|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 31. fejezet
Egy nyomorék robot
ült a sötétség mély kútjában. Egy ideje már csendben volt a fémes sötétségben.
A levegő hideg és dohos volt, de robot lévén feltételezhetően képtelen volt
ilyen dolgokat észrevenni. Akaratának óriási megfeszítésével azonban mégiscsak
sikerült észrevennie őket Agyát befogták a
krikketi Hadikomputer intelligenciamagjába. Nem élvezte ezt, miként a krikketi
Hadikomputer intelligenciamagja sem. A krikketi robotok,
akik kimentették ezt a szánalomra méltó fémlényt a Squornshellus Zéta
mocsaraiból, azért tették ezt; mert szinte azonnal feltűnt nekik gigantikus
intelligenciája, és hogy milyen hasznos lehet ez a számukra. Nem gondoltak az ezzel
járó személyiségzavarokkal, amelyeket a hideg, a sötétség, a nyirkos és szűk
hely és a magány sem tudott csökkenteni. Nem volt elégedett a
feladatával. Minden mástól
eltekintve egy teljes bolygó harci stratégiájának koordinálása csak egy apró
részét vette igénybe félelmetes kapacitású agyának, a többi része szörnyen
unatkozott. Miután egymás után háromszor megoldotta a Világmindenségben
fellelhető összes főbb matematikai, fizikai, kémiai, biológiai, szociológiai,
filozófiai, etimológiai, meteorológiai és pszichológiai problémát a sajátját
kivéve, komolyan vágyni kezdett arra, hogy csináljon valamit, és hangsúlytalan,
vagy inkább dallamtalan, rövid, bús dalocskák komponálásába fogott. Az utolsó
egy altatódal volt. Marvin épp ezt zümmögte: - A fél világ most
ágyba mén De hiába huny ki a fény, Infravörösben látok én, Gyűlölöm az éjt. Megállt művészi és
érzelmi erejét összegyűjteni, hogy megbirkózzék a következő versszakkal is. - Számlálhatok
éjhosszokat Elektromos bárányokat, Ne is kívánj szép álmokat, Gyűlölöm az éjt. - Marvin! - sziszegte
egy hang. A robot felkapta a
fejét, s így majdnem kiszakította a helyéből a szövevényes elektródhálózatot,
amely őt a központi krikketi Hadikomputerhez kapcsolta. Kinyílt egy
megfigyelőnyílás, és egy rakoncátlan fejpár egyike nézett be rajta, míg a másik
végtelenül idegesen, folyamatosan piszkálta, hogy erre vagy arra nézzen. - Ó, hát te vagy az -
morgott a robot. - Gondolhattam volna. - Hé, öcskős - mondta
döbbenten Zaphod -, te érzékeltél az imént? - Én - ismerte be
keserűen Marvin. - Pillanatnyilag éppen sziporkázó formában vagyok. Zaphod bedugta a
fejét a nyíláson, és körülnézett. - Egyedül vagy? -
kérdezte. - Igen - felelte
Marvin. - Itt ülők unottan, a fájdalom és a boldogtalanság az egyetlen társam.
És persze hihetetlenül nagy intelligencia. És végtelen bánat. És... - Igen - mondta
Zaphod: - Hé, mi kapcsol téged ehhez az izéhez? - Ez, ni - mondta
Marvin, és megmutatta kevésbé roncsolt karjával az összes elektródát, amelyek a
krikketi komputerhez kapcsolták. - Akkor - mondta
félszegen Zaphod -, azt hiszem, alighanem te mentetted meg az életem. Kétszer
is. - Háromszor -
helyesbített Marvin. Zaphod körbecsavarta
fejét (a másik mint a sasé kémlelt a teljességgel rossz irányba), éppen időben,
hogy lássa, amint a halált hozó krikketi robot közvetlenül mögötte besül és
füstölni kezd. A robot hátratántorodott, és egy falnak csapódott. Lecsúszott.
Az oldalára dőlt, hátrahajtotta fejét, és szívettépő zokogásba kezdett. Zaphod Marvinra
nézett. - Szörnyűnek
találhatod az életet - mondta. - Ne is kérdezd -
mondta Marvin. - Jó - egyezett bele
Zaphod, és nem is kérdezte. - Hej, ide figyelj csak - tette hozzá -, irtó jó
munkát végzel. - Gondolom, ez azt
jelenti - mondta Marvin, szellemi képességének csupán egy
tízezer-milliomod-billiomod-trilliomod-grilliomod részét vette igénybe ez a
logikai ugrás -, hogy nem fogsz innen kiszabadítani, vagy ilyesmi. - Öcskös, tudod, hogy
szeretnélek. - Mégsem fogsz. - Nem - Értem. - Jó munkát végzel. - Igen - mondta
Marvin. - Miért is hagynám abba most, mikor végre kezdem megutálni? - Meg kell találnom
Trilliant és a srácokat. Hé, van valami ötleted, hol lehetnek? Úgy értem, csak
egy bolygón kell megkeresnem őket. Eltartana egy ideig. - Nagyon közel vannak
- mondta Marvin szomorkásan. - A monitoron itt is megnézheted őket, ha akarod. - Jobb lesz, ha
megkeresem őket - vélekedett Zaphod. - Ööö, talán segítségre van szűkségük,
nem? - Talán - Marvin
siránkozó hangjába váratlan fensőbbség vegyült -, talán jobb lenne, ha itt
néznéd meg őket a monitoron. Az a fiatal lány - tette hozzá váratlanul - egyike
a legtudatlanabb, legunintelligensebb szerves létformáknak, akikkel óriási
örömöm hiányára nem sikerült elkerülnöm a találkozást. Zaphodnak kellett egy
vagy két pillanat, amíg áttörte magát a negatív jelzők labirintusszerű füzérén,
és meglepetten bukkant ki a másik oldalon. - Trillian? -
kérdezte. - Csak egy kis csaj. Csinos, ja, de forrófejű. Tudod, hogy van ez a
nőkkel. Bár lehet, hogy nem tudod. Feltételezem, hogy nem. Vagy ha mégis, akkor
nem akarom hallani. Kapcsolj be. -...teljesen más
irányította. - Micsoda? - kérdezte
Zaphod. Trillian hangja volt.
Zaphod megfordult. A fal, amelynek dőlve
a krikketi robot zokogott, most kigyulladt, hogy felfedjen egy, valahol a
krikketi Háborús Robot Zónák egy ismeretlen részében levő helyszínt. Mintha
valami tanácsterem vagy ilyesmi lett volna - Zaphod nem láthatta túl tisztán,
mert a robot éppen a képernyőnek dőlt. Megpróbálta
eltávolítani, de nehéz volt a szomorúságtól, és meg akarta harapni, úgyhogy
inkább a kép többi részét nézte, amennyire tudta - Gondoljátok csak el
- hallatszott Trillian hangja - a történelmetek csak borzalmasan valószínűtlen
események sorozata. Amiket csak akkor hiszek el, ha látok egyet. Rögtön itt van
például a Galaxistól való tökéletes elszigeteltségetek, ez is borzalmas. Pont a
legszélén, egy Porfelleggel magatok körül. Bunda. Ez nyilvánvaló. Zaphod már őrjöngött
a kudarctól, hogy nem látja a képernyőt. A robot feje elfedte előle, kikhez
beszél Trillian, többfunkciós buzogánya a hátteret fedte el, tragikusan a
homlokához szorított könyöke pedig magát Trilliant. - Aztán - folytatta
Trillian - itt van ez az űrhajó, ami a bolygótokba csapódott. Ez valóban
valószínű, mi? Van fogalmatok arról, mennyi az egyhez az esélye annak, hogy egy
sodródó űrhajó véletlenül keresztezze egy bolygó röppályáját? - Hé - szólalt meg
Zaphod -, nem tudja, mi a francról beszél. Én láttam azt az űrhajót.
Hamisítvány. Én ezt nem fogadom el. - Gondoltam, hogy az
- szólalt meg Marvin Zaphod mögötti börtönéből. - Ó, igen - mondta
Zaphod. - Te könnyen beszélsz. Megmondtam, hogy hamis. Bár nem tudom, hogy mi
köze ehhez az egészhez. - És kiváltképp -
folytatta Trillian - annak az esélye, hogy keresztezze az egész Galaxis, vagy
akár az egész Mindenség egy bolygójának röppályáját, az, amennyire én tudom,
már egyenesen nyomasztó lenne. Tudjátok, mennyi az egyhez az esély? Még én sem
tudom, olyan nagy szám. Mondom, el van ez tervezve. Nem lennék meglepve, ha az
az űrhajó csak egy hamisítvány lenne. Zaphodnak sikerült
eltávolítania a robot buzogányát. Mögötte a képernyőn láthatóvá lett Ford,
Arthur és Szlartibartfaszt alakja, akiket láthatóan megdöbbentett és megzavart
ez az egész. - Hej, nézz csak oda!
- rikkantotta Ford izgatottan. - Jól csinálják a gyerekek! Rá, rá, rá! Kapjátok
el őket, fiúk! - És mit szóltok -
beszélt tovább Trillian - ahhoz az egész technológiához, amit jóformán egyik
napról a másikra sikerült elsajátítanotok? Másoknak ehhez legalább ezer év
kellene. Valaki belétek táplálta, amit tudnotok kellett, valaki a fejetekbe
ültette. - Tudom, tudom -
felelte válaszul valami nem látható közbeszólónak -, tudom, hogy nem vettétek
észre, mi történik. Pontosan ez a véleményem. Sosem vettetek észre semmit az
égvilágon. Akárcsak ezt a Szupernóvabombát. - Honnan tud ön
erről? - kérdezte egy láthatatlan hang. - Tudok róla és kész
- felelte Trillian. - Azt gondoljátok, elhiszem, hogy ha vagytok olyan okosak,
hogy egy ilyen nagyszerű dolgot kitaláltok, olyan balgák lennétek, hogy nem
veszitek észre: titeket is ugyanúgy elpusztíthat? Ez már nem tudatlanság; ez
látványos butaság. - Hé, mi ez a bombás
dolog? - fordult Marvinhoz riadtan Zaphod. - A szupernóvabomba?
- kérdezte Marvin. - Egy nagyon-nagyon kis bomba - Igen? - Ami teljesen
elpusztítja az Univerzumot - tette hozzá Marvin. - Ha engem kérdezel, szerintem
jó ötlet. Bár nem fogják tudni működtetni. - Miért nem, ha olyan
sokat tud? - A bomba sokat tud, de ők nem Csak addig jutottak el, hogy megtervezzék, mielőtt bezárták
volna őket az időzárba. Az utolsó öt évet a megépítéssel töltötték. Azt hiszik,
hogy már tökéletesen működik, de nem. Ugyanolyan bambák, mint akármelyik
szerves életforma. Utálom őket. Trillian folytatta. Zaphod megpróbálta a
lábánál fogva elhúzni a robotot, de az megrúgta és rámordult, majd újabb rengő
zokogásban tört ki. Aztán hirtelen az oldalára pottyan, és érzelmeinek
kifejezését most már a padlón folytatta, ahol senkinek sem volt útban. Trillian egymagában
állt a terem közepén, fáradtan, de tüzesen égő szemekkel. Előtte sorakoztak a
sápadt és ráncos arcú Krikket Rangidős Urai, előttük az erősen görbült
ellenőrzőpult. Gyámoltalan félelemmel és gyűlölettel bámulták a lányt. Előttük, félúton az
ellenőrzőpult és a terem közepe között, ahol Trillian állt, mint valami
tárgyaláson, egy körülbelül három láb magas, vékony, fehér oszlop kapott
helyét. Tetején egy körülbelül három, talán négy hüvelyk átmérőjű, kicsiny,
fehér golyóbis állt. Mögötte egy krikketi
robot többfunkciós buzogányával. - Tény - magyarázott
Trillian -, hogy olyan tökfejek vagytok - (Izzadt. Zaphod úgy érezte, ez most
nagyon nem vonzó dolog tőle.) - olyan tökfejek vagytok, hogy kétlem, erősen
kétlem, hogy képesek lettetek volna pontosan megépíteni a bombát az elmúlt öt
évben Haktar segítsége nélkül. - Ki ez a Haktar nevű
pasas? - kérdezte Zaphod, és kihúzta a vállát. Ha válaszolt is
Marvin, Zaphod nem hallotta. Teljes figyelmével a képernyőre összpontosított. Krikket Rangidőseinek
egyike egy apró mozdulatot tett kezével a krikketi robot felé. A robot
felemelte buzogányát. - Nem tehetek semmit
- mondta Marvin. - A többiektől független áramköröm van. - Várjatok - szólalt
meg Trillian. A Rangidős tett egy
apró mozdulatot. A robot megállt. - Honnan tudod
mindezt? - kérdezte éppen ekkor Zaphod Marvintól. -
Komputerfeljegyzésekből - felelt a robot. - Könnyen hozzájuk jutok. - Tudjátok, ti sokban
különböztök - mondta Trillian a Rangidős Uraknak - a földön élő
honfitársaitoktól. Itt töltöttétek egész életeteket fenn, az atmoszférától
védtelenül. Nagyon sebezhetők vagytok. Fajotok maradéka nagyon fél, nem akarja,
hogy ezt tegyétek. A krikketi Rangidős
türelmetlen lett. Egy mozdulatot tett a robot felé, ami merőben különbözött az
előbbi mozdulattól. A robot megsuhintotta
buzogányát. Leütötte a kis fehér golyóbist. A kis fehér golyóbis
volt a szupernóvabomba Nagyon-nagyon kicsi
bomba volt, és azért tervezték, hogy végezzen a Világmindenséggel. A szupernóvabomba
keresztülszállt a levegőn. Hozzácsapódott a tanácsterem fekete falához, és
csúnyán megrongálta - Honnan tudja
mindezt? - kérdezte Zaphod. Marvin komor
hallgatásba mélyedt. - Lehet, hogy csak
blöfföl - mondta Zaphod. - Szegény kis csaj, nem lett volna szabad magára
hagynom. |
|
Hátravan: 34/3 fejezet. |