|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 22. fejezet
Arthur fájdalomban
evickélve feküdt egy darab hasadt, feldarabolt és összeerősített betonon.
Elhaladó felhőgomolyagok pöccentek neki, és valahol bizonytalanul mögötte
halvány hejehuja hangjai ütötték meg a fűlét. Volt egy hang, amit
nem tudott rögtön azonosítani, részint mert nem ismerte a "Jaglan Bétán
hagytam a lábam..." kezdetű nótát, részint pedig azért, mert a zenekar,
aki ezt játszotta, már igen fáradt volt, és néhány tagja háromnegyedes ütemben
játszotta, néhány négy-negyedesben, és néhány valami igen kacifántos Pxr2-ben,
attól függően, hogy melyiknek mennyi szunyókálásra sikerült szert tennie
mostanában. Kimerülten pihegve
feküdt a nedves levegőben, és próbálta nyomogatni magát, hogy megtudja, hol.
sérült meg. Akárhol megérintette magát, fájdalmat érzett. Egy idő után rájött,
azért van így, mert a keze fáj. Alighanem kificamította a csuklóját. A háta
úgyszintén fájt de hamar megnyugtatta magát, hogy nem sérült meg komolyan, csak
egy kicsit lehorzsolódott és megkarcolódott, de hát ezek után ki nem? Nem értette,
mit keres egy repülő épület a felhők között. Másrészt egy kissé
szorult helyzetben lett volna, ha a saját jelenlétéről kellett volna meggyőző
magyarázattal előállnia, így hát eldöntötte, hogy egyszerűen el kell fogadniuk
egymást az épülettel. Felnézett fekvőhelyéről. Egy halvány, de foltos
kőtáblákból álló fal emelkedett előtte, valójában maga az épület. Ó maga valami
párkányon, vagy peremen hevert, amely körös-körül mindenhol úgy három-négy
lábra nyúlt ki. Ez volt a földdarab, ahol a buli céljának szolgáló épületnek az
alapjait lerakták, s amelyet az épület magával vitt, hogy az alján összetartsa. Idegesen felállt és
hirtelen hányinger kapta el, ahogy lenézett. A párától és a verejtéktől
nedvesen a falhoz préselődött. A feje szabad stílusban úszott, de valaki a gyomrában a pillangót
gyakorolta. Habár a saját
erejéből került ide, most még gondolni sem mert az előtte tátongó szőrnyű
süllyesztőre. Nem akart szerencsét próbálni az ugrással. Nem akart egy
hüvelykkel sem közelebb menni a peremhez. Megragadta az
utazótáskáját, és végigaraszolt a fal mentén. Remélte, hogy talál egy
bejáratot. Az olívaolaj doboznak érezhető súlya nagyon megnyugtató volt számára A legközelebbi sarok
felé araszolgatott, remélve, hogy a sarkon túli fal több bejáratot ajánl majd
fel, mint amennyit ez (azaz semennyit). Az épület bizonytalan
röpte miatt a félelemtől felkavarodott a gyomra és rövid idő múlva előszedte a
törülközőt az utazótáskájából, és olyat tett vele, ami igazolta páratlan helyét
a hasznos dolgok listáján, amelyeket magaddal kell vinned, ha stoppal akarod
körbejárni a Galaxist. A feje köré csavarta, hogy ne kelljen látnia, mit
csinál. A lába a földet
tapogatta Kinyújtott keze a falat. Végre odaért a
sarokhoz, és ahogy a keze körbetapogatózott, találkozott valamivel, ami olyan
váratlanul érte, hogy majdnem lezuhant. Egy másik kéz volt. A két kéz egymásra
kulcsolódott. Kétségbeesetten
próbálta lehúzni a szeméről a törülközőt, de az utazótáskát tartotta, benne az
olívaolajjal, a ciprusi borral és a santorini képeslapokkal. Nagyon nem
szívesen tette volna le. Elragadták azok a
bizonyos én-pillanatok, amikor az ember hirtelen megfordul, szembenéz önmagával
és ilyenekre gondol. Ki vagyok én? Mit
akarok én? Mit értem el eddig? Jól megy a sorom? Alig hallhatóan
felnyöszörgött. Megpróbálta
kiszabadítani a kezét, de nem ment. A másik kéz szorosan fogta Nem volt más
hátra, mint tovább araszolni a sarok felé. Áthajolt rajta és megrázta a fejét,
hogy kiszabadítsa a törülköző alól. Ez egy kifürkészhetetlen érzelemből adódó
éles kiáltás váltott ki a másik kéz tulajdonosából. A törülköző
lecsúszott a fejéről, és szeme éppen Ford Prefectébe meredt. Mögötte állt
Szlartibartfaszt, és mögöttük tisztán látott egy verandát és egy óriási,
csukott ajtót. Mindketten a falhoz
préselődtek, rémülettől villogó szemmel, ahogy a körülöttük levő vaskos sötét
felhőbe bámultak, és megpróbálták elviselni az épület dühöngő hintázását. - Hol a fészkes
fotonban voltál? - sziszegett Ford pánikban. - Hát, ööö... -
hebegett Arthur nem tudván, hogyan foglalhatná össze olyan tömören -, itt is,
ott is. De ti mit csináltok itt? Ford újra Arthurra
fordította vad tekintetét: - Nem engednek be pia
nélkül - sziszegte. Az első dolog, amit
Arthur észrevett, mihelyst beléptek a buli sűrűjébe - eltekintve a zajtól, a
fojtó hőségtől, a vad és pazar színorgiától, amely haloványan kinyúlt a
részegítő fűst légköréből, a törött poharakból, hamuból és avokádódarabkákból
álló törmelékrétegből a szőnyegen és a lurexbe öltözött pterodactylus-szerű
lények kis csoportjától, akik "Végre valami újdonság!" - vijjogással
vetették rá magukat dédelgetett borospalackjára - Trillian volt, aki egy
Villámistennel csevegett. - Nem találkoztunk
már Milliwaysben? - kérdezte a Villámisten. - Te voltál az a
kalapácsos? - Igen. De itt sokkal
jobban tetszik. Sokkal rosszabb hírű, és sokkal több az élet. Szőrnyű
örömrikoltások zengték be a szobát és a távolabbi dimenziókat, amelyek
láthatatlanok voltak a boldog, ordítozó lények öklendező csődülete mögött. A
boldog, ordítozó lények boldogan ordítoztak egymásnak. Senki nem hallott
semmit, és mindenki az idegösszeroppanás szélén állt. - Mókás - ismerte el
Trillian. - Mit mondtál, Arthur? - Azt, hogy hogy az
ördögbe kerültél te ide?! - Atomjaimra bontva
sodródtam keresztül találomra az Univerzumban. Találkoztál már Thorral? Ő
készíti a villámokat. - Hello - köszönt
Arthur. - Gondolom, érdekes lehet. - Szia - mondta Thor.
- Az is. lttál már valamit? - Ööö, még nem... - Akkor miért nem
mész inni egyet? - Viszlát később
Arthur - mondta Trillian. Valami bevillant
Arthur agyába. Fürkészőn körülnézett. - Zaphod nincs itt? -
kérdezte. - Viszlát - mondta
kertelés nélkül Trillian - később. Thor szigorúan
rávetette szénfekete szemét, felborzolta szakállát, s az a kevés fény, ami volt
a helyiségben, minden erejével fenyegetően megcsillant sisakja szarvain. Megfogta Trillian
könyökét hihetetlenül nagy kezével, felkarján az izmok úgy mozogtak egymás
mellett, mint két, parkolóba álló Volkswagen. Elvezette a lányt. - A halhatatlanságban
az egyik legizgalmasabb - magyarázta -, hogy... - A világűrben az az
egyik legizgalmasabb - hallotta Arthur Szlartibartfasztot, aki egy temérdek és
terjedelmes teremtménynek magyarázott, amely úgy nézett ki, mint aki épp
alulmaradt egy rózsaszín paplannal folytatott harcban, és elmerülten nézte az
öregember mélyen ülő szemeit és ezüstös szakállát -, hogy nagyon unalmas. - Unalmas? -
csodálkozott a teremtmény, és hunyorított ráncos és véraláfutásos szemével. - Igen - felelte
Szlartibartfaszt -, elképesztően unalmas. Döbbenetesen. Tudod, olyan sok van
belőle és olyan kevés dolog van benne. Akarod, hogy közöljek egy-két
statisztikai adatot? - Ööö, izé... - Naaa, úgy
szeretném! Azok is szenzációsan unalmasak. - Egy pillanat múlva
visszajövök, és meghallgatom - mondta a lánylény, megveregette az öreg karját,
a szoknyája felemelkedett, akár egy légpárnás jármű, és belibbent a hullámzó
tömegbe. - Azt hittem, már
sosem megy el - dörmögte az öregember. - Gyere, földlakó... - Arthur. - Meg kell találnunk
az Ezüst Pálcikát, itt van valahol. - Nem pihenhetnénk
egy kicsit? - kérdezte Arthur. - Kemény napom volt.
Mellékesen itt van Trillian, nem mondja, hogy került ide, biztos nem is
érdekes. - Az Univerzum -
mondta Arthur - már elég nagy és öreg ahhoz, hogy egy fél óráig vigyázzon
magára. Na, jó - tette hozzá válaszul Szlartibartfaszt egyre hevesebb
noszogatására -, körbecaplatok megkérdezni, látta-e valaki. - Jó, jó - helyeselt
Szlartibartfaszt -, jó. - Ő maga is befurakodott a tömegbe. Mindenki vizes
borogatást javasolt, aki mellett elhaladt. - Látott itt
valamerre egy pálcikát? - szólított meg Arthur egy kis embert, aki ott állt, és
mohón várta, hogy figyelhessen valakire. - Ezüstből van, életbevágóan fontos az
Univerzum jövőbeli biztonságának szempontjából, és kábé ilyen hosszú. - Nem - felelte a
bámulatra méltóan aszott emberke -, de igyál egy pohárkával és mesélj még róla. Ford Prefect
vonaglott el mellettük, egy vad, viharos és eléggé obszcén táncot ropott
valakivel, aki olyan volt, mintha a Sidney Operaház lett volna a fején. Ford reménytelenül
próbálta túlharsogni a lármát. - Tetszik ez a kalap!
- üvöltötte. - Mi? - Mondom, tetszik a
kalap! - Nincs is rajtam
kalap. - Akkor a fejed
tetszik! - Mi? - Mondom, tetszik a
fejed! Érdekes a csontstruktúrája. - Mi? Ford beszúrt, egy
vállrándítást az összetett mozgáskombinációk közé. - Azt mondtam, hogy
jól táncolsz - kiabált -, csak ne hajolgass annyit! - Mi? - Az a helyzet, hogy
akárhányszor előrehajolsz - magyarázta Ford -, ...au! - tette hozzá mikor
partnernője előrehajolt, hogy megkérdezze: Mi?,
és újfent hókon nyomta előreálló koponyájának hegyes csúcsával. - A bolygómat felrobbantották
egy reggel - mesélte Arthur, aki azon vette észre magát, hogy akaratlanul is az
élete történetét meséli az emberkének, vagy legalábbis kiragadja belőle a
fontos részeket -, ezért vagyok ebben a ruhába, a hálóköntösömben. Tudja, a
bolygóm az összes ruhámmal együtt felrobbant. Nem gondoltam, hogy még buliba is
fogok menni. A kis ember lelkesen
bólogatott. - Később kidobtak egy
űrhajóból. Még mindig a köntösben. Nem holmi űrruhában, mint azt bárki is
gondolná. Nem sokkal ezután rájöttem, hogy a bolygómat eredetileg egy rakás
egér számára építették. Gondolhatja, mit éreztem, mikor megtudtam. Aztán egy
ideig lőttek rám, majd jól le is lettem tolva. Valójában nevetségesen gyakran
hordtak le, lőttek rám, sértegettek, rendesen szétporlasztottak és megfosztottak
a teától. Nemrég pedig belezuhantam egy mocsárba, és öt évet töltöttem egy
dohos barlangban. - Ó - forrongott az
apró ember -, és jól érezted magad? Arthur hevesen
fuldokolni kezdett az italtól. - Milyen gyönyörszép,
izgalmas köhögés - a kisember egészen megilletődött -, én is veled tarthatok? És olyan különös,
látványos köhögésbe kezdett, hogy Arthur a meglepetéstől hevesen fuldokolni
kezdett, aztán rájött, hogy eddig is azt csinálta, és ettől teljesen
összezavarodott. Ketten együtt egy
tüdőgyilkoló duettet adtak elő, majd. Arthur két perc múlva végre az utolsót
köhögte és fröcsögte. - Vérpezsdítő -
lihegte az emberke és könnyes szemét törölgette. - Micsoda izgalmas életed
lehet. Nagyon köszönöm. Melegen megrázta
Arthur kezét, és visszasétált a tömegbe. Arthur döbbenten rázta a fejét. Egy fiatalos férfi
ment oda hozzá, egy agresszív külsejű típus, kampós orrú, beesett arcú és kis
gyöngyszemű pofacsontú. Fekete nadrág volt rajta, fekete selyeminge a
(valószínűleg) köldökéig kigombolva (bár Arthur már megtanulta, hogy ne tegyen
feltevéseket azon emberek anatómiájával kapcsolatban, akikkel egyre gyakrabban
találkozott), és mindenféle csúnya aranyfityegő lógott a nyakában. Cipelt
valamit egy fekete táskában, és egyértelmű volt, hogy azt akarja az emberek észrevegyék,
hogy nem akarja, hogy észrevegyék. - Hé, ööö, mintha az
előbb a maga nevét hallottam volna! - mondta. Ez is egyike volt ama
sok adatnak, amit Arthur elmondott a kis embernek. - Igen, Arthur Dent a
nevem A férfi közben
finoman táncolgatott, már teljesen más ritmusra, mint amit az együttes
kipréselt magából. - Jól van - mondta -,
csak mert egy ember a hegyben találkozni akart magával. - Találkoztam vele. - Jól van, csak mert
hogy, tudja, elég idegesnek tűnt. - Igen, találkoztam
vele. - Jól van, csak
gondoltam, jobb, ha tud róla - Tudok róla.
Találkoztam vele. A férfi elhallgatott,
hogy rágózzon egy kicsit. Aztán megpaskolta Arthur hátát. - Oké - mondta -,
akkor rendben. Csak szóltam, oké? Jó éjszakát, sok szerencsét, nyerjen díjakat! - Micsodát? -
kérdezte Arthur, aki már kezdett komolyan belezavarodni a dolgokba - Tökmindegy.
Csináljon amit akar. Csinálja jól! - kotyogó hangot hallatott azzal, amit
rágott, és aztán tett néhány bizonytalan, de dinamikus mozdulatot. - Miért? - kérdezte
Arthur. - Vagy csinálja
rosszul - mondta a férfi -, kit érdekel? Ki nem szarja le? - A vér egyszerre
csak mérgesen a férfi arcában tolult, és az ordítani kezdett. - Miért nem őrül meg?! - ordította. - Tűnjön el, szálljon már le rólam, öregem!
Húzza el a belét!!! - Oké, megyek már -
mondta sietve Arthur. - Erről van szó. - A
férfi egy hirtelen mozdulattal beleveszett a csődületbe. - Mi volt ez? -
szólított meg Arthur egy mellette álló lányt - Miért mondta nekem, hogy nyerjek
díjakat? - Csak reklámduma -
vont vállat a lány. - Épp most nyert egy díjat az ez évi Ursa Minos Alfa
Szórakoztató Illúziók Intézetének Díjkiosztó Ünnepélyén, és remélte, hogy
könnyedén el tudja passzolni valakinek. De mivel nem hoztad szóba, így nem
tudta - Ó - mondta Arthur -
6, hát sajnálom Miért kapta? - A "szar" szó legindokolatlanabb
használata egy komoly forgatókönyvben című művéért. Nagyon tekintélyes. - Értem - mondta
Arthur. - Igen, és mit kapott érte? - Egy Rudit. Ez egy
egyszerű kis ezüst mücök egy nagy fekete alapba ágyazva. Mit mondtál? - Nem mondtam semmit,
épp azt akartam kérdezni, hogy az az ezüst... - Ó, azt hittem, azt
mondtad: hupp! - Hogy mit mondtam? - Hupp. Néhány éve már új
emberek is betoppannak a buliba, elegáns, hívatlan vendégek másik világokból,
és egy ideje már arra is rájöttek a bulizók, amikor kinéztek alant elterülő
világukra, annak romba dőlt városaira, kifosztott avokádófarmjaira, kiégett
szőlőire, hatalmas területű újdonsült sivatagjaira, kétszersült-morzsákkal teli
tengereire és még ennél is rosszabb dolgokra, hogy világuk néhány apró és
szinte észrevehetetlen mozzanatában már nem egészen olyan mókás, mint annak
idején. Néhányuk fontolgatni kezdte, vajon sikerülne-e elég sokáig józannak
maradni ahhoz, hogy az egész bulit újra régi nagy űréhez méltóvá tegyék, és
esetleg átirányítsák mások világaiba, ahol talán tisztább a levegő, és nem okoz
nekik annyi fejfájást. Az a néhány
alultáplált farmer, aki még össze tudott kaparni magának valamicskét a
bizonytalan megélhetéshez a bolygó félholt földjein, kitörő örömmel fogadta
ezt, de aznap, mikor a buli ismét sikoltva keresztülszáguldott a felhőkön, a
farmerek pedig egy újabb sajt-bor-fosztogatásra számítva gyötrő félelemmel
néztek fel az égre, világossá vált, hogy a buli momentán nem megy sehova, a
bulinak nemsokára vége. Nemsokára itt lesz az idő, hogy mindenki vegye a
kabátját, kalapját és tétován kitántorogjon, hogy kitalálja, milyen napszak
(milyen évszak!) van, és vajon van-eezen a kiégett és kifosztott földön
egyáltalán valamilyen taxi. A bulit szörnyű
ölelésben láncolta magához egy furcsa fehér űrhajó, s félig keresztülhatolt
rajta. Együtt dülöngéltek, hullámoztak és forogtak körbe az égen, groteszk
módon fittyet hányva saját súlyukra. A felhők kettéváltak.
Az ég felordított és félreugrott előlük. A vonaglásban a két
hajó olyan volt, mint két kacsa, melyek közül az egyik egy harmadik kacsát
próbál teremteni a másik kacsában. A másik kacsa erősen próbálta megmagyarázni,
hogy most nincs igazán felkészülve egy harmadik kacsára, nem is biztos benne, hogy
azt a bizonyos harmadik kacsát pont attól az első kacsától akarja, különösen
nem mialatt ő, a második kacsa repül. Az ég zúgott és
sikoltott a dühtől, és lökéshullámokkal bombázta a földet. És hirtelen hipp!, a krikketi hajó eltűnt. A buli gyámoltalanul
zuhant át az égen, mint aki egy váratlanul kinyíló ajtónak dől. Pörgött és
rezgett lebegtető turbináin. Megpróbálta kihúzni magát, de ehelyett csak
behúzott magának. Újra visszatántorodott az égre. Egy ideig még
kóválygott, de már látszott, hogy nem bírja sokáig. A buli halálos sebet
kapott. Elszállt belőle az összes jókedv, ezt még a derékbatört piruett sem
palástolhatta. S minél jobban
próbált a levegőben maradni, csak annál keményebb volt a becsapódás, amikor
végül lezuhant. A dolgok bent sem
álltak jobban. Az igazság az, hogy szörnyen rosszul álltak, az emberek utálták,
és ezt hangosan szóvá is tették. Ott jártak a krikketi robotok. Elvitték A "szar" szó legindokolatlanabb
használata egy komoly forgatókönyvben c. műért kapott díjat, s helyébe
olyan pusztítást hagytak, hogy Arthur majdnem olyan rosszul lett, mint aki épp
lemaradt a Rudi-díjról. - Nagyon szívesen itt
maradnánk segíteni - kiabált Ford keresztülbukdácsolva a szétzúzott törmeléken
-, de nem fogunk. A buli megint
meglódult, lázas kiáltásokat és morajIást váltva ki ezzel a füstölgő roncsok
között. - Tudjátok, meg kell
mentenünk az Univerzumot - magyarázta Ford. - Ha azt mondjátok, hogy ez csak
egy gyenge kifogás, hát igazatok van. Mindenesetre mi leléptünk. Hirtelen rábukkant
egy csudamód épen maradt, felbontatlan üvegre a földön. - Mit szóltok hozzá,
ha ezt elvisszük? - kérdezte. - Úgyse kell ez már nektek! Elvett egy zacskó
burgonyaszirmot is. - Trillian! - kiabált
Arthur elgyötört és elgyengült hangon. Semmit sem látott a füstölgő rumliban. - Mennünk kell,
földlakó - szólt rá idegesen Szlartibartfaszt. - Trillian! - kiabált
tovább Arthur. Egy-két pillanat
múlva Trillian remegve betántorgott a képbe. Újdonsült barátja, a Villámisten
támogatta. - A lány velem marad
- mondta Thor. - Egy marha jó buli van a Valhallán, oda repülünk... - Hol voltatok eddig?
- kérdezte Arthur. - Az emeleten -
mondta Thor. - Megmértem a lányt. Tudod, a repülés kutya egy meló, ki kell
számítani a szél... - A lány velünk jön -
mondta Arthur. - Hé! - szólalt meg
Trillian. - Engem nem is... - Nem - mondta
Arthur. - Velünk jössz. Thor lassan parázsló
szemmel nézett rá. Volt rajta valami istenhez hasonló, de biztos, hogy nem a
tisztaság volt az. - A lány velem jön -
mondta csendesen. - Gyerünk már,
földlakó - idegeskedett Szlartibartfaszt, és megragadta Arthur gallérját. - Gyerünk már,
Szlartibartfaszt - idegeskedett Ford, és megragadta Szlartibartfaszt gallérját.
Szlartibartfaszt megnyomta a teleportációs gombot. A buli imbolyogva
ellebegett, mindenki eltűnt, kivéve Thort és Arthurt, aki remegve meredt a
Villámisten fekete szemeibe. Arthur lassan,
tétován felemelte aprócska ökleit. - Akarsz egy kis
kóstolót? - kérdezte. - Tessék, picinyem? -
üvöltött fel Thor. - Azt kérdeztem -
ismételte meg Arthur, és nem tudta megállni, hogy ne remegjen a hangja -, hogy akarsz-e
egy kis kóstolót! - Nevetségesen lóbálta az ökleit. Thor kétkedőn nézte.
Aztán egy kis füstgomolyag kezdett kiszivárogni orrlyukából. Egy pici lángocska
is megjelent. Övébe dugta a kezét. Kidüllesztette a
mellkasát, hogy nyilvánvalóvá tegye: itt áll az az ember, akin csak egy csapat
serpa kíséretében merhetsz átkelni. Leakasztotta a
kalapácsot a szíjáról. Megfogta és felemelte, hogy láthatóvá tegye a tömör
vasfejet. Ezzel eloszlatott minden lehetséges kétséget azzal kapcsolatban,
vajon nem csak telefonpóznát visel-e a dereka körül. - Hogy akarok-e -
sisteregte, mint egy acélmalmon átáramló folyó - egy kis kóstolót? - Igen - mondta
Arthur, hangja hirtelen szokatlanul erőssé és harciassá vált. Újból meglóbálta
ökleit, ezúttal úgy, ahogy akarta. - Vagy inkább
elpucolsz? - mordult Thorra - Jól van! - bömbölte
Thor, mint egy feldühödött bika (vagy hogy sokkal hatásosabb legyen: mint egy
feldühödött Villámisten), és eltűnt. - Nna - mondta Arthur
-, ettől is megszabadultunk. Menjünk innen, Szlarti. |
|
Hátravan: 34/12 fejezet. |