|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 25. fejezet
Még mialatt a
Bisztromat Űrhajó visszalebegett az objektív létbe a Krikket lezárt
csillagrendszere körül magányos és örökkévaló pályáján keringő mérföldnyi
aszteroida egy kisebb sziklacsúcsán, a legénység is rájött, hogy már csak
szemtanúja lehet egy megállíthatatlan történelmi eseménynek. Arra még nem jöttek
rá, hogy kettőt is fognak látni. Fázva, magányosan és
elhagyatottan álltak a szikla peremén, és nézték az alant folyó tevékenységet.
Fénylándzsák pásztázták vészjósló ívekben az ürességet egy előttük és alattuk
úgy száz yardnyira levő ponttól. Bámulták a vakító
eseményt. A hajó
meghosszabbított mezejének jóvoltából állhattak ott, még egyszer kihasználva az
elme fogékonyságát mindenféle hókuszpókuszok befogadására: a probléma, hogy
lezuhannak az apró tömegű aszteroidáról, vagy nem tudnak lélegezni, egyszerűen
Valaki Másé lett. A krikketi hadihajó
az aszteroida rideg, szürke szirtjei közt parkolt, váltakozva villogott az
ívfényben, vagy tűnt el az árnyékban. A kemény sziklák formás árnyékainak
sötétje vad koreográfiában vele táncolt, ahogy körüllobogták az ívfények. A tizenegy fehér
robot körmenetben vitte a Wikket Kulcsot egy hullámzó fénykör közepébe. A Wikket Kulcsot újra
felépítették. Összetevői ragyogtak és csillogtak: az Erő és Hatalom Acél
Oszlopa (avagy Marvin lába), a Jólét Arany Pálcikája (avagy a Végtelen
Valószínűtlenségi Hajtómű szíve), a Tudomány és az Értelem Plexi Oszlopa (avagy
az Argabuthon igazságjogar), az Ezüst Pálcika (avagy a Rudi-díj A
"szar" szó legindokolatlanabb használata egy komoly forgatókönyvben
c. műért), és a Természet és a Szellem újonnan beépített Fa Oszlopa (avagy az
angol krikett halálát jelző kiégett csökevény hamvai). - Gondolom, most már
semmit sem tehetünk, ugye? - kérdezte Arthur idegesen. - Semmit - sóhajtott
fel Szlartibartfaszt. Az Arthur arcára
kiülő csalódott arckifejezés a teljes kudarcé volt, és, mivel az árnyék
beborította, átváltott a megkönnyebbülés kifejezésére. - De kár - mondta. - Nem hoztunk
fegyvereket - bólintott Szlartibartfaszt -, amilyen hülyék vagyunk. - Basszuskulcs -
jegyezte meg csendesen Arthur. Ford nem szólt
semmit. Trillian sem mondott
semmit, de azt igen bölcsen és világosan. Az aszteroida mögötti űr sötétjébe
bámult. Az aszteroida a
Porfelleg körül körözött, amely körbevette a Kron-Stop időzárat, amely lezárta
a világot, ahol Krikket lakosai, Krikket Urai és gyilkos robotjaik éltek. A gyámoltalan kis
csapat nem tudhatta, tudnak-e a krikketi robotok a jelenlétükről. Csak
feltételezték, hogy tudnak, de - joggal - úgy érezték, hogy a jelen körülmények
között nem eshet bántódásuk. Történelmi feladatot kellett teljesíteniük, és
közönségüket nyugodtan semmibe vehették. - Szörnyű tehetetlen
érzés, nem? - kérdezte Arthur, de a többiek nem is foglalkoztak vele. A fénykör közepében
ami felé a robotok is közeledtek, megjelent egy négyzet alakú repedés a földön.
A repedés egyre tisztábban és kivehetőbben rajzolódott ki, és nemsokára világos
lett, hogy egy körülbelül hat lábnyi négyzet alakú kőlap kezd felemelkedni. Ugyanakkor egy
másféle mozgás is elhatolt a tudatukig, de az inger szinte a tudatküszöb alatt
érte őket, s így egy-két pillanatig még nem volt világos, mi is mozog. Aztán. világos lett. Az aszteroida
mozgott. Lassan a Porfelleg felé indult, mintha valami égi pecás húzná ki
engesztelhetetlenül a mélyből. Úgy nézett ki, a
valóságban is megteszik az utat a Felhőn keresztül, amit már megtettek az
Információs Illúziók Termében. Megfagyott körülöttük a csend. Trillian
összehúzta a szemöldökét. Mintha évszázadok
teltek volna el. Az események lassabban látszottak peregni, ahogy az aszteroida
elülső pereme behatolt a Felhő határozatlan, puha szélébe. És nemsokára vékony
és táncoló homály borította mindjüket. Egyre beljebb és beljebb hatoltak,
szinte csak a szemük sarkából látták a sötétben megkülönböztethetetlen homályos
és bizonytalan alakzatokat. A Por
elhomályosította a tündöklő fénynyalábokat. A tündöklő
fénynyalábok megcsillantak a Port milliárdnyi szemcséjén. Trillian még mindig
rosszalló gondolatai közepette figyelte az utat. Aztán egyszercsak
keresztülhatoltak rajta. Hogy egy percig vagy egy fél óráig tartott-e, azt nem
tudták biztosan; de keresztülhatoltak rajta, és újabb semmivel találták magukat
szembe, mintha a világűrt elcsenték volna előlük. De most már
gyorsabban mentek a dolgok. A földből
háromlábnyira kiemelkedő tömbből szinte kirobban egy vakító fénynyaláb, ahogy a
blokkból egy kisebb plexitömb emelkedett ki, belsejében csillámló, táncoló
szemekkel. Mély barázdák
szántották, három függőlegesen és kettő keresztbe; láthatóan a Wikket Kulcs
befogadására tervezték. A robotok odaértek a
Zárhoz, becsúsztatták a Kulcsot a helyére és visszaléptek. A tömb önszántából
körbefordult, az űr kezdett megváltozni. Ahogy visszacsente
magát, gyötrelmesen megcsavarintotta űregeikben a szemlélődők szemeit. Azon
kapták magukat, hogy káprázó szemmel bámulnak egy kibontott napba, ami most ott
áll előttük, ahol másodpercekkel ezelőtt nem volt még más, csak a teljes üresség.
El kellett telnie egy-két másodpercnek, hogy végre rájöjjenek, mi történt
velük, s rémült, elvakított szemeik elé kapják a kezüket. Ezalatt az egy-két
másodpere alatt észrevették, hogy egy apró foltocska halad el lassan a nap
szeme előtt. Hátrahőköltek, és
fülükben zúgott a robotok váratlan, éles hangja, amint egyszerre kiáltozzák -
Krikket! Krikket! Krikket! A hang
megdermesztette őket. Érdes volt, hideg, üres és gépiesen lehangoló. De egyúttal
győzedelmes is. Ez a két érzékszervi
megrázkódtatás úgy megszédítette őket, hogy majdnem kihagyták a másik
történelmi eseményt. Zaphod Beeblebrox, az
egyetlen a történelem folyamán, aki túlélte a krikketi robotok támadását, egy
Durr-O-Dumm puskát forgatva kirohant a krikketi űrhajóból. - Oké - ordította -,
mostantól teljes a zűrzavar! A magányos robot, aki
a fedélzeti nyílás mellett őrködött, csöndben megsuhintotta buzogányát, és
megismerkedtette Zaphod bal fejének hátuljával. - Ki a franc volt ez?
- kérdezte a bal fej, majd visszataszító módon előrefittyedt Jobb feje fürkészve
nézett a középtávolba. - Ki volt mi? -
kérdezte. A buzogány
kapcsolatba került a jobb fejének hátuljával is. Zaphod furcsa alakot
öltve teljes hosszában elnyúlt a földön. A további események
lezajlása már csak másodpercek kérdése volt. A robotok néhány lövése elég volt
ahhoz, hogy a Zárat örökre elpusztítsák. Megolvadt, megrepedt és teljes
terjedelmében kettéhasadt. A robotok zordan (és látszólag egy kicsit
csüggedten) visszameneteltek a hadihajóba, ami csak annyit mondott hipp! és eltűnt. Trillian és Ford
hörögve-fulladva lerohant a meredek lejtőn Zaphod Beeblebrox sötét, mozdulatlan
testéhez.
|
|
Hátravan: 34/9 fejezet. |