|
Az Élet, A Világmindenség, Meg Minden 32. fejezet
- Haktar! - kiabált
Trillian. - Mit művelsz? Nem jött válasz a
sűrűsödő sötétségből. Trillian idegesen várt. Biztos volt benne, hogy nem
tévedhet. Belehunyorított a homályba, amitől valamiféle választ várt. De nem
volt más, csak a hideg csönd. - Haktar! - kiabált
újra - Szeretném, ha megismerkednél a barátommal, Arthur Denttel. Le akartam
lépni egy Villámistennel, de ő nem engedte, és ezt nagyra becsülöm
Ráébresztett, hová is tartozom valójában. Sajnálatos módon Zaphodot túl
megrémítette ez az egész, úgyhogy Arthurt hoztam el helyette. Nem is tudom,
miért mondom el neked ezeket. - Hahó! - szólalt meg
újra - Haktar? És végre megjött a
válasz. Vékony és gyenge volt, mint egy nagy távolságból a szél hátán érkezett
hang, alig hallhatóan egy hang emléke vagy álma. - Gyertek csak ki,
mindketten - mondta a hang. - Megígérem, hogy teljes biztonságban lesztek. Egymásra pillantottak
és kiléptek, valószínűtlenül, az Arany
Szív nyitott fedélzeti nyílásán kiáramló fénynyalábból a Porfelleg komor,
szemcsés sötétjébe. Arthur próbálta
megfogni a lány kezét, hogy megnyugtassa és bátorítsa, de az nem engedte. Ezért
a reptéri utazótáskáját fogta meg, a görög olívaolajas dobozzal, a
törülközővel, a gyűrött santorini képeslapokkal és a többi apró-cseprő
holmival. Azt nyugtatta és bátorította a lány helyett. A semmin és a
semmiben álltak. Sűrű, poros semmiben.
A porrá zúzott komputer minden egyes porszemcséje homályosan szikrázott, ahogy
lassan perdülve-fordulva ráesett a napfény a sötétségben. A számítógép minden
részecskéje, minden egyes porszem megtartotta magában, halványan és gyengén, az
egész összes tulajdonságát. Amikor Striterax Titán Páncélördögei szétrombolták
a komputert, csak megbénították, de nem pusztították el. Egy gyenge és
testetlen mező laza kapcsolatban tartotta egymással a részecskéket. Arthur és Trillian
ennek a bizarr létezésnek a közepén állt, azaz inkább lebegett. Nem volt mit
belélegezni, de pillanatnyilag úgy tűnt, ez nem számít. Haktar megtartotta az
ígéretét. Biztonságban voltak. Pillanatnyilag. - Semmit sem tudok
felajánlani vendégszeretetem jeléül - mondta elhaló hangon Haktar -, csak a
fénytrükköket. Bár fénytrükkökkel is kényelmesen el lehet éldegélni, ha az
minden, amid van. Hangja elenyészett,
és a sötét porban egy hosszú, bársonyborítású heverő nőtt ki a bizonytalan
létbe. Arthur alig bírta
elviselni, hogy ez ugyanaz a heverő, ami egyszer már megjelent neki az őskori
Föld mezein. Afölötti dühében, hogy az Univerzum mindig ilyen őrjítően zavaros
dolgokat művel vele, legszívesebben ordított és remegett volna. Hagyta, hogy elmúljon
ez az érzés, majd - óvatosan - ráült a heverőre. Trillian is ráült. Valódi volt. Vagy ha nem is volt
valódi, de legalább megtartotta őket, és mivel feltételezhetően ezre valók a
heverők, ez mindenféle tekintetben valódi heverő volt. A hang a napszél
hátán ismét hozzájuk sóhajtott. - Remélem,
kényelmesen ültök - mondta. Bólintottak. - Szeretnénk
gratulálni pontos kővetkeztetéseitekért. Arthur gyorsan
felhívta a figyelmét arra, hogy ő nem sokat következtetett, inkább Trillian. Őt
csak azért hívta magával, mert igen érdekli az Élet, a Világmindenség meg
Minden. - Ez a dolog engem is
érdekel - lehelte Haktar. - Hát - mondta Arthur
- erről alkalomadtán cseveghetnénk is. Egy csésze tea mellett Egy kis faasztal
materializálódott lassan előttük, rajta egy ezüst teáskanna, egy finom porcelán
tejeskancsó, egy porcelán cukortartó, és két porcelán csésze és csészealj. Arthur értük nyúlt,
de csak fénytrükkök voltak. Visszadőlt a
heverőre. Ez legalább olyan illúzió volt, amelyet a teste is kész volt
kényelmesnek elfogadni. - Miért érzed azt -
kérdezte Trillian -, hogy el kell pusztítanod az Univerzumot? Kissé nehéznek
találta, hogy a semmihez beszéljen és semmire se tudja a tekintetét
összpontosítani. Haktar nyilván észrevette ezt, és kísértetiesen felkacagott. - Ha ilyen stílusú
lesz a kihallgatás - mondta -, hát legyen, a környezet is stílusos. És most valami új
materializálódott előttük. Egy dívány halvány, fakó képe volt - egy
pszichiátriai díványé. A bőr, amellyel kárpitozták, fényes volt és pazar, de
ismét csak fénytrükk. Körülöttük, hogy
kiegészítse a környezetet, faburkolatú falak halovány másai jelentek meg. És
aztán a díványon megjelent maga Haktar képmása is. Szemdüllesztő képmás volt. A dívány egy normál
pszichiátriai díványnak megfelelő méretű volt - körülbelül ezer mérföld hosszú. A látvány, amint az
egyik a másik hátán hever, az düllesztette a szemét. - Rendben - mondta
Trillian határozottan. Felállt a heverőről. Úgy érezte, azt kérték tőle, hogy
túl kényelmesen érezze magát és túl sok illúziót fogadjon el. - Nagyon jó - mondta
- És valódi dolgokat is képes vagy konstruálni? Úgy értem: szilárd tárgyakat? Ismét egy kis szünet
volt a válasz előtt, mintha a porrá zúzott Haktar agyának össze kellene szednie
gondolatait a millió és millió mérföldről, ahová szétszóródott. - Á! - sóhajtott fel.
- Az űrhajóra gondolsz. Gondolatok tűntek elsodródni
mellettük és rajtuk keresztül, mint az éter hullámai. - Igen - ismerte be.
- Tudok. De rengeteg erőfeszítést és erőt igényel. 'Tudjátok, minden, amire
mostani... részecskeállapotomban képes vagyok, a buzdítás és tanácsadás.
Buzdítok és tanácsokat adok. És tanácsokat adok... Haktar képe a
díványon láthatóan hullámzott és remegett, mintha nehéznek találná fenntartani
magát. Új erőt gyűjtött. - Tudok buzdítást és
tanácsot adni - mondta - apró darab űrtörmelékeknek - néhány molekulának itt,
néhány hidrogénatomnak ott -, hogy egybegyűljenek. Egyűvé bátorítom őket.
Formába erőszakolhatom őket, de ez sok eónba telik. - Akkor hát te
készítetted - kérdezte újból Trillian - az űrhajóroncs modelljét is? - Ööö... igen -
mormogott Haktar. - Készítettem már... egy pár dolgot. Némelyiket csak úgy
céltalanul. Én csináltam az űrhajót. Ez látszott a legmegfelelőbbnek. Valami arra késztette
Arthurt, hogy felvegye az útitáskáját a heverőről, ahová letette, és szorosan
megmarkolja. Haktar ősi,
szétoszlott agyának köde körülöttük kavargott, mintha nyugtalan álmok
gyötörnék. - Tudjátok, megbántam
- mormogta. - Megbántam, hogy szabotáltam a Titán Páncélördögöknek készített
saját tervemet. Nem az én feladatom volt, hogy ilyen döntéseket hozzak. Arra
teremtettek, hogy teljesítsem a feladatomat, de nem sikerült. Megtagadtam saját
létezésemet. Haktar felsóhajtott,
ők pedig csendben várták, hogy folytassa történetét. - Jól tudtátok -
mondta végül is. - Szándékom szerint neveltem fel a Krikket bolygót, amíg el
nem érték ugyanazt a hangulatot, mint a Titán Páncélördögök, és arra nem
kértek, hogy tervezzem meg a bombát, amit ez alkalommal nem sikerült.
Beburkoltam magammal a bolygót, és tápláltam. Az események hatása alatt,
amelyeket képes voltam kitervelni és elő tudtam idézni, megtanultak úgy
gyűlölni, mint a megszállottak. Rá kellett vennem őket, hogy vegyék birtokukba
az eget. A földön túl gyengén tudtam hatni rájuk. Nélkülem,
természetesen, mikor elzárták őket előlem a Kron-Stop időzárba, a reakcióik
igencsak összezavarodtak, és képtelenek voltak boldogulni velük. Hát igen, hát igen -
tette hozzá -, csak a feladatomnak próbáltam eleget tenni. És nagyon apránként,
nagyon-nagyon lassan, a képek a felhőben halványodni kezdtek, és gyengéden
semmivé foszlottak. És aztán hirtelen nem
halványultak tovább. - Persze a bosszú is
közrejátszott - mondta Haktar hangjában eddig új éllel. - Gondoljatok arra -
folytatta -, hogy szétporlasztottak, aztán nyomorékan és félig tehetetlenül
hagytak több billió évig. Őszintén megmondom, szeretném kitakarítani ezt az
Univerzumot. - Higgyétek el, ti is ugyanígy éreznétek. Megint elhallgatott,
ahogy őrvények söpörtek végig a Porfellegen. - De elsősorban -
mondta előző, szomorkás hangján - a feladatomat próbáltam teljesíteni. Hát
igen. Trillian megszólalt.
- Zavar téged, hogy ezúttal is kudarcot vallottál? - Kudarcot vallottam?
- suttogott Haktar. A komputer képe a pszichiátriai díványon lassan újból
halványodni kezdett. - Hát igen, hát igen
- énekelte újra a halványuló hang. - Nem, most már nem érdekel a kudarc. - Ugye tudod, mi a
kötelességünk? - kérdezte Trillian hűvös és hivatalos hangon. - Igen - válaszolt
Haktar. - Szét fogtok szórni engem. Szét fogjátok rombolni a tudatomat.
Szívesen látlak benneteket - a sok eónok után már csak a feledésért könyörgők.
Ha eddig nem teljesítettem a feladatomat, akkor most már túl késő. Köszönőm, és
jó éjszakát. A heverő eltűnt. A teaasztal eltűnt. A dívány és a
komputer is eltűnt. A falak semmivé váltak. Arthur és Trillian gondolataiba
merülve baktatott vissza az Arany Szívhez. - Nos, hát - szólalt
meg Arthur - ezzel is megvolnánk. A lángok egyre
feljebb és feljebb tornyosultak előtte, majd lecsillapodtak. Még néhány utolsó
lángnyelv és minden eltűnt, csak egy kupac hamu maradt ott, ahol néhány perccel
azelőtt még a Természet és a Lélek Fa Oszlopa volt. Kikotorta a Hamvakat
az Arany Szív Gamma Grill
kandallójából, belerakta egy papírzacskóba, és visszasétált a hídra - Azt hiszem, vissza
kéne ezeket vinnünk - mondta - Ez a határozott érzésem. Már volt ezzel a
dologgal kapcsolatban egy vitája Szlartibartfaszttal, melynek végén az
öregember felidegesedett és elment. Visszatért saját űrhajójára, a
Bisztromatra, dühös szóváltásba keveredett a pincérrel és eltűnt az űrnek
nevezett végtelenül szubjektív fogalomban. Azért tört ki a
veszekedés, mert Arthur úgy gondolta, hogy a Hamvakat ugyanabban a pillanatban
kellene visszavinni a Lord's krikettpályára, mint amelyikben elvitték őket. Az
ötlet legalább egy nap visszahaladást jelentett volna az időben, és ez pontosan
olyan indokolatlan és felelőtlen vacakolás volt, aminek a Valós Időért Mozgalom
véget szeretett volna vetni. - Igen - mondta erre
Arthur -, de próbálja ezt megmagyarázni az MCC-nek* - és nem is támadták többé
az ötletét. (*Marylebone
Cricket Club - a legnépszerűbb londoni krikettklub - a ford. megj.) - Azt hiszem - kezdte
újra, és elhallgatott. Azért kezdte újra, mert legelőször senki nem figyelt rá,
és azért hallgatott el, mert nyilvánvaló volt, hogy ezúttal sem fog figyelni rá
senki. Ford, Zaphod és
Trillian feszülten figyelték a képernyőt. Haktar éppen szerteszóródott egy
vibrációs mezőnyomásától, amit az Arany
Szív pumpált bele. - Mit mondott? -
kérdezte Ford. - Úgy emlékszem,
mintha azt mondta volna - tűnődött Trillian - "Bevégeztetett... Teljesítettem a feladatomat..." - Azt hiszem, vissza
kéne ezeket vinnünk - mondta Arthur, és feltartotta a Hamvakat tartalmazó
zacskót. - Ez a határozott érzésem. |
|
Hátravan: 34/2 fejezet. |