél.

Arthur Dent, nem csak kegyetlen és szívtelen vagy, de elképesztően tapintatlan is.

A hang elhallgatott, Arthur happogott.

- Látom, elveszítetted a táskát. Biztos már meguntad, mi?

Arthur tehetetlenül rázta a fejét. Meg szerette volna magyarázni, hogy tényleg nagyon szerette a táskát, és nagyon vigyázott rá, és magával vitte, bárhová ment, de valahogy bármikor bárhová utazott, mindig másik táska kötött ki nála. És bár elég furcsa, de csak akkor vette észre, amikor már ott álltak, hogy a táska, ami nála volt, hirtelen mintha elég csúnya hamis leopárdbőrből lett volna, és nem az volt nála néhány pillanattal azelőtt, mielőtt megérkezett erre a mit-tudja-milyen-helyre, és ő nem ezt választotta magának, és a jó ég tudja, mi lehet benne, mivel nem is az övé, és sokkal jobban szeretné már visszakapni saját, eredeti táskáját, de persze azért szörnyen sajnálja, hogy olyan önkényesen vette azt el, illetve inkább annak összetevőit, úm. a nyúlbőrt, előző tulajdonosától, ti. a nyúltól, akit most hiába próbált megszólítani.

Minden amit ki tudott nyögni, csak ez volt: - Üppp.

- Bemutatom a gőtét, akit eltapostál - mondta a hang.

És a folyosón, Arthur mögött máris ott termett egy óriási, zöld, pikkelyes gőte. Arthur megfordult, felnyüszített, hátraugrott, és a nyúl közepében kötött ki. Újból felnyüszített, de már sehová sem tudott ugrani.

- Az is én voltam - folytatódott a fenyegető morgás -, mintha nem tudtad volna...

- Mintha? - bökte ki végre Arthur. - Mintha?

- Az az érdekes a lélekvándorlásban - recsegett a hang .-, hogy a legtöbb ember, a legtöbb lélek nem is tudja, hogy ez történik velük.

Egy kis hatásszünetet tartott. Ami Arthurt illeti, őt már eddig is elég hatás érte.

- Én tudtam - sziszegett a hang -, mert megtudtam. Lassan. Fokozatosan.

A valaki most újra elhallgatott és levegőt gyűjtött.

- Hát tehettem volna mást, tehettem volna?! - bömbölte. - Mikor ugyanaz a dolog történt újra és újra?! Mindegyik életemnek, amit csak éltem, Arthur Dent vetett véget. Bármilyen világban, bármilyen testben, bármilyen időben vertem épp csak tanyát, jön Arthur Dent - és bumm, megöl!

Nehéz nem észrevenni. Egy kis emlékezet-frissítő. Egy kis jótanács. Egy kis szaros ráadás!

"Hát nem vicces - mondta a szellemem, amint röpült vissza az alvilágba egy újabb sikertelen, Denttel végződő, az élet országába tett kockázatos utazás után -, hogy az ember, aki csak úgy elgázolt, amint átszökdécseltem az úton kedvenc pocsolyám felé, egy kicsit ismerősnek tűnt...?" És fokozatosan összeállt bennem a kép; Dent, te többszőrös fejem-vadász!

A visszhangok fel-le zúgtak a folyosókon. Arthur csendben és vacogva állt, hitetlenül rázva a fejét.

- Eljött a pillanat, Dent - sikoltotta a hang most már heves gyűlölettel - eljött a pillanat, mikor végre megtudtam!

A váratlanul Arthur elé táruló látvány leírhatatlanul ocsmány volt, és Arthur a rémülettől zihálni és gargarizálni kezdett. De azért itt egy kísérlet ocsmányságának leírására. Egy óriási, lüktető, nedves barlang volt, nyálkás, durva, bálnaszerű lény forgott benne és csúszkált az óriási fehér sírköveken. Magasan a barlang fölött egy hatalmas hegyfok emelkedett, s benne két még félelmetesebb barlang sötét zugai látszottak, amelyek...

Arthur Dent hirtelen rádöbbent, hogy a saját száját látja, amikor a figyelmét magára vonta egy élő osztriga, ami kétségbeesetten beletömődött.

Ordítva hátrahőkölt és elfordította a tekintetét.

Mikor újra odanézett, a szörnyű kísértet már eltűnt.

A folyosó sötét volt, és, szóval csendes. Egyedül volt a gondolataival. Szerfölött kellemetlen gondolatok, és jobb lett volna egy gardedám is melléjük.

A következő zaj, amikor megjött, egy hatalmas falrész, mély, nehézkesen guruló hangja volt, ahogy félregördült és csak fekete ürességet fedett fel maga mögött. Arthur úgy nézett be, ahogyan egy egérke nézhet be egy sötét kutyaólba.

És a hang újra megszólította:

- Mondd, hogy csak véletlen volt, Dent! - mondta. - No lássam, mered-e azt mondani, hogy csak véletlen volt.

- Tényleg véletlen volt - mondta gyorsan Arthur.

- Nem volt az! - jött a bömbölő válasz.

- De az volt - bizonygatta Arthur -, az volt.

- Ha véletlen volt - mennydörögte a hang -, ne legyen a nevem Agradzsag!

- És feltehetőleg - mondta Arthur - azt állítod, hogy az a neved.

- Igen! - sziszegett Agradzsag, mint aki egy ügyes kis szillogizmust egészített ki.

- Nos, én azt hiszem, akkor is véletlen volt - mondta Arthur.

- Gyere be és itt mondd! - üvöltötte újra a hang, mintha gutaütés környékezné.

Arthur belépett és megmondta, hogy véletlen volt, vagy legalábbis majdnem megmondta, hogy véletlen volt. A nyelve elakadt az utolsó szó vége felé, mert felgyúltak a fények és megvilágították, hová lépett be.

A Gyűlölet Katedrálisa volt.

Egy nemcsak elferdült, de egyenesen kificamodott elme szüleménye volt ez.

Hatalmas volt. Szörnyű.

Egy Szobor állt benne.

A Szoborra nemsokára még visszatérünk.

Az óriási, érthetetlenül óriási üreg úgy nézett ki, mintha egy hegy belsejéből vésték volna ki, és a dolog magyarázata az volt, hogy pontosan onnan is vésték ki. Arthur úgy érezte, hogy émelyítően forog a feje körül, ahogy csak állt és tátott szájjal bámulta.

Fekete volt.

Ahol nem fekete volt, az ember azt kívánta, bárcsak az lenne, mert a színek, amelyekkel néhány kimondhatatlan részét kifestették, az egész szemrontó színskála szörnyű színei voltak, az Ultraribolyától kezdve a Májlilán, Romsárgán, Méregkéken és Féregzöldön keresztül az Infravéresig.

A kimondhatatlan részek, amelyeket ezekkel a színekkel kifestettek, vízköpők voltak, amik még Francis Baconnek is elvették volna az étvágyát.

A vízköpők mind befelé néztek a falról, az oszlopokról, az emelkedő pillérekről, a kórusülésekről a Szobor felé, amire nemsokára még visszatérünk.

És ha a vízköpők elvették volna Francis Bacon étvágyát, akkor az arcukból látható volt, hogy a Szobor még az övét is elvenné, ha úgy tudnának enni, mint ahogy nem, és valaki úgy felszolgálná nekik, mint ahogy nem.

A monumentális falak mentén hatalmas vésett emléktáblák voltak azok emlékére, akik Arthur Dent kezétől estek el.

A megemlékezettek közül néhánynak aláhúzták a nevét és egy kis csillagot tettek utána. Így például egy tehén nevét (akit lemészároltak és akiből éppen Arthur Dent evett egy szelet sültet) vésték a legegyszerűbben, míg a hal nevét (akit Arthur maga fogott ki, majd úgy döntött, hogy nem kell neki és a tányér szélén hagyta) duplán aláhúzták, és három csillagot véstek utána, meg egy véres tőrt díszítésként.

És ami a legzavaróbb volt a Szobortól eltekintve (amihez fokozatosan közeledünk), az a nagyon nyílt célzás volt, hogy ez az összes ember és lény valóban ugyanaz a személy, egytől egyig.

És ugyanilyen világos volt, hogy ez a személy igazságtalanul bár, de szörnyen mérges és ingerült.

Meg kell azonban hagyni, hogy elérte a bosszúságnak azt a szintjét, amihez foghatót nem látott még a Világegyetem. Hősies méretű bosszúság volt, égő, lángoló bosszúság, mely saját végtelen árnyékában forgott mindenhol és mindenkor.

És ez a bosszúság az egész szörnyűség központjában álló Szoborban jutott teljes kifejezésre, amely Arthur Dent szobra volt, nem éppen egy hízelgő darab. Egy hüvelykje úgy ötven láb lehetett, és egy hüvelyknyi részlet sem volt, ami ne lett volna teletömve a modellnek szánt sértéssel, és ebből ötven lábnyi méret épp elég volt, hogy bármilyen modell rosszul érezze magát. Az orra szélén levő kis pörsenéstől kezdve a köntösén levő szegényes hasadásig nem volt Arthur Denten olyan vonás, amit a szobrász ne döngölt volna el és ne rágalmazott volna meg.

Arthurt úgy mutatta be, mint egy gorgót, egy gonosz, kapzsi, falánk, vérengző óriást, aki végigmészárolja az ártatlan, egyszemélyes Univerzumot.

Mind a harminc karja, amelyet a szobrász művészi ügybuzgalmában szánt neki, vagy egy nyulat ütött agyon, vagy egy legyet csapott le, vagy csontot tört, vagy egy bolhát szedett ki a hajából, vagy valami olyat csinált, amit Arthur első ránézésre nem egészen tudott azonosítani.

Rengeteg lába leginkább hangyákon taposott.

Arthur eltakarta a szemét, lehorgasztotta a fejét, és a szomorúságtól, rémülettől és a dolgok őrültségétől ide- oda ingatta.

És mikor újra kinyitotta szemeit, előtte állt az ember vagy lény, vagy akármi alakja, akit állítólag egész idő alatt üldözött.

- HhhhhhhrmrraaaaaaHHHHHH! - mondta Agradzsag.

Olyan volt mint egy fenevér denevér. Lassan döcögött Arthur körül és hajlott karmaival bökdöste.

- Figyelj rám! - tiltakozott Arthur.

- HhhhhhrrrrrraaaaaaHHHHHH!!! - magyarázta Agradzsag, és Arthur elfogadta azon az alapon, hogy meglehetősen megrémítette ez a szőrnyű és furcsán tönkrement kísértet.

Agradzsag fekete volt, duzzadt, ráncos és bőrszerű.

Denevérszárnyát valahogy még sokkal ijesztőbbé tette az, hogy szánalmas, törött és rozoga volt, mintha erős és izmos levegő-verő lett volna. Talán éppen a testi furcsaságok ellenére is állhatatosan folytatott létezés volt benne a félelmetes.

Bámulatba ejtő fogai voltak.

Mintha mindegyik teljesen különböző állaté lett volna, és olyan bizarr szögekben sorakoztak körbe a szájában, hogy ha bármikor enni próbál, szétmarcangolja velük saját arcát is, s talán még az egyik szemét is kiszúrja.

Mindhárom szeme kicsi volt és szenvedélyes, és körülbelül olyan őrülten nézett ki, mint egy hal a fagyalbokorban.

- Egy krikettmeccsen voltam... - recsegte.

Ezzel az arccal ez olyan abszurd dolognak tűnt, hogy Arthur majdnem megfulladt

- Nem ebben a testben! - sikoltotta a lény. - Nem ebben a testben! Ez az utolsó testem. Az utolsó életem. Ez a bosszúálló testem. Az őld-meg-Arthur-Dentet-testem. Az utolsó esélyem. Csak nagy nehezen jutottam hozzá.

- De...

- Egy krikettmeccsen voltam! - üvöltött Agradzsag.

- Elég gyenge a szívem, de mondtam is az asszonynak, mi történhetne egy krikettmeccsen? És ahogy nézem, hát mi történik?

Két ember szándékosan előttem terem a semmiből! Az utolsó dolog; amit kénytelen vagyok észrevenni, mielőtt szegény szívem felmondja a szolgálatot: az egyik Arthur Dent, és egy nyúlcsont van a szakállában! Véletlen?!

- Igen - mondta Arthur.

- Véletlen?! - sikoltotta a lény, fájdalmasan csapkodott törött szárnyaival, és egy különösen csúnya foga mély sebet szántott jobb arcán. Közelebbről megfigyelve (bár Arthur ezt szerette volna elkerülni) észrevehető volt, hogy Agradzsag arcának nagy részét rongyos fekete ragtapaszok borítják.

Idegesen hátralépett. Beletúrt szakállába. Elhűlve tapasztalta, hogy a nyúlcsont tényleg még mindig benne van. Kihúzta és elhajította.

- Nézd - mondta - ezek a sors különös fintora. Veled. Velem. Velünk. Színtiszta véletlen.

- Mit tettem ellened, Dent? - morgott a lény, és fájdalmas döcögéssel közelebb nyomult hozzá.

- Semmit - bizonygatta Arthur -, de tényleg semmit.

Agradzsag rámeresztette gombszemeit.

- Elég furcsának tűnik úgy bánni valakivel, aki semmit sem tett ellened, hogy folyton megölöd. Igen különös formája a társadalmi interakciónak mondhatnám. Azt is mondhatnám, hogy hazudsz!

- De figyelj rám - mondta Arthur -, nagyon sajnálom. Itt valami szörnyű félreértés lehet. Most mennem kell. Van órád? Azt akarják, hogy segítsek az Univerzum megmentésében. - Tovább hátrált.

Agradzsag is tovább nyomult.

- Egyszer már - sziszegte - egyszer már eldöntöttem, hogy feladom Igen. Hogy nem jövök vissza. Az alvilágban maradtam volna. És mi történt?

Arthur feje rázogatásával jelezte, hogy fogalma sincs, és nem is akarja, hogy legyen. Észrevette, hogy hátulról beleütközött abba a hideg, sötét kőbe, amelyből valaki ki tudja mekkora herkulesi erőfeszítéssel kifaragta halálpapucsának szörnyűséges paródiáját. Felpillantott saját fölétornyosuló, rettentően kigúnyolt képmására. Még mindig nem tudta megfejteni, mit csinál az egyik keze.

- Akaratomon kívül visszarángattak az anyagi világba - folytatta Agradzsag - egy csokor petúnia képében. Hozzá kell tennem egy cserépben. Ez a különösen boldog kis élet a cserepemben, támasz nélkül, háromszáz mérfölddel egy különösen zord bolygó felszíne fölött kezdődött. Elég tarthatatlan állapot egy petúniának, gondolhatod. És igazad is van. Életem nagyon rövid időn belül véget is ért; háromszáz mérfölddel mélyebben. Hozzá kell tennem: egy bálna friss tetemében. Ő volt a szellemtestvérem.

Megújult gyűlölettel bámult Arthurra.

- Lefelé - vicsorgott - nem tudtam nem észrevenni egy rikító fehér űrhajót. És a rikító űrhajó egyik ablakából egy ónelégült Arthur Dent nézett ki. Véletlen?!!

- Igen! - nyöszörgött Arthur. Újra felpillantott, és rájött, hogy a kéz, ami eddig nyugtalanította, éppen személyesen a létezésbe hív egy csokor megpecsételt sorsú petúniát. Nem volt valami egykönnyen szembeszökő dolog.

- Mennem kell - bizonygatta Arthur.

- Elmehetsz - mondta Agradzsag -, miután megöltelek.

- Nem, annak úgy sem sok értelme van - magyarázta Arthur, miközben mászni kezdett faragott papucsának kemény kő lejtőjén -, mivel, tudod, meg kell mentenem az Univerzumot. Meg kell találnom az Ezüst Pálcikát, ez a lényeg. Holtan elég zűrös lenne.

- Megmenteni az Univerzumot! - köpött ki megvetően Agradzsag. - Azelőtt kellett volna gondolnod erre, mielőtt elkezdted a vendettát ellenem! Mi volt akkor, amikor a Stavromula Bétán voltál, és valaki...

- Sosem jártam ott - mondta Arthur.

- ...megpróbált orvul lelőni téged, de te elhajoltál? Mit gondolsz, kit talált el a golyó? Mit mondtál?

- Sosem jártam ott - ismételte meg Arthur. - Miről beszélsz? Mennem kéne.

Agradzsag lába a földbe gyökerezett.

- Biztos, hogy ott voltál. Te voltál felelős a halálomért ott is és mindenhol. Egy ártatlan bámészkodó haláláért! - Megremegett.

- Ennek a helynek még a nevét se hallottam soha bizonygatta Arthur. - Biztos vagyok benne, hogy eddig senki nem akart meggyilkolni. Rajtad kívül. Talán csak fogok odamenni, nem gondolod?

Agradzsag a logika fagyott rémületével lassan pislogott.

- Nem jártál volna... még... a Stavromula Bétán? - suttogta.

- Nem - felelte Arthur. - Nem is tudok semmit a helyről. Biztos, hogy sosem jártam ott, és nem is tervezek ilyesmit.

- Ó, holtbiztos, hogy elmész majd oda - motyogta megtört hangon Agradzsag - holtbiztos, hogy elmész. Ó, a francba! - Megingott, és vadul körülnézett a Gyűlölet Katedrálisában. - Túl korán hoztalak ide!

Sikítani és bömbölni kezdett: - A francba is, túl korán hoztalak ide!

Hirtelen erőre kapott és baljós, gyűlölködő pillantást vetett Arthurra.

- Akkor is meg foglak ölni! - üvöltötte. - Még ha ez logikai lehetetlenség, akkor is megpróbálom, a francba is! Felrobbantom ezt az egész hegyet! - visította - Iássuk csak, hogy mászol ki ebből, Dent!

Fájdalmasan totyogva-bicegve egy kis fekete áldozati oltár kinézetű dolog felé iramodott. Már olyan vadul kiáltozott, hogy az arcán teljesen összeszabdalta. Arthur leszökkent előnyös helyzetet nyújtó saját faragott lábáról, és rohanni kezdett, hogy megfékezze a negyedkegyelmű teremtményt.

Rávetette magát, és lerántotta a különös szörnyet az oltár tetejéről.

Agradzsag újra felsikoltott, egy röpke pillanatig vadul verdesett, és dühösen nézett Arthurra.

- Mit tettél velem?! - gurgulázta fájdalmasan. - Eljöttél és megint megöltél! Mondd már meg, mit akarsz tőlem, te ficsúr?

Megint gutaütéses rohamban tört ki, rángatózott és összeesett, estében rácsapott az oltáron lévő hatalmas piros gombra.

Arthur megtelt félelemmel és rémülettel, először is azért, mert látta, mit tett, másodszor pedig a hangos szirénák és harangok miatt, amelyek hirtelen megtörték a levegőt, hogy harsogva riadót fújjanak. Vadul körül nézett.

Úgy tűnt, az az egyetlen kijárat, amelyen bejött. Rohanni kezdett felé, közben eldobta a csúnya, hamis leopárdbőr táskát.

Tétován és vaktában robogott az útvesztőn keresztül, úgy érezte, a harsonák, szirénák és villogó fények egy- re hevesebben üldözik.

Egy saroknál hirtelen befordult, és fényt látott maga előtt.

Nem villogott. Napfény volt.

 Hátravan:  34/16  fejezet.

Lap tetejére

<<<   19. Fejezet   >>>