|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 26. fejezet
- Fogalmam sincs -
magyarázta Zaphod immáron harminchetedszer -, miért nem öltek meg, pedig hát
megtehették volna. Talán úgy gondolták, kár lenne egy ilyen magamfajta pompás
fickóért. Meg tudom érteni. A többiek csendesen
megtartották maguknak a véleményűket erről az elméletről. Zaphod a fedélzet
hideg kövén feküdt. A háta mintha a padlóval birkózott volna, ahogy a fájdalom
végigpuffogott rajta és durrant egyet a fejében. - Asszem - suttogta -
van valami, ami nem tetszik nekem ezekben a galvanizált jampecekben, van bennük
valami alapvetően fura. - Arra vannak
beprogramozva, hogy mindenkit megöljenek - mutatott rá Szlartibartfaszt. - Aha - lihegte
Zaphod irtó nagy puffogások közepette -, lehet, hogy ez az oka - Mindenesetre
nem úgy nézett ki, mint akit sikerült meggyőzni. - Helló, bébi! -
szólt oda Trilliannek remélve, hogy ez majd kárpótolja múltkori viselkedéséért. - Jól érzed magad? -
kérdezte gyöngéden a lány. - Igen - felelte
Zaphod. - Frankón. - Remek - mondta a
lány, és félrevonult gondolkozni. A fedélzeti díványok fölőtti óriási
képernyőre meredt, és egy kapcsoló csavargatásával helyi képeket villantott fel
rajta. Az egyik képen a Porfelleg üressége volt látható. A másikon Krikket
napja. A harmadikon maga Krikket. Hevesen villogtatta a képeket. - Akkor hát, isten
veled, Galaxis - mondta Arthur, a térdére csapott, és felállt. - Nem - szólalt meg
Szlartibartfaszt. - Miénk a pálya - Homlokát akkora barázdák szántották, hogy
már kisebb gumós nővényeket lehetett volna bennük termeszteni. Felállt és nagy
léptekkel elindult. Mikor újra megszólalt, saját magát is úgy megrémítette,
amit mondott, hogy újra le kellett ülnie. - Le kell mennünk
Krikketre - mondta. Mélyről feltörő sóhaj rázta meg öreg testét, és szemei
szinte zörögtek szemgödreiben. - Sajnálatos módon -
szólt - megint vereséget szenvedtünk. Csúfos vereséget. - Azért - jegyezte
meg csendesen Ford -, mert nem is igazán a mi érdekünk. Én megmondtam. Feldobta lábát a
műszerfalra, és görcsösen piszkálni kezdte a körmeit. - De ha nem szánjuk
cselekvésre magunkat - kötekedett az öregember, s mintha maga is valami saját
természetében levő mély nemtörődömséggel küzdött volna - akkor mindannyian
elpusztulunk, mind meghalunk. Biztos, hogy ez nem a mi érdekünk? - Nem annyira, hogy
megölessem magam miatta - mondta Ford. Bedobott egy üres vigyort, és
körbevillantotta a szobában, hogy mindenki láthassa, aki csak akarja. Szlartibartfaszt ezt
a nézőpontot igencsak meggyőzőnek találta, ezért harcolni kezdett ellene. A
fájdalomtól fogát csikorgató és verejtékező Zaphodhoz fordult. - Neked biztos van
valami ötleted - mondta neki -, hogy miért kímélték meg az életed. Ez tűnik a
legkülönösebbnek és a legszokatlanabbnak. - Asszem, talán még
ők maguk sem tudják - vont vállat Zaphod. - Mondtam már. A leggyengébb sugárral
terítettek le, épp csak kiütöttek, vili? Aztán a hajójukba vonszoltak, bevágtak
egy sarokba és ügyet sem vetettek rám Mintha zavarban lettek volna, hogy én is
ott vagyok. Bármit is mondtam, újra leterítettek. Volt néhány nagy
beszélgetésűnk: "Hé... uhhh!" "Hé, te ott... uhh!"
"Csak azt szeretném... uhh!" órákig elszórakoztattak, tudjátok. -
Újból összerezzent. Játszadozott
valamivel az ujjai között. Felemelte. Az Arany Pálcika volt - az Arany Szív, a
Végtelen Valószínűtlenségi Hajtómű szíve. Csak ez és a Fa Oszlop vészelték át
épen a Zár elpusztítását. - Hallom, hogy
megyeget ez a hajó - mondta. - Mi lenne, ha visszasüvítenétek engem a
sajátomhoz, mielőtt ti... - Hát nem segítesz
nekünk? - kérdezte Szlartibartfaszt. - Nekünk? - kapta fel
a fejét Ford. - Ki az a nekünk? - Nagyon szívesen itt
maradnék segíteni a Galaxis megmentésében - bizonygatta Zaphod -, de van két
fejfájás a két fejemben, és úgy érzem, nemsokára sok kis fejfájás fog születni.
De ha legközelebb mentésről van szó, a tiétek vagyok. Hej, Trillian bébi? Trillian gyorsan
körülnézett. - Tessék? - Nem akarsz jönni? Arany Szív, hm? Izgalom, kaland, és
igazán dögös dolgok? - Le akarok menni
Krikketre - mondta a lány. |
|
Hátravan: 34/8 fejezet. |