|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 30. fejezet
Zaphod Beeblebrox
bátran kúszott végig egy alagútban, ezzel is igazolva, micsoda pompás fickó ő.
Nagyon fel volt kavarva, de továbbra is kitartóan kúszott. Olyan bátor volt. Épp az imént látott
valamit, az kavarta fel, de feleannyira sem, mint majd az fogja, amit nemsokára
hallani fog. De talán az lesz a legjobb, ha elmagyarázzuk pontosan, hol is
volt. A Háborús Robot
Zónákban, több mérföldnyire a Krikket bolygó felszíne fölött. Vékony volt itt az
atmoszféra, és viszonylag védtelen mindenféle sugárzás vagy bármi ellen, ami a
világűrből erre vetődhet. Leparkolta az Arany Szív űrhajót a hatalmas, komor,
tolakodó hajótestek közé, amelyek itt zsúfolódtak az égen Krikket fölött, és
belépett az égi épületek legnagyobbikába és legfontosabbikába. Durr-O-Bumm
puskáján és fejfájáscsillapítóján kívül nem is volt nála más fegyver. Egy hosszú, széles és
rosszul kivilágított folyosón találta magát, ahol el tudott rejtőzni addig,
amíg kitalálja, mi a következő teendő. Elbújt, mert bármelyik pillanatban erre
tévedhet egy krikketi robot, és bár varázslatos (mindazonáltal szörnyen fájdalmas)
élete volt a kezeik között, nem akarta a végletekig próbára tenni csak
félig-meddig jónak gondolt szerencséjét. Egy ponton behúzódott
egy folyosóról nyíló szobába, és felfedezte, hogy ez egy hatalmas és ugyancsak
gyéren kivilágított kamra. Valójában egy múzeum
volt, egyetlen kiállítási tárggyal - egy űrhajó roncsával. Szörnyen össze volt
égve és töredezve, és most, hogy már ragadt Zaphodra valami a galaktikus
történelemből, amelyből - sikertelen próbálkozásai következtében, hogy intim
kapcsolatba lépjen az iskolában mellette levő kiberkabinban ülő lánnyal -
kimaradt, értelmesen ki tudta következtetni, hogy ez az az űrhajóroncs, amely
akkor, billió évekkel ezelőtt átsüvített a Porfellegen, és elindította ezt az
egész banzájt. De, és ez kavarta
fel, volt rajta valami, ami nem egészen stimmelt. A horpadások
eredetiek voltak. Az égésnyomok is eredetiek voltak, de egy tapasztaltabb
szemnek azonnal feltűnt, hogy az űrhajó nem eredeti. Olyan volt, mint egy
mérethű modell - mint egy térbeli tervrajz. Más szóval egy olyan dolog volt,
ami csak nagyon hasznos, ha kéznél van, amikor hirtelen eldönti az ember, hogy
épít magának egy űrhajót, de nem tudja, hogyan kell. Magától mégsem tudott
volna elrepülni sehova. Még mindig ezen törte
a fejét - vagyishogy épp akkor kezdte el törni rajta - amikor észrevette, hogy
egy másik ajtó félrecsúszik, és a kamra másik részéből, amire nyit, egy másik
pár krikketi robot lép be egy kissé savanyú képet vágva. Zaphod nem akart
bajlódni velük, és úgy döntött, hogy ha a körültekintés a hősies ember sajátja,
akkor a gyávaság a körültekintő ember sajátja, úgyhogy hősiesen bebújt egy
konyhaszekrénybe. Ki is derült, hogy a
konyhaszekrény egy akna felső része, ami egy megfigyelőnyíláson keresztül egy
széles szellőzőalagútba vezet. Leereszkedett rajta, és kúszni kezdett, itt
találkoztunk vele. Nem tetszett neki.
Hideg volt, sötét és módfelett kényelmetlen; ez megrémisztette. Az első adandó
alkalommal - ami egy másik akna volt száz yarddal előbbre - vissza is mászott
belőle. Ezúttal egy kisebb
terembe jutott, ami minden valószínűség szerint a számítógép
intelligenciaközpontja volt. Egy sötét és keskeny helyen bukkant ki egy óriási
komputerpult és a fal között. Igen hamar rájött,
hogy nincs egyedül a teremben, és újból távozni készült, amikor érdeklődve
felfigyelt a többi jelenlevő beszélgetésére. - A robotok, uram -
mondta egy hang. - Valami baj van velük. - Pontosan mi? Két krikketi
Hadseregparancsnok hangja volt. A Hadseregparancsnokok fenn éltek az égi
Háborús Robot Zónákban, és nagy mértékben immunisak voltak azokkal a szeszélyes
kétségekkel és bizonytalanságokkal szemben; amelyek annyira kínozták a bolygó
felszínén élő társaikat. - Nos, uram, úgy
vélem, akár fel is menthetnénk őket a háborús erőfeszítések alól, és
felrobbanthatnánk a szupernóvabombát. A rövid idő alatt, mióta kiszabadultunk
az időzár alól... - A lényegre! - A robotoknak nincs
ínyűkre, uram. - Micsoda? - A háború, uram, úgy
látszik, teljesen lehangolja őket. Bizonyos életuntság figyelhető meg rajtuk,
vagy talán inkább úgy fogalmaznék: Univerzum-untság. - Hát ez így van
rendjén, legalább segítenek majd elpusztítani. - Igen, hát, szóval
nehéznek találják, uram. Valamiféle fáradtság lett úrrá rajtuk. Egyszerűén
nehéznek tartják a rájuk szabott munka elvégzését. Hiányzik belőlük a vonzódás. - Mit akar ezzel
mondani? - Nos, azt hiszem,
valami nyomasztja őket, uram. - Krikket szerelmére,
miről beszél maga? - Nos, volt már
néhány élőcsatájuk az utóbbi időkben. Az tapasztalható, hogy elmennek a
csatába, felemelik a fegyvereket lövésre készen, és hirtelen azt gondolják: miért csináljuk ezt? Kozmikusan szólva, mire
megy ki ez az egész? És ettől egy kissé fáradtak és elkeseredettek lesznek. - És akkor mit
csinálnak? - Öööö, többnyire
másodfokú egyenleteket oldanak meg, uram. Ahogy mondják, pokolian nehezeket.
Meg aztán duzzognak. - Duzzognak? - Igen, uram. - Ki hallott már
olyat, hogy egy robot duzzogjon? - Nem tudom, uram - Mi volt ez a zaj? Zaphod volt az, aki
zúgó fejjel távozott. |
|
Hátravan: 34/4 fejezet. |