|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 20. fejezet
Ahogy Arthur
szökellve, robogva és zihálva rohant a hegy oldalában, hirtelen megérezte, hogy
a hegy egész terjedelmével alig-alig érezhetően mozgott alatta. Jóval maga
mögött és felett morgott, morajlott és kissé elmosódott minden, hátát a hőség
nyaldosta, a félelemtől félőrülten rohant. A föld csuszamlani kezdett, és
hirtelen úgy megérezte a "földcsuszamlás" szó erejét, mint még soha.
Számára ez mindig csak, egy szó volt, de most hirtelen félelemmel telve
tudatára ébredt, hogy a csuszamlás egy furcsa
és émelyítd dolog a földtől. S ezt a föld Arthurral a hátán végezte! Rosszul
lett a félelemtől és a reszketéstől. A föld csuszamlott, a hegy siklott, ő
megcsúszott, elesett, felállt, újra megcsúszott, és futott tovább. Megindult a
lavina. Először kavicsok,
aztán kövek, majd sziklák, melyek esetlen kiskutyákként táncoltak mellette,
csak sokkal-sokkal nagyobbak, sokkal-sokkal keményebbek és sokkal-sokkal
nehezebbek voltak, és sokkal valószínűbb, hogy megölik azt, akire ráesnek. A
szeme velük együtt táncolt, a lába pedig a táncoló földdel. Úgy, futott, mintha
a futás egy szörnyű, izzasztó betegség lenne; szíve az őt körülvevő eszét
vesztett geológiai dühöngés ritmusára kalapált. A helyzet logikája
(ti. az, hogy minden bizonnyal túl fogja élni, ha a nem szándékosan üldözött
Agradzsag mondájában megjósolt következő incidens megtörténik) most abszolút
semmi hatással nem volt rá, és fel sem ütötte fejét a gondolatai közt.
Halálfélelemmel telve rohant, amely körülvette őt és megmarkolta a haját. Hirtelen ismét
megbotlott és a nagy lendülettől előrevágódott. De éppen abban a pillanatban,
hogy iszonyú erővel a földbe csapódott volna, észrevett egy tengerkék
utazótáskát maga előtt a földön. Biztosan tudta, hogy ez az, amelyet az athéni
repülőtér poggyászkezelőjében vesztett el, a saját időskáláján mintegy tíz
évvel ezelőtt, és úgy meglepődött, hogy teljesen elfelejtett a földre zuhanni,
és zúgó aggyal fellibbent a levegőbe. Semmi kétség: repült.
Meglepődve pillantott körül, de nem volt vitás, hogy azt teszi. Egy porcikája
sem érintette a talajt, még csak nem is közeledett hozzá. Egyszerűen csak ott
lebegett, körülötte sziklatömbök záporoztak a levegőben. Most már tudta, mi a
teendő. Hunyorogva, erőlködés nélkül feljebb emelkedett a levegőben, s a
sziklatömbök most már alatta záporoztak. Égető kíváncsisággal
nézett le. Közötte és a rázkódó föld között mintegy harminc lábnyi üres levegő,
üres abban az értelemben, ha leszámítjuk a sziklákat, amelyek nem maradtak fenn
sokáig, hanem a gravitáció vasmarkában zuhantak lefelé: ugyanaz a gravitáció
most úgy tűnt, hirtelen szabadszombatot adott Arthurnak. Szinte azonnal eszébe
jutott neki, azzal az ösztönös pontossággal, amellyel az önfenntartás bevésődik
az agyba, hogy nem szabad gondolnia rá, mert ha igen, akkor a gravitáció
törvényének hirtelen őrá esne a pillantása, és biztosan tudni akarná, mit gondol
Arthur, mit csinál ott fönn, és hirtelen minden elveszne. Így hát tulipánokra
gondolt. Nehezen, de sikerült. Elgondolta, milyen kellemesen és határozottan
kerek a tulipánok alja, milyen érdekes színváltozatokban léteznek, és vajon
milyen arányban lenne megtalálható a Föld összes (volt) tulipánja egy szélmalom
körüli egy mérföld sugarú körben. Egy idő után veszélyesen elunta ezt a
gondolatmenetet, érezte, hogy a levegő kezd kicsúszni alóla, érezte, hogy a
pattogó sziklák felé sodródik, amelyekre olyan erősen próbált nem gondolni,
úgyhogy gondolt egy kicsit az athéni repülőtérre, és ezen körülbelül öt percig
bosszankodhatott - s a végén rémülten fedezte fel, hogy már vagy kétszáz
yarddal a föld fölött lebeg. Egy pillanatig arra
gondolt, hogyan fog visszajutni, de rögtön vissza is rettent megint ettől a
témától, és megpróbálta józanul felmérni a helyzetet Repült. Mi ezek után
a teendő? Visszanézett a földre. Nem nézett rá erősen, hanem megpróbált a tőle
telhető leghanyagabban odapillantani, amint az éppen elhaladt alatta. Volt egy
pár dolog, amit nem tudott észrevenni. Az egyik az volt, hogy a hegy dühöngése
mintha lecsillapodott volna - kicsivel a hegy csúcsa alatt egy krátert látott,
alighanem ott, ahol a szikla beomlott és betemette az óriási kivájt
katedrálist, saját szobrát és a szomorú véget ért Agradzsagot. A másik az athéni
reptéren elhagyott útitáskája volt. Hetykén virított egy darabka érintetlen
földön, kimerült szikladarabok vették körül, de láthatóan egyik sem találta el.
El nem tudta képzelni, miért van ez, de mivel ezt a rejtélyt teljesen
elhomályosította az az iszonyatos lehetetlenség, hogy a táska egyáltalán ott
van, amúgy sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy ezen gondolkozzék, a
lényeg, hogy ott volt. És a csúnya, hamis leopárdbőr táska is mintha eltűnt
volna, amit tiszta haszon volt, még ha nem is teljesen érthető. Szembenézett azzal,
hogy fel kell majd vennie a táskát. Itt repült kétszáz yarddal egy idegen
bolygó felett, aminek még a nevére sem emlékezett. Nem tudta elfelejteni
szomorú helyzetét annak az aprócska dolognak, ami azelőtt az életét jelentette,
itt, annyi fényévnyire otthonának füstölgő romjaitól. Ráadásul, döbbent rá,
ha a táska még mindig abban az állapotban van, mint amikor elvesztette, akkor
találni fog benne egy konzervdobozt az egyetlen görög olívaolajjal, ami még
megmaradt a Világegyetemben. Lassan, óvatosan,
hüvelykről hüvelykre elkezdett lefelé lebegni, egyik oldaláról szépen a másikra
billegve, mint egy darab ideges papír, ha érzi, hogy a földhöz, közeledik. Egész jól ment, jól
érezte magát. A levegő megtartotta, de keresztül is engedte magán. Két perccel
később már csak két lábnyira lebegett a táska fölött, mikor néhány nehézséggel
találta magát szemben. Könnyedén lebegett, és olyan könnyedén húzta össze a
szemöldökét, ahogy csak tudta. Ha felveszi a táskát,
el fogja-e bírni? A plusz súly nem fogja-e egyszerűen lehúzni a földre? Nem fogja pusztán az,
hogy hozzáér egy földön levő dologhoz, semlegesíteni azt a rejtélyes erőt,
amely őt akármi módon, de a levegőben tartja? Nem lenne jobb, ha
most megjönne az esze, és inkább lelépne a levegőből a földre egy-két
pillanatig? De ha így tesz, képes
lesz-e valaha még repülni? Amikor hagyta, hogy
az érzés úrrá legyen rajta, olyan csendes extázisba került, hogy elgondolni sem
bírta, mi lenne, ha elveszítené, talán örökre. Ezzel az aggasztó gondolattal
egy kicsit ismét feljebb libbent, csak hogy újra átadja magát a meglepő és erőfeszítés
nélküli mozgás érzetének. Fel-le úszkált, majd megpróbálkozott egy kis
zuhanórepüléssel is. A zuhanás észbontó
volt. Előrenyújtott karral vitorlázott lefelé, a haja és a köntöse mögötte
lobogott, majd ráhasalt egy légoszlopra vagy kétlábnyira a föld felett és újra
fellendült. A lendület csúcsán visszafogta magát és ottmaradt lebegve. Csak
lebegett. Nem mozdult. Csodálatos volt. És rájött, hogy így
kell felvenni a táskát. Lezuhan, és pont a fellendülés pillanatában elkapja Így
magával viheti a levegőbe. Lehet, hogy egy kicsit inogni fog, de biztos volt
benne, hogy meg tudja tartani. Gyakorolt egy-két
zuhanórepülést; egyre jobban ment neki. Az arcába csapó levegő, a teste
szöveteiben feltámadt életerő - mindez együtt úgy megrészegítette a lelkét,
ahogy még soha, mióta - mióta is? - nos, amennyire emlékezett rá, mióta
megszületett. Sodortatta magát a szellővel, és szemügyre vette a tájat, amely,
mint felfedezte, igen rút volt. Tönkrementnek, lepusztultnak tűnt. Eldöntötte,
hogy rá se néz többet. Csak felveszi a táskát és... nem is tudta, mi lesz,
miután fölvette a táskát. Elhatározta, hogy csak fölveszi, és majd meglátja, mi
lesz aztán. Ráfeküdt a szélre,
felemeltette magát és megfordult. Ringatózott a szél hátán. Nem vette észre, de
a teste csuhogni kezdett. Lebukott a légáram
alá, elmerült - és vitorlázott. A levegő elsuhant
mellette, ó pedig áthatolt rajta. A talaj bizonytalanul vibrált, majd
meggondolta magát és finoman emelkedni kezdett, hogy találkozzon vele.
Felkínálta neki a táskát, nyújtotta felé repedt, műanyag fogantyúját. Félúton volt egy
hirtelen, veszélyes pillanat, amikor nem tudta tovább hinni, hogy tényleg képes
erre, és, ezért aztán majdnem igaza is lett, de idejében feleszmélt és szinte a
földet súrolva finoman becsúsztatta a karját a táska fogantyúja alá, és
elkezdett volna felfelé emelkedni. Nem sikerült neki, hirtelen összeesett, és
összehorzsolva, összekarcolva és remegve a földön maradt. Azon nyomban
feltápászkodott és tehetetlenül illegett-billegett, a csalódottságtól és a
bánattól kínlódva lóbálta a táskát. A lába hirtelen
erősen a földhöz ragadt, mint ahogy mindig is volt. A teste mint egy
krumpliszsák tántorgott a földön, feje könnyű volt, mint egy táska ólom. Besüppedt a földbe és
iszonytatóan szédült. Tétován futni kezdett, de lábai hirtelen elgyengültek.
Megbotlott és előrezuhant. Ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy a táskájában
nemcsak egy doboz görög olívakonzerv van, hanem egy palack vámmentes ciprusi
vörösbor is, és e felismerés csodálatos döbbenetében még legalább tíz
másodpercig észre sem vette, hogy újra repül. Ujjongva kiáltozott a
megkönnyebbüléstől, az örömtől és a tiszta testi gyönyörtől. Lecsapott,
keringett, pörgött és farolt a levegőben. Szemtelenül felült egy felfelé szálló
légvonatra, és végignézte az utazótáska tartalmát. Úgy érezte magát, mint ahogy
szerinte egy angyal érezhet, aki ünnepi táncát ropja a tű fokán, miközben
filozófusok számolják. Örömében felkacagott, mikor felfedezte, hogy a táskában
tényleg benne van az olívaolaj és a ciprusi bor, s ezen felül még egy törött
napszemüveg, néhány homokkal teli fürdőgatya, néhány gyűrött santorini
képeslap, egy óriási, idétlen törülköző, pár érdekes kő és különféle
papírfecnik azon emberek címeivel akikkel (bár az ok fájdalmas, de Arthur mégis
megkönnyebbüléssel vette tudomásul) sosem fog többé találkozni. Eldobta a
köveket, feltette a napszemüveget, és a papírdarabokat szétszórta, hadd sodorja
el a szél. Tíz perccel később, mikor épp tétlenül sodródott egy felhőben, egy
nagy és végtelenül rossz hírű koktélparti vágta hátba.
|
|
Hátravan: 34/14 fejezet. |