|
Vendéglő a Világ Végén 12. fejezet Kicsivel később Zaphod már a romváros
irányában rohant a síkságon át. A
nyirkos levegő sípolva hatolt a tüdejébe. Lépten-nyomon megbotlott a
kimerültségtől. Ráadásul sötétedett is, és a terep tele volt alattomos
buckákkal.
Ettől függetlenül még mindig feldobódott hangulatban volt a nemrég átélt
eseményektől. Látta az egész Univerzumot maga körül, amint a végtelenbe nyúlik.
Látott mindent. És ezzel együtt jött a kristálytiszta és egyértelmű felismerése
annak, hogy az egész mindenségben ő a legfontosabb személy.
Mert más dolog öntelt módon hinni ebben, és megint más, ha egy
tárgyilagos masina hozza az ember tudomására.
Zaphodnak nem volt rá ideje, hogy sokáig töprengjen a kérdésen.
Gargravarr közölte vele, hogy értesíteni fogja a gazdáit a történtek
felől, de kész árra, hogy mindezt egy méltányos várakozási periódus után tegye.
Így Zaphodnak alkalma nyílik rá, hogy egy kis lélegzethez jusson és
elrejtőzzön.
Zaphodnak fogalma sem volt róla, mihez kezdjen, ám az érzés, hogy ő az
Univerzum legfontosabb személyisége, elegendő önbizalmat adott neki ahhoz, hogy
azt higgye: majd csak lesz valahogy.
Ezzel körülbelül ki is merült minden, ami optimizmusra adhatott volna
okot ezen az istenverte bolygón.
Zaphod egyfolytában szaladt, s végül elérte az elhagyott város peremét. Összevissza repedezett utakon haladt, a
burkolatot feltörte a gaz, s a lyukak rothadó cipőkkel voltak teli. Az út
melletti épületek olyan roskatagok voltak, hogy Zaphod nem érzett hozzá
bátorságot, hogy bármelyikbe is bemerészkedjen. Hol lehet itt elrejtőzni? -
gondolta, és sietett tovább. Egy idő után széles út ágazott le a főútról,
amelyikén ment. A lepusztult mellékág végén hatalmas,
lapos tetejű épület állt, körülötte számos kisebb építménnyel, s az egész
komplexumot egy kerítés maradványai vették körül. A nagy főépület még mindig
elég masszívnak tűnt, és Zaphod elindult arrafelé, hátha talál ott valamiféle.
. . szóval, akármit. Már egész közel járt az út végéhez. Az épület
egyik oldalán - ez lehetett az eleje, mert egy nagy, betonozott térségre nézett
- három gigantikus ajtó volt, lehettek vagy húsz méter magasak. A legtávolabbi
nyitva állt, Zaphod most ezt vette célba. Odabent homály volt, por és zűrzavar. Óriási
pókhálók takartak mindent. A belső szerkezet egy része összeomlott, a hátsó fal
is bedőlt egy helyütt, és a padlót több hüvelyknyi fojtogató porréteg
borította. A
sűrű homályból törmelékkel fedett, hatalmas formák sejlettek elő. Az alakzatok némelyike hengeres volt,
mások hagymára emlékeztettek, de volt köztük tojásszerű is, pontosabban olyan,
mint egy felrepedt tojás. Legtöbbjük meghasadt, sőt egyenest szétesőben volt,
néhányból pedig már csak a puszta váz maradt. Űrhajó volt valamennyi, gazdátlan egytől
egyig. Zaphod elkeseredetten bolyongott a roncsok
között. Nem volt itt semmi, amire rá lehetett volna fogni, hogy használható.
Már a léptei által keltett gyenge remegés is elég volt ahhoz, hogy az egyik
tétova roncs elszánja magát a végső lépésre, és magába roskadjon. Az épület hátsó részében vén hajó hevert.
Valamivel nagyobb volt, mint a többi , még vastagabb pókháló- és
porréteg takarta. A hajó körvonalai épnek látszottak. Zaphod kíváncsian
közelített, s közben megbotlott egy régi tápvezetékben. Épp készült félrelökni a köteget az útból,
amikor csodálkozva tapasztalta, hogy az még mindig a hajóhoz van kapcsolva. Csodálkozása kimondott megdöbbenéssé
változott, amikor felfedezte, hogy a tápvezetékből halk zümmögés hallatszik. Hitetlenkedő pillantása először a hajóra,
aztán a kezében tartott vezetékre esett. Lekapta magáról a dzsekit, és négykézláb
követni kezdte a vezetéket egészen addig, ahol az a hajóra kapcsolódott. A csatlakozó
ép volt , a zümmögő rezgés még kifejezettebbé vált. Zaphod szíve szaporán vert.
Nagyjából ledörgölte a hajó oldalára tapadt mocskot, s a fülét a fémhez
szorítva hallgatózni kezdett. Halk, meghatározhatatlan eredetű neszezés
hallatszott odabentről. Lázasan kutatni
kezdett maga körül a törmelékben, míg végül talált egy rövid csövet és egy nem
biodegradálódó műanyag poharat. Sebtében összeállított belőlük egy primitív
sztetoszkópfélét, amit a hajó oldalára helyezett. Attól , amit hallott, az agya nyomban
cigánykerekezni kezdett. Egy hang ezt
mondta: - A Csillagközi Űrrepülési Vállalat
nevében elnézést kérek utasainktól a hosszú késedelerriért. Pillanatnyilag a
citromillatú alkoholos papírzsebkendő-készlet feltöltésére várunk az önök
kényelme, felfrissítése és higiénés igényeinek kielégítése végett. A
stewardessek hamarosan újabb adag kávét és kekszet szolgálnak fel önöknek.
Köszönjük megértő türelmüket.
Zaphod hátratántorodott, vad tekintettel bámulva a hajót. .
Néhány pillanatig révületben járkált fel és alá. Eközben hirtelen
megpillantott egy hatalmas indításjelző táblát , amely a feje fölött lógott -
igaz, már csak egyetlen tartónál fogva - a mennyezetről. Mocsok borította ugyan
az egészet, de némelyik számjegy azért így is olvasható volt. Zaphod tekintete vadul kutatott a
számjegyek között, majd rövid fejszámolás következett. A szeme kikerekedett. - Kilencszáz év... - mondta fennhangon.
Ennyi volt a hajó késési ideje. Két perccel később már a fedélzeten volt: A
zsilipből kilépve, hűvös és friss levegő fogadta odabent: a légkondicionálás
még mindig működött. Égett a világítás is. Kilépett a bejárati kamrából, s
izgatottan haladt tovább a rövid és keskeny folyosón: . Egyszer csak kitárult egy ajtó és egy
alak toppant elébe. - Kérem, uram, foglalja el a helyét -
mondta az android stewardess, majd hátat fordítva elindult Zaphod előtt a
folyosón. Mihelyt a szíve ismét verni kezdett az
átélt sokk után, Zaphod követte a női alakot. Az, a folyosó végére érve,
kinyitotta az ajtót, és belépett az utastérbe. Zaphod a nyomában. Attól, amit odabent látott, Zaphodban
ismét megállt az ütő. Az utasok szorosan oda voltak szíjazva az
üléseikhez. A hajuk, akárcsak a körmük, hosszú volt és ápolatlan , a férfiak
arcát szakáll borította. . Nyilvánvaló volt, hogy élnek, de
alszanak. Zaphod úgy érezte magát, mintha hirtelen egy
horrorfilmbe csöppent volna.
Mintegy álomban, lassan bandukolt a székek közötti szabad sávban.
Félúton járt még, amikor a stewardess elérte az utastér túlsó végét. Az android
megfordult, és beszélni kezdett. - Jó napot, hölgyeim és uraim! - mondta
behízelgő hangon. - Köszönöm, hogy olyan megértéssel fogadták ezt a kis késést.
Mihelyt lehet, azonnal folytatjuk utunkat. Legyenek szívesek felébredni, hogy
kávét és kekszet szolgálhassak fel önöknek. Halk zümmögés hallatszott. Ebben a pillanatban felébredt az összes
utas. Üvöltve ébredtek, s nyomban rángatni
kezdték a szíjazatot és az életfenntartó berendezést, amely szilárdan a székhez
rögzítette őket. Úgy üvöltöttek, jajveszékeltek és
ordítottak, hogy Zaphod attól félt, hogy menten szétszakad a dobhártyája. Miközben az utasok fetrengve kapálództak,
a stewardess higgadtan sétált középen, egy-egy pohár kávét és egy csomag
kekszet téve eléjük. Aztán az egyik utas felállt a székéből. Az ismeretlen megfordult, és merőn
Zaphodra nézett. Zaphod bőre izgett-mozgott a testén,
mintha egészben kívánkozott volna le róla. Gyorsan hátraarcot csinált, és
szaladni kezdett a téboly elől. Átrohant az ajtón, vissza a folyosóra. A férfi utána: Zaphod őrült vágtába kezdett a folyosó
vége felé, majd át a belépőkamrán, s túl azon. A pilótafülkébe érve bevágta az
ajtót maga mögött, és rátolta a reteszt. Levegőért kapkodva vetette a hátát a
bezárt ajtónak. Alig telt el egy másodperc, s egy ököl
dörömbölni kezdett az ajtó túloldalán. Valahonnan a pilótafülkéből megszólalt
egy fémes hang. - Utasoknak tilos a pilótafülkében
tartózkodni. Kérem, fáradjon vissza a helyére, a hajó rövidesen indul.
Pillanatnyilag épp a kávé és a keksz felszolgálása van folyamatban. Itt az
automata pilóta beszél. Kérem, fáradjon vissza a helyére. Zaphod egy szót sem szólt. Nehezen vette
a levegőt , mögötte az ököl továbbra is verte az ajtót. - Kérem, fáradjon vissza a helyére -
ismételte meg az automata pilóta. - Utasoknak tilos a pilótafülkében
tartózkodniuk. - Én nem vagyok. utas - lihegte Zaphod. - Kérem, fáradjon vissza a helyére. - Mondtam már, hogy nem vagyok utas! -
csattant fel Zaphod. - Kérem, fáradjon vissza a helyére. - Én nem va. . . Hé, hall maga engem? ! - Kérem, fáradjon vissza a helyére. - Maga itt az automata pilóta? - kérdezte
Zaphod. - Igen - felelte a hang az
irányítókonzolról. - Maga parancsol ezen a hajón? - Igen - ismételte meg a hang. - Késésben
vagyunk. Az utasok kényelme érdekében kénytelenek vagyunk átmenetileg
felfüggeszteni az életműködésüket. Kávét és kekszet évente szolgálunk fel, majd
a további kényelmük érdekében ismételten felfüggesztjük az életműködésüket. A
felszállás azonnal megtörténik, mihelyt a hajó készleteit feltöltöttük.
Elnézést a késés miatt. Zaphod eltávolodott az ajtótól , amelyen most
a dörömbölés szűnni kezdett. Elindult az irányítókonzol felé. - Még hogy késés! - kiáltotta. - Nem
látja, mi van a hajó körül? Pusztaság, sivatag! A civilizációnak
annyi! Itt aztán hiába vár citromillatú alkoholos papírszalvétára! - Megvan rá a statisztikai esély -
folytatta tudálékos hangon az automata pilóta -, hogy új civilizáció támad a
régi helyén. Egy napon újra lesz citromillatú alkoholos papír zsebkendő. Addig
egy kicsit késni fogunk. Kérem, foglalja el a helyét. - De... Ebben a pillanatban kinyílott az ajtó. Zaphod hátrapenderült. Üldözője ott állt
előtte, kezében egy nagy táskával. Elegáns öltözéket viselt, és a haja rövidre
volt nyírva. Szakálla nem volt, és a körmei is rövidek voltak. - Zaphod Beeblebrox - mondta -, a nevem
Zarniwoop. Azt hiszem, találkozni akart velem. Zaphod Beeblebrox elernyedt. Szájai
összevissza zagyváltak. Leroskadt egy székre. - De hát, ember, honnan csöppent ide? -
kérdezte. - Magára vártam - mondta a másik, készen
arra, hogy rögtön a lényegre térjen. Letette a táskát, és helyet foglalt égy
.másik széken. - Örülök, hogy követte az utasításokat -
mondta. - Kissé izgultam, nehogy az ajtón át távozzék a szobámból az ablak
helyett. Mert akkor pórul járhatott, volna. Zaphod hitetlenkedve rázta meg a fejeit,
és közben artikulátlan hangokat hallatott. - Amikor belépett az irodám ajtaján,
tulajdonképpen az én elektronikailag szintetizált Univerzumomba lépett be -
magyarázta Zarniwoop. - Ha az ajtón át távozott volna, most odaát lenne az
igaziban. A mesterségeset ezzel irányítom itt. Elégedetten megveregette a táska oldalát.
Zaphod sértődöttséggel vegyes utálattal nézett a férfira. - Miért, mi a különbség? - morogta. - Semmi - felelte Zarniwoop. - Teljesen
azonos a kettő. Eltekintve attól a egytől, hogy a dögcsillagi vadászok a
valóságban szürke színűek. - Mi ez az egész? - bökte ki Zaphod. - Szimpla kis ügy - mondta Zarniwoop. A
másik önbizalma és nagyképűsége dühítette Zaphodot. - Egészen egyszerű - folytatta Zarniwoop.
- Megtaláltam a koordinátáit ennek a férfinak - tudja, aki az Univerzumot
irányítja -, és rájöttem, hogy a világát valószínűtlenségi mező védi: Hogy a
titkomat - és az életemet - megőrizzem, visszavonultam a magam teljesen
mesterséges Univerzumába, és elrejtőztem itt, ezen az elfelejtett hajón. Itt
nem volt okom a félelemre. Ezalatt maga és én.. - Maga és én? - kérdezte Zaphod mérgesen.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy ismertük egymást? ! - De igen - mondta Zarniwoop. - Egész jól
ismertük egymást. - Nem lehetett valami jó az ízlésem... -
mondta Zaphod, és komor némaságba burkolózott. - Ezalatt maga és én megegyeztünk, hogy
el fogja lopni azt a valószínűtlenségi hajtóműves hajót - az egyetlen Űrhajót,
amellyel el lehet jutni a világ irányítójához -, és elhozza nekem: Gondolom ,
ez megtörtént, úgyhogy gratulálok! - Zarniwoop arcán feszes kicsi mosoly jelent
meg, amit Zaphod legszívesebben egy féltéglával vert volna le onnan. - Ja, ha netán
érdekelné - tette hozzá Zarniwoop -, elárulom, hogy ez az univerzum kifejezetten
a maga fogadására készült, s ennélfogva maga itt a legfontosabb
személyiség. Soha az életben - folytatta
háromnegyed téglára méltó mosollyal -, hangsúlyozom: soha az életben nem úszta volna meg ép ésszel a
Telepszichopatikus Turbo mixert az igazi
Univerzumban. Indulhatunk? - Hová? - kérdezte Zaphod mogorván. Egy
világ omlott össze benne. - Hát a hajóhoz. Az Arany Szívhez.
Remélem, elhozta? - Nem én! - Mért, a dzsekije hol .van? Zaphod értetlenül nézett a másikra. - A dzsekim? Levetettem. Odakint hagytam
a földön. - Jó, majd megkeressük. Zarniwoop felállt, és intett .Zaphodnak,
hogy kövesse. Kint, a belépőkamrában, hallották az
utasok jajveszékelését, amint kávéval
és keksszel etették őket. - Nem volt valami kellemes élmény magát
várni - mondta Zarniwoop. - Még hogy magának nem volt kellemes? ! -
csattant fel Zaphod. Mégis, mit gondol?
:. . Zarniwoop fgyelmeztetőleg emelte fel a
mutatóujját, miközben a , kabinajtó kitárult. Néhány méterre tőlük ott hevert
Zaphod kabátja a törmelék között. - Igen figyelemre méltó hajó - mondta
Zarniwoop. - Ezt nézze! A
kabát zsebe a szemük előtt kezdett el dagadni. Addig dagadt, míg egyszer csak megrepedt és szétszakadt.
Az Arany Szív apró fémmodellje, amelyet
Zaphod megrökönyödve fedezett fel a zsebében, most hirtelen növekedni kezdett ,
s két perc múlva elérte a teljes
életnagyságot. - A valószínűtlenségi szint. . . - mondta
Zarniwoop - hirtelen nem tudnám
megmondani, hogy mekkora, de az biztos, hogy jó magas. Zaphod megszédült. . - Csak nem azt akarja mondani, hogy
mindvégig nálam volt? ! Zarniwoop mosolygott. Felemelte a táskát,
és kinyitotta. Elcsavart benne egy
.kapcsolót. - Viszlát, mesterséges Univerzum - mondta
-, hello, valódi! A helyszín vibrált egy rövid ideig, aztán
pontosan ugyanolyan lett, mint előtte, - Látja? ! - mondta Zarniwoop. -
Szakasztott olyan, mint a másik. - Úgy érti - ismételte meg Zaphod
feszülten -, hogy mindvégig nálam volt? - Hát persze - felelte Zarniwoop. -
Természetesen. Ez volt a pláne az egészben:
- Ez az! - mondta Zaphod. - Mostantól rám
ne számítson! Nyugodtan kihagyhat a névsorból. Nékem ebből elegem van. Játssza
csak egyedül kisded játékait! - Attól tartok, nem marad más választása
- mondta Zarniwoop. - Bele van gabalyodva a valószínűtlenségi mezőbe. Nem tud
megszökni a sorsa elől. Zarniwoop ismét előadta azt a mosolyát ,
amit Zaphod a legszívesebben levert volna az előbb a képéről. Zaphod ezúttal
engedett a kísértésnek. |
|
Hátravan: 34/22 fejezet. |