|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 29. fejezet
- Mondják el -
szólalt meg az a vékony, sápadt arcú krikketlakó, aki előrelépve a többiek
soraiból most bizonytalanul állt a zseblámpafény-körben, és úgy fogta a
puskáját, mintha valaki a kezébe nyomta volna, hogy várja meg itt, mindjárt
jön, csak egy percre elszalad valahová -, tudnak-e valamit az úgynevezett
Ökológiai Egyensúlyról? A foglyok nem
válaszoltak, már legalábbis semmi olyat, ami artikuláltabb volt, mint az a
néhány zavaros mormogás és dörmögés. A zseblámpafény tovább ugrált rajtuk.
Főlőttük magasan az égen sötét tevékenységet folytattak a Robot Zónákban. - Csak azért -
folytatta nehézkesen a krikketi -, mert mi hallottunk róla valamit, de lehet,
hogy nem is fontos. Hát, azt hiszem, akkor most jobb, ha megöljük önöket. Úgy nézett a
fegyverére, mintha azt találgatta volna, melyik bigyót kell megnyomni. - Hát ez van - nézett
fel újra - Hacsak nem akarnak valamiről beszélgetni. Lassú, dermedt
döbbenet kúszott fel Szlartibartfaszt, Ford és Arthur testében. Nem sok kellett
hozzá, hogy elérjen az agyukig, ami ebben a pillanatban kizárólag az állkapcsuk
fel-le mozgatásával volt elfoglalva Trillian a fejét rázta, mintha egy kirakójátékot
a doboz rázogatásával próbálna összeállítani. - Tudják, nagyon
aggaszt minket - szólalt meg a tömegben egy másik ember - ez az egyetemes
pusztítási terv. - Igen - tette hozzá
egy másik - meg az ökológiai egyensúly. Csak az jutott eszűnkbe, hogy valami
módon megbomlana az ökológiai egyensúly, ha az Univerzum összes többi része
elpusztulna. Mi ugyanis rajongunk az ökológiáért... - kúszott boldogtalanul a
hangja. - És a sportért -
szólalt meg egy másik fennhangon. Ez helyeslő éljenzést váltott ki a
többiekből. - Igen - értett egyet
az előző -, és a sportért... - Hátranézett társaira, és görcsösen kaparta az
arcát. Látszott, hogy valahol mély, belső zavarral birkózik, mintha minden,
amit mondani akarna, és minden, amit gondol, két teljesen különböző dolog
lenne, amik kőzött nem lát lehetséges összefüggést. - Tudják... -
motyogta -, néhányunk... - majd körülnézett, mintha megerősítésre várna. A
többiek bátorító zajokat keltettek. - Néhányunk - folytatta - szenvedélyesen
szeretné, hogy sportmérkőzéseket játsszunk a Galaxis többi részével, s bár a
magam részéről nem értem, miért kéne a sportot kihagyni a politikából, úgy
gondolom, ha tényleg szeretnénk sportmérkőzéseket a Galaxis többi részével,
márpedig tényleg szeretnénk, akkor alighanem hiba lenne elpusztítani. És
valójában az Univerzum többi része... - csuklott el újból a hangja -, ...ami
most úgy néz ki, hogy... - Mm... - mondta
Szlartibartfaszt -, mm... - Üüüh? - így Arthur. - Ddd... - tette
hozzá Ford Prefect. - Oké - mondta
Trillian. - Beszéljük ezt meg. - Előrelépett, és karonfogta a szerencsétlen,
zavart krikketlakót. Körülbelül huszonöt évesnek nézett ki, ami azt jelenti,
hogy - az ezen a területen fennálló sajátos időtorzulás értelmében - éppen
húszéves volt, amikor a Krikket-háborúk tízbillió évvel ezelőtt befejeződtek. Trillian egy rövid
ideig sétált vele a lámpafényben, mielőtt bármit is mondott volna még. A férfi
bizonytalan léptekkel botladozott utána. A köröző zseblámpasugarak most finoman
lekonyultak, mintha megadták volna magukat ennek a különös, csöndes lánynak,
aki (egyedül ebben a sötét, zűrzavaros Mindenségben) úgy tűnt, tudja, mit
csinál. Megfordult, és a
férfi szemébe nézett, miközben finoman fogta mindkét karját. A férfi maga volt
a megtestesült zavart boldogtalanság. - Mesélj - mondta
neki Trillian. A férfi egy
pillanatig semmit sem szólt, ezalatt tekintete a lány egyik szeméből a másikba
szökkent. - Nekünk... - kezdte
-, nekünk egyedül kell maradnunk... azt hiszem. - Arcát eltorzította, fejét
lecsüggesztette, és olyanképp rázta, mint ahogyan a malacperselyből szokás a
pénzt kirázni. Majd újból felnézett. - Itt van most ez a
bombánk, ugye - mondta -, csak egy egész kicsi bomba. - Tudom - mondta
Trillian. A krikketlakó úgy kidüllesztette
a szemét, mintha a lány valami nagyon furcsát mondott volna a céklákról. - Komolyan - mondta
-, nagyon-nagyon kicsi. - Tudom - mondta
megint Trillian. - De azt mondják -
hömpölygött tovább a krikketi hangja -, azt mondják, képes elpusztítani
mindent, ami csak létezik. És tudja, azt hiszem, nekünk is ezt kell tennünk.
Hogy így egyedül maradunk-e? Nem tudom. De úgy tűnik, ez a dolgunk - mondta, és
megint lehorgasztotta a fejét. - Bármit is jelent -
mondta egy kongó hang a tömegből. Trillian lassan a
szerencsétlen, összezavart, fiatal krikketi köré fonta a karját, és
megcirógatta vállára tett remegő fejét. - Jól van - mondta
csendben, de elég tisztán ahhoz, hogy mindenki meghallja, az árnyékos tömegben
-, nem kell megtennetek. Megrázta a férfit. - Nem kell
megtennetek - mondta újra. Aztán elengedte, és
visszalépett. - Szeretném, ha
megtennétek nekem valamit - mondta, és váratlanul felkacagott. - Azt szeretném -
folytatta és tovább kacagott. Szája elé kapta a kezét, majd merev arccal
megszólalt - Azt szeretném, ha elvinnétek engem a vezetőtökhöz - és az égi
Háborús Zónákra mutatott. Mintha valahogyan tudta volna, hogy ott lesz a
vezetőjük. Úgy tűnt, kacagása
feloldott valamit a légkörben. Valahol hátul a tömegben egy magányos hang egy
dallamot kezdett dúdolni, amelyből Paul McCartney, ha ő írja, megvehette volna
a világot. |
|
Hátravan: 34/5 fejezet. |