Vendéglő a Világ Végén

10. fejezet

Az Univerzum, mint már megjegyeztük, idegesítően nagy hely. Olyan tény ez, amit a legtöbb ember, saját nyugalma érdekében, hajlamos figyelmen kívül hagyni.   Sokan vannak, akik boldogan elköltöznének valami kisebb helyre, amit saját maguk terveztek. Ami igaz, az igaz, rengetegen vannak, akik ezt tényleg meg is teszik.

  A Galaxis nyugati karjának egyik zugában van például egy nagy, erdős bolygó, az Oglaroon, amelynek teljes "intelligens" populációja ugyanazon a nem túl nagy és ennélfogva meglehetősen zsúfolt mogyorófán él. Ez az a fa, amelyen megszületnek, ahol élnek , szerelembe esnek, az élet értelméről, a halál értelmetlenségéről és a születésszabályozás fontosságáról szóló apró elgondolásaikat a kéregbe vésik, ahol mérhetetlenül jelentéktelen háborúikat vívják, s ahol végül, a nehezen megközelíthető külső ágak egyikének aljára kötözve, jobb létre szenderülnek.

  Ami azt illeti, az egyedüli oglarooniak, akik valaha is elhagyják fájukat, azok a kitaszítottak, akik bűnös módon arra vetemednek, hogy felvessék az eretnek kérdést, miszerint: lehetséges-e az élet más mogyorófákon, illetve, hogy a többi mogyorófa esetleg nem volna egyéb a túlzott mogyoró fogyasztás okozta illúziónál.

  Bármily egzotikusnak tűnik is ez a viselkedés, nincs a Galaxisban olyan életforma, amely mentes volna az efféle elhajlásoktól, s épp ez az oka annak, hogy mért olyan borzasztó dolog a Telepszichopatikus Turbomixer, amilyen.

  Amikor betesznek a Turbomixerbe, mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségéből. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: "Ez vagy te."

Zaphod a szürke síkságot látta maga előtt, az elpusztult, feldúlt sík vidéket. A szél vadul süvített a pusztaság felett.  Középen valami pattanásféle látszott: egy kupola. Ez lehet az, fogta fel Zaphod, ahová visznek. A Telepszichopatikus Turbomixer.

  Ahogy ott állt, és bambán nézett előre, hirtelen iszonyatos sikoly tört fel a kupola mögül, mintha a lelket égetnék ki valakiből. A borzalom hangja elnyomta a szél üvöltését, majd elenyészett.

 Zaphod összerándult a borzadálytól. A vére cseppfolyós héliummá változott.

- Hé, mi volt ez? - motyogta rekedten.

- Csak egy felvétel - nyugtatta meg Gargravarr - a legutóbbi személyről, akit a Turbomixerbe tettek. Mindig le szoktuk játszani a következő áldozatnak, . mintegy bevezetésképpen.

- Hé, ez nagyon kellemetlenül hangzik. . . - hebegte Zaphod. - Mi volna, ha most szépen lelécelnénk egy partira, vagy ilyesmi, és még egyszer átgondolnánk ezt az egészet?

- Amennyire tudom - mondta Gargravarr éteri hangja -, én most épp egy partin vagyok. Úgy értem, hogy a testem. Folyton nélkülem megy el szórakozni. Azt mondja, hogy csak az útjában lennék. Így van ez!

- Mi ez az egész a testével.? - kérdezte Zaphod, igyekezvén késleltetni, bármi legyen is az, ami rá várt.

- Hát, az a helyzet... szóval, nagyon elfoglalt. - mondta Gargravarr vonakodva.

- Úgy érti, hogy van neki egy saját lelke is? - kérdezte Zaphod.

Hosszú és meglehetősen fagyos szünet következett , mielőtt Gargravarr válaszolt volna.

- Meg kell mondanom - szólalt meg végül -, hogy ez az utóbbi megjegyzése igen rossz ízlésre vall.

Zaphod röstelkedve kért elnézést. 

- Nem tesz semmit - mondta Gargravarr -, nem tudhatta.

A hang rezgett a boldogtalanságtól.

- Az az igazság - folytatta olyan hangon, amely elárulta, milyen nehezére esik uralkodni magán -, az az igazság, hogy pillanatnyilag külön élünk a szó jogi értelmében. Attól tartok, hogy a válás elkerülhetetlen lesz. A hang ismét elhallgatott. Zaphodnak fogalma sem volt róla, hogy mit is mondjon. Bizonytalanul motyogott magában.

- Azt hiszem, nem igazán illettünk össze - folytatta Gargravarr nagy sokára. - Valahogy sose volt kedvünk ugyanazt csinálni. Folyton a szex és a horgászás körül ment a vita. Végül megpróbáltuk kombinálni a kettőt, de ez - elképzelheti! - katasztrófához vezetett.

Most pedig egyszerűen kizárt. Látni sem akar többé. . .

  Újabb tragikus szünet következett. A szél süvítve korbácsolta a síkságot.

- Azt mondja, hogy hálás lenne, ha nem háborgatnám többé, mire én rámutattam, hogy persze, mert mindig a háláson jár az esze, és ezért tagadja meg a jogot tőlem, hogy legalább hálni járjak beléje. Mire ő azt mondta, hogy pont az ilyen okostojáskodástól van tele a hócipője, és ennyiben maradtunk. Valószínűleg ragaszkodni fog a nevem használatához.

- Csakugyan? - kérdezte Zaphod ernyedten. - És az micsoda?

- Farkatar - mondta a hang. - A teljes nevem Farkatar Gargravarr. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Nem gondolja?

- Ööö... - mondta Zaphod együttérzéssel.

- Hát ezért vállaltam én, a testtelen lélek, ezt a munkát itt, hogy őrizője legyek a Telepszichopatikus Turbomixernek. Soha senki nem jár ennek a bolygónak a felszínén, csak a leendő áldozatok, ám sajna, ők nem igazán számítanak.

- Ö...

- Elmesélem a történetét. Kíváncsi rá?

- Ööö...

- Sok évvel ezelőtt ez itt egy virágzó, boldog bolygó volt, tele emberekkel, városokkal, üzletekkel, egyszóval egy normális világ. Eltekintve attól az egytől, hogy a városok főbb utcáiban valamivel több volt a cipőbolt, mint amit az ember indokoltnak tartott volna. És lassan, de biztosan, mondhatnám: alattomban, egyre csak nőtt a cipőboltok száma. Jól ismert gazdasági törvényszerűség volt az oka annak a szomorú folyamatnak, ami bekövetkezett. Minél több lett a cipőbolt, annál több cipőt kellett gyártani, és annál rosszabbak és használhatatlanabbak lettek a termékek. És minél használhatatlanabbak lettek a cipők, annál gyakrabban kellett belőlük vásárolni az embereknek, hogy ne legyenek topisak, és annál jobban burjánoztak a cipőboltok, míg aztán a végén az egészgazdaság el nem érte azt az állapotot, amit, ha jól tudom, cipőgyártási eseményhorizontnak hívnak, és ami azt jelenti, hogy gazdasági szempontból teljesen lehetetlenné válik bármi más építése újabb cipőboltokon kívül. Az eredmény: összeomlás, .csőd és éhínség. A lakosság legnagyobb része kipusztult.

Az a néhány ember, akiben megvolt a kellő genetikai instabilitás, madárrá mutálódott - ilyen volt az is, amelyikkel az imént találkozott. Ezek aztán megátkozták a lábukat , megátkozták a földet, és megesküdtek rá, hogy soha többé nem hozzák érintkezésbe a kettőt.

Csóró nyomorultak! Na jöjjön, be kell dugnom magát a Turbomixerbe.

Zaphod hitetlenkedve csóválta a fejét, és botladozva elindult a hepehupás síkságon.   .

- Hát maga - kérdezte - hová valósi? Csak nem erre a pokoli, helyre?

-Á, dehogy! - tiltakozott Gargravarr. - Én a Dögcsillag C Világából származom. Gyönyörű hely. Kitűnő horgászási lehetőségek. Esténként visszajárok oda. No persze már csak nézelődni. Ezen a bolygón nem működik semmi, a Telepszichopatikus Turbomixert kivéve. Azért építették ide, mert senki nem akarta megtűrni a háza táján.

Ebben a pillanatban újabb iszonyatos sikoly hasított a levegőbe.

Zaphod összerezzent.  

- Mi történik itt az emberrel? - kérdezte fogvacogva.

- Az Univerzum - felelte Gargravarr tömören. - Az egész, végtelen Univerzum. Képzelje el a végtelen sok csillagot, a közöttük lévő végtelen távolságot, s az egészben valahol ott van maga: láthatatlan petty egy láthatatlan pettyen, végtelenül jelentéktelen.

- Hé, jó ember, Zaphod Beeblebroxszal beszél! - motyogta Zaphod, megpróbálva egybekaparni egója utolsó morzsáit.

  Gargravarr nem válaszolt. Folytatta a gyászos zümmögést , míg el nem érték az oxidhártyától elszíneződött acélkupolát a síkság közepén.

A kupolához érve, az ajtó zümmögve félrehúzódott, apró, sötét kamrát tárva fel maga mögött.

- Belépni - mondta Gargravarr.

  Zaphod összerázkódott a félelemtől.

- Ki? Én? Most? - kérdezte.

- Most.

Zaphod idegesen belesett az ajtón. A kamra egészen kicsi volt. Falait acél borította, 'és alig volt elég nagy egyetlen személynek.

- Ööö. . . izé. . . ez volna a Turbomixer? - kérdezte. - Másmilyennek képzeltem.

- Nem - felelte Gargravarr. - Ez itt a lift. Belépni.

Zaphod végtelen izgalommal telve lépte át a küszöböt: Tudta, hogy Gargravarr is vele van, noha a testetlen hang pillanatnyilag csöndben maradt.

 A felvonó ereszkedni kezdett.

- Össze kell szednem magam ehhez az egészhez - motyogta Zaphod.

- Semmi értelme - mondta Gargravarr szigorú hangon:

- Maga aztán tudja, hogyan törje le az ember önbizalmát - panaszolta.

- Én nem. A Turbomixer: az igen.

 Az akna aljára érve, kinyílt a lift hátsó ajtaja, és Zaphod kibotorkált rajta egy kisebbfajta, célszerűen berendezett, acélburkolatú kamrába. A kamra túlsó oldalán egyetlen acélláda állt, épp akkora, hogy egy ember állva beleférjen.  Ilyen egyszerű volt az egész.  A ládát egyetlen vastag drót kötötte össze egy kisebb műszerkupaccal.

- Ez az? - kérdezte Zaphod meglepetten.

- Ez.

Nem is olyan ijesztő, gondolta Zaphod.

- Ebbe kell beleállnom? - kérdezte hangosan.

- Ebbe - mondta Gargravarr. - Mégpedig, sajnos azt kell mondanom, most azonnal.

- Jó, jó, megyek már - felelte Zaphod.

Kinyitotta a láda ajtaját, és belépett.

Aztán várt, hogy mi történik.

Öt másodperc múlva egy kattanást hallott, s aztán már ott is volt vele a ládába zárva az egész Világegyetem.

 Hátravan:  34/24  fejezet.

Lap tetejére

<<<   11. Fejezet   >>>