|
Vendéglő aVilág Végén 9. fejezet A Dögcsillag második bolygóját övező
légkör egészségtelen volt és áporodott.
A bolygó felszínét folyamatosan söprő nyirkos szelek sós pusztaságok,
kiszáradt mocsarak, rothadó növényzet és lerombolt városok omladékai fölött
süvítettek. A felszínen életnek nem volt semmi nyoma. A szárazföld, mint oly
sok helyütt errefelé a Galaxisban hosszú
ideje lakatlan volt. A
szél üvöltése épp elég nyomasztóan hatott a városok pusztuló házai között is,
de még inkább az volt, amint a bizonytalanul imbolygó, magas, fekete tornyok
tövét korbácsolta, amelyek imitt-amott álltak szétszórva e kietlen világban. A
tornyok tetején nagy, girhes, rossz szagú madarak fészkeltek telepesen,
egyedüli túlélői az egykori virágzó civilizációnak. A
szél süvöltése mindennél nyomasztóbb volt azonban egy bizonyos hely fölött,
amely egy tágas, szürke síkság közepén dudorodott pattanás módjára, nem messze
a kihaIt városok legnagyobbikától. Ez
a pattanásnyi dudor volt az oka annak, hogy ez a világ érdemelte ki a minden
világok leggonoszabbika címet az egész Galaxisban. Kívülről egyszerű
acélkupolának látszott ez a mindössze tíz méter átmérőjű építmény. Ezzel
szemben a belseje olyan iszonyatos valamit rejtett, amit az ész felfogni képtelen. Úgy százméternyire a kupolától, kopár,
hepehupás, felperzselt földsávval elválasztva, olyasvalami látszott, amit talán
egyfajta leszállópályának lehetne hívni. Hogy pontosak legyünk, a mondott
területen harminc-negyven égből pottyant épület megroppant roncsa
éktelenkedett. Az épületek fölött és kőzött egy értelem
lebegett: egy értelem, amely várt valamire. Az
értelem a magasba összpontosította figyelmét. Kisvártatva egy távoli petty tűnt
fel odafönt, még apróbb pettyektől körülvéve.
A nagyobbik petty az Útikalauz épületének bal oldali tornya volt, amely
a Dögcsillag B Világának sztratoszférájában ereszkedett éppen lefelé. Roosta egyszér csak megtörte a hosszú és
kényelmetlen csendet, amely befészkelte magát a két férfi közé. Felállt, és elrakta a törülközőt a
szütyőjébe. - Beeblebrox - mondta -, most pedig
elvégzem azt, amiért küldtek.
Zaphod az egyik sarokban üldögélt, osztozva Márvin kimondatlan
gondolataiban. Roostára nézett. - Amennyiben? - kérdezte. - Az épület rövidesen landolni fog. Ha
távozik, ne az ajtón át tegye - felelte Roosta. - Használja az ablakot. - Sok szerencsét-tette hozzá, és kisétált
az ajtón , éppoly rejtélyesen lépve ki Zaphod életéből, mint ahogy abba
belépett.
Zaphod felpattant, és az ajtóhoz ugrott. Hiába próbálkozott a
kilinccsel, Roosta már ráfordította a zárat. Megvonta a vállát , és
visszahúzódott a sarokba.
Két perccel később az épület zuhanva ért földet a többi roncs között. A
dögcsillagi vadászokból álló kötelék hatástalanította az erősugarakat, majd
habozás nélkül elindult felfelé, a Dögcsillag A Világa irányában, amely
határozottan kellemesebb helynek számított. A kötelék pilótái sohasem landoltak
a Dögcsillag B Világában. Ami azt illeti, más sem. Soha más nem taposta a
bolygó felszínét, csak a Telepszichopatikus Turbomixer leendő áldozatai.
Zaphodot csúnyán megrázta a becsapódás. Egy ideig némán feküdt abban a
poros kupacban, amellyé a szoba nagyobbik része átváltozott. Úgy érezte, ez
életének legmélyebb mélypontja. Össze volt zavarodva. Magányosnak érezte magát,
olyannak, akit senki sem szeret. Végül már ott tartott, hogy jöjjön, aminek
jönnie kell, bármi legyen is az.
Körülnézett a megrepedezett és összetört szobában. A fal kettéhasadt az
ajtótok mentén, s az ajtó nyitva lifegett. Az ablak, valami csoda folytán,
zárva volt és sértetlen. Rövid habozás után úgy döntött, hogy ha különös
útitársa képes volt átmenni mindazon, amin átment, csak azért, hogy közölje
vele, amit közölt, akkor jó oka lehetett rá. Marvin segítségével kinyitotta hát az
ablakot. A becsapódástól felkavart por és a környező épületroncsok
gyakorlatilag lehetetlenné tették Zaphod számára, hogy bármit is lásson a kinti
világból.
Nem mintha ez túlságosan aggasztotta volna. Aggódni akkor kezdett,
amikor lefelé zuhant a pillantása. Zarniwoop szobája a tizenötödik emeleten
volt. Az épület körülbelül negyvenöt fokos szögben landolt, de a magasság így
is lélegzetelállító volt. Végül, Marvin megvető pillantásaitól
felhergelve, mély lélegzetet vett, és kimászott az épület meredeken lejtő külső
falára. Marvin követte őt, s megkezdték lassú és gyötrelmes leereszkedésüket
azon a tizenöt emeletnyi távolságon, amely a talajtól elválasztotta őket.
Mászás közben az áporodott levegő és a por fojtogatni, kezdte Zaphod tüdejét. A
szeme égett, két feje szédült az alatta tátongó mélység láttán.
Marvin időnkénti megjegyzései - mint például: Ha nem tévedek, ez afféle kaland, amit maguk,
életformák, annyira élveznek. Csak azért kérdem, hogy az ismereteimet bővítsem. - nem sokat javítottak Zaphod lelkiállapotán. Félúton lefelé megálltak pihenni a
megrongálódott épület oldalában. Amint félelemtől és kimerültségtől zihálva ott
feküdt, Zaphodnak úgy tűnt, mintha Marvin egy hangyányival vidámabb lett volna,
mint máskor. De a végén rájött, hogy ez koránt sincs így. A robot mindössze az
ő hangulatához mérten hatott vidámabbnak a megszokottnál.
Az alacsonyan terjengő porfelhőből nagy, girhes madár ereszkedett alá
csapongva, s vézna lábait szétterpesztve letottyant egy ablakpárkányra, alig
néhány méterre Zaphodtól. A madár, idétlen szárnyait összecsukva, ügyefogyottan
billegett őrhelyén. A
különös jószágnak olyan kétméteresek lehettek a szárnyai, a feje és a nyaka
pedig furcsán vaskos volt madár Iétére. Az arca lapos volt, a csőre gyengén
fejlett, s a szárnyai alatt, középtájt világosan látszottak valami csökevényes
kézféle körvonalai. Egészében véve, volt benne valami emberi. A madár Zaphodra fordította méla
tekintetét, és csettintett egyet a csőrével. - Eridj innen! - szólt rá Zaphod. - Jól van na! - sértődön meg a madár, és
visszalibbent a porfelhőbe. Zaphod zavartan nézett a távozó madár
után. - Mondott ez valamit? - kérdezte Marvint,
készen arra , hogy az alternatív magyarázatot fogadja el, miszerint csak
hallucinált az imént. - Igen - nyugtázta Marvin. - Csóró nyomorult! - búgta egy mély,
éteri hang Zaphod fülébe. Zaphod, a hang forrását keresve, olyan
hevesen fordult hátra, hogy csaknem lezuhant az épületről. Az utolsó
pillanatban elkapott egy kiugró ablakpárkányt - csúnyán fel is sértette a kezét
-, s most azon lógott zihálva. A hangnak nem volt semmilyen látható
forrása. Rajtuk kívül senki nem volt a környéken. Mindazonáltal a hang újfent
megszólalt: - Bizony, szomorú az ő történetük. Az a
szörnyű csapás. . . Zaphod űzött vad módjára nézett körül. A
hang mély zengésű volt, de halk. Más körülmények között akár megnyugtatónak is
lehetett volna mondani. No persze, abban már semmi megnyugtató nincs, ha az
embert egy testetlen hang szólítja meg a nagy semmiből, különösen, ha az
illető, Zaphod Beeblebroxhoz hasonlóan, nincsen éppen élete csúcsformájában, s
ráadásul nyolc emelet magasan lóg egy épületroncs ablakpárkányáról. - Hé. . . ööö. . - makogta. - Érdekli, hogy mi történt velük? -
tudakolta csendesen a hang. - Hé, ki maga? - lihegett Zaphod. -
Honnan beszél? - Na, jó! Talán majd más alkalommal
elmesélem - mormolta a hang: - Nevem Gargravarr. Én vagyok a Telepszichopatikus
Turbomixer őrizője: - Hogyhogy nem látom? - Meglátja - emelte fel hangját a hang -,
sokkal könnyebb lesz az ereszkedés, ha két métert balra húzódik. Próbálja csak
ki! Zaphod a mondott irányba nézett, és egy sor
vízszintes mélyedést pillantott meg, amelyek egész az épület aljáig vezettek.
Megkönnyebbülten oldalazott el odáig. - Mi volna, ha odalent találkoznánk? -
suttogta a folyamatosan gyengülő hang Zaphod fülébe. - Hé! - kiáltott fel Zaphod. - Hová tűnt? - Csak néhány perc az egész... - mondta a
hang most már alig hallhatóan. . - Marvin - kérdezte Zaphod megrendülten a
mélán gubbasztó robottól -, az előbb. . . beszélt itt valaki? - Igen - felelte kurtán a robot. Zaphod bólintott. Ismét elővette a
vészérzékelő napszemüvegeket. Teljesen feketék voltak ebben a pillanatban, és
csúnyán összekaristolódtak .a zsebében lévő ismeretlen fémtárgytól. Feltette
őket. Sokkal kényelmesebb lesz a lefelé vezető út, ha nem kell látnia, mit
csinál. Néhány perc múlva elérte a
megrepedezett és összetöredezett épület alapját. Levette a szemüvegeket, és a
földre ugrott. Egy pillanat múlva
Marvin is követte őt, s most ott feküdt arccal a porban és törmelékben, ahonnan
láthatólag nem sok kedve volt kimozdulni. -Á, már lent is van! - szólalt meg
hirtelen a hang Zaphod fülében. - Elnézését kérem, hogy csak úgy
otthagytam, de nagyon nem bírom a magasságot. Pontosabban - tette hozzá a
kifejezhetetlen vágy hangján -, azelőtt nem bírtam.
Zaphod lassan és óvatosan körülnézett, hogy ellenőrizze, nem kerülte-e
el valami a figyelmét, ami a hang forrása lehet. Nem látott azonban egyebet,
csak port, törmeléket és a környező épületek roncsait. - Ööö. . . hmm. . . hogyhogy nem látom
magát? - kérdezte. - Mért nincs itt senki? - Én itt vagyok - mondta a hang
nyomatékkal. - Akart jönni a testem is, de pillanatnyilag el van foglalva.
Ügyintézés, megbeszélések. - Éteri sóhajt hallatott, majd
hozzátette: - Tudja, milyenek a testek... Zaphod nem volt biztos a dologban. - Azt hittem, hogy tudom - felelte. , - Remélem, nem bliccelte el az
elvonókúrát - folytatta a hang - mert ahogy az utóbbi időben élt... Fél kézzel
a sírban van a mája. A
hang elhallgatott. Zaphod kényelmetlenül nézelődött. Nem tudta, hogy elment-e,
vagy ott van-e még, vagy mi van vele. Aztán egyszer csak újra megszólalt a
hang: - Szóval, magát a Turbomixerbe küldték,
mi? - Nos, ööö - felelte Zaphod, sikertelen
kísérletet téve arra, hogy az egykedvűség látszatát keltse -, ami engem illet,
nem kell elkapkodni a dolgot. Mi volna, ha körbecaplatnék előbb, és megnézném a
környéket? - Miért, nem látta, milyen a környék? -
kérdezte Gargravarr hangja. - Ööö... még nem. Zaphod megkerülte a rakás törmeléket,
aztán az egyik épületroncsot, amelyik eltakarta előle a kilátást. Innen jól fel lehetett mérni a Dögcsillag
B Világának tájképi értékét. - Na jó - mondta -, akkor egyszerűen
csak" körbecaplatok. - Nem - mondta Gargravarr. - A Turbomixer
készen áll a fogadására. Jöjjön utánam! - Ööö... csakugyan? - mondta Zaphod. - Ez
érdekes lesz. Úgy értem, magát követni. - Majd zümmögök magának - felelte
Gargravarr. - Kövesse a zümmögést.
Lágy, sirató hang szállt a levegőben. Fakó, szomorú hang, minden fókusz
és középpont nélkül. Zaphodnak nagyon kellett koncentrálnia, hogy kiderítse,
merről is jön tulajdonképpen. Lassan, mintegy révületben, botorkálni kezdett a
hang nyomában. Mi mást tehetett volna? |
|
Hátravan: 34/25 fejezet. |