Vendéglő a Világ Végén

18. fejezet

Az előcsarnok csaknem üres volt, ám Ford továbbra is kacskaringózva haladt.

Zaphod keményen megragadta a karját, s beterelte őt egy kis fülkébe a bejárat mellett.

- Mit csinálsz vele? - kérdezte Arthur.

- Kijózanítom - mondta Zaphod, és bedobott egy érmét a masinába. Fények villództak, gázok sustorogtak odabent.

- Hello, srácok - lépett ki Ford egy pillanat múlva. - Hová megyünk?

- A parkolóba. Siess!

- Hát a személyi időteleporter? - kérdezte Ford. - Gyerünk gyorsan vissza az Arany Szívbe.

- Az az ábra, hogy túladtam a hajón. Most már Zarniwoop kezében van. Semmi kedvem részt venni a játszmájában. Majdcsak találunk valami más járművet.

  A Szíriusz Kibernetikai Társaság egyik repesve emelő lényszállítója levitte őket az étterem alépítményébe. Elégedetten vették tudomásul, hogy valaki vandalizálta a liftet, s így az nem tett rá kísérletet, hogy boldoggá tegye őket menet közben.

  Az akna aljára érve kinyílt a liftajtó, s hideg, de áporodott légfuvallat csapta meg őket. A liftből kilépve elsőként egy hosszú betonfalat pillantottak meg, amelyen legalább ötven ajtó sorakozott, vécéberendezéseket kínálva mind az ötven fő életforma számára. Mindazonáltal, mint a Galaxis valamennyi parkolóján a parkolás egyetemes története során, ezen a parkolón is jól érződött a türelmetlenség szaga.

  Befordultak a sarkon, egy mozgó járdára amely hatalmas, barlangszerű térségen át vezetett a homályos messzeségbe.

 A csarnok szektorokra oszlott, mindegyik szektorban egy-egy étkező társaság űrhajója parkolt. Némelyik hajó kicsi volt és praktikus, a sorozattermékek közül való, de voltak itt fényes és hatalmas luxus hajók is, a leggazdagabbak játékszerei.

 Miközben Zaphod a hajók között haladt, olyasmi csillogott a szemében, ami a mohó bírvágy kifejezésének tetszett. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: Zaphod szemcsillogása, egyértelműen a mohó bírvágynak volt tulajdonítható.

- Ott van Marvin - hívta fel Trillian a többiek figyelmét.

A mutatott irányba néztek. A távolban egy apró fémalak látszott, amint csüggedten dörgöli egy kis ronggyal az egyik hatalmas napcirkáló ezüstszínű burkolatát.

 Az emeletnyi magasságban húzódó járdáról sűrű közönként széles, átlátszó csövek vezettek le a padlószintre. Zaphod átlépett egy ilyenbe, és lágyan leereszkedett. A többiek követték. Amikor Arthur Dent később visszaemlékezett erre a lebegésre, úgy gondolt rá, mint legélvezetesebb élményére az egész galaktikus utazás során.

- Hé, Marvin! - köszöntötte Zaphod a robotot. - Örülök, hogy látlak!

 Marvin megfordult, és olyan szemrehányó kifejezéssel nézett Zaphodra, amennyire csak lehetséges egy tökéletesen merev fémarc esetében.

- Dehogy örül - mondta. - Nem örül nekem soha senki.

- Ahogy gondolod - mondta Zaphod, és elindult, hogy közelebbi szerelmes pillantásokat vessen a hajókra. Ford követte őt.

 Trillian és Arthur Marvinhoz csatlakozott.

- Nem, de tényleg, mi igen - veregette meg Trillian Marvin vállát, ami egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket a robot kifejezetten rühellt. - Azok után, amennyit ránk vártál. . .

- Ötszázhetvenhatmilliárd-háromezer-ötszázhetvenkilenc évig. - mondta Marvin. - Kiszámoltam.

- De látod, már itt is vagyunk - mondta Trillian, miközben úgy érezte (és ebben teljes egyetértésre talált Marvin részéről), hogy elég nagy bugyutaság, amit mond.

- Az első tízmillió év volt a legrosszabb - emlékezett Marvin. A második tízmillió év úgyszintén a legrosszabb volt. A harmadik tízmillió. évet egyáltalán nem élveztem. Aztán az egész fokról fokra rosszabbodott.

 Szünetet tartott. Csak akkorát, hogy amazok úgy érezzék, mondaniuk kéne valamit, majd folytatta:

- Ebben a munkában persze rengeteg új arcot lát az ember. Ez az, ami a leginkább nyomasztó benne - mondta, és újabb szünetet tartott.

 Trillian megköszörülte a torkát.

- Jaj de. . .

- A legépületesebb beszélgetést több mint negyvenmillió évvel ezelőtt folytattam. . . - mondta Marvin.

- Ó, te sze. . .

- . . . egy kávéautomatával.

 Marvin kivárt.

- És nem is. . .

- Maga se szívesen beszélget velem, mi? - kérdezte Marvin csüggedten.

Trillian feladta, és Arthurhoz fordult.

Kicsivel odébb Ford Prefect talált valamit - igazából több dolgot is -, ami tényleg tetszett neki.

- Zaphod - mondta csendesen. - Nézd már ezeket a kis csillagtargoncákat!

 Zaphod odanézett, és neki is tetszett, amit látott.

 A jármű, amit néztek, csakugyan elég kicsi volt, viszont egész különleges, amolyan gazdag gyerek játéka. Nem sok néznivaló volt rajta. Leginkább egy hétméteres papír repülőgépre emlékeztetett, amelyet vékony, de erős fémfóliából hajtogattak. A hátsó végén volt egy kis vízszintes, kétszemélyes pilótafülke. Apró bűbájmeghajtású motorja volt, amely önmagában nem képesítette túl nagy sebességre. Ezzel szemben hőcsapdával volt felszerelve.

 A hőcsapda mintegy kétbillió tonnányi tömege egy fekete lyukban rejtezett, amelyet elektromágneses mező tartott meg a hajó középső részén. Ez a hőcsapda lehetővé tette, hogy a hajó néhány mérföldnyire közelítsen meg egy sárga napot, s ott meglovagoljon egy alkalmas napkitörést.

 A napszörfözés a létező legegzotikusabb és legizgalmasabb sportok egyike. Azok, akik megengedhetik maguknak, és vállalkozni is mernek rá, a legirigyeltebb hősöknek számítanak a Galaxisban. Természetesen eszméletlenül veszélyes vállalkozás, és azok, akik nem pusztulnak el menet közben, kivétel nélkül a szexuális végkimerülés áldozatai lesznek a Daidalosz Klub valamelyik after-flare partiján.

  Ford és Zaphod megnézte a gépet, és továbbment.

- Hát ez a kis aranyos? - kérdezte Ford. - Ez a mandarinszínű csillagtragacs itt a fekete naprombolóval.

 A csillagtragacs egy másik kis hajóféle volt. Valójában teljesen félrevezető elnevezést adtak neki, hiszen egy dologra aztán teljesen alkalmatlan volt, és ez a csillagközi utazás. Alapjában véve egyszerű, sportos bolygóugró hajó volt, valami másnak kozmetikázva, mint ami. Egy biztos: szép volt a vonalvezetése.

 Ford és Zaphod továbbment.

 A következő hajó - egy nagy luxuscirkáló - olyan harminc méter hosszú lehetett. Tervezésekor nyilvánvalóan az volt a fő szempont, hogy szemlélőjét elöntse a sárga irigység. A külső kiképzés és a tartozékok részletei mind azt harsogták, hogy: "Nem elég, hogy olyan gazdag vagyok, hogy ilyen hajóm van, de annyira gazdag, hogy már nem is veszem komolyan." Csodálatosan visszataszító volt az egész.

- Ezt nézd meg! - mondta Zaphod. - Multiklaszteres kvarkmeghajtás, perspulex karosszéria. Tuti, hogy Lazlar Lyricon-féle egyedi darab. .

  Zaphod tüzetesen végigvizsgálta a hajó külsejét.

- Persze - mondta. - Itt van az infrarózsaszín gyíkembléma a neutrínóburkoiaton. Lazlar védjegye. Ennek aztán van mit a tejbe aprítania !

- Egyszer, az Axel-köd táján megelőzött egy ilyen. - mondta Ford.

- Csúcssebességgel repesztettem, egyszer csak elhúzott mellettem.

Úgy otthagyott, mintha csak parkoltam volna , és közben a csillaghajtóműve meg alig ketyegett: Egyszerűen hihetetlen volt!

 Zaphod elismerően füttyentett.

- Tíz másodperrel később - mondta Ford - egyenest belerohant a Jaglan Béta harmadik holdjába.

- Na, ne! Tényleg?

- Meg kell hagyni: azért jól néz ki. Olyan, mint egy hal. Úgy is mozog, mint egy hal, de úgy kanyarodik, mint egy víziló.

 Ford most a másik oldalát vette szemügyre a hajónak.

- Hé, ide süss! - kiáltotta. - Van itt egy nagy mázolmány az oldalán: Felrobbanó nap - a Katasztrófasújtotta Terület emblémája. Tuti, hogy a Pörkölt hajója. Jól megszaladt a szarházinak. Tudod, van ez a borzalmas számuk, amelyiknek a végén egy műrepülő hajó bele rohan a napba. Állítólag nagy show, csak sokba van a műrepülő hajók miatt.   

  Zaphod figyelmét azonban más kötötte le. Tekintete a Pörkölt De Siato luxushajójával szomszédos hajóra irányult. Még a száját is eltátotta.

- Ez. . . - mondta - ez aztán már tényleg árt az ember szemének. . .

Ford odanézett. Őt is megfogta a látvány. .

Klasszikus, egyszerű felépítésű hajó volt, olyan, mint egy lapos lazac, húsz méter hosszú, nagyon tiszta, nagyon sima. Mindössze egyetlen különös dolog volt rajta.

- Hogyhogy ennyire. . . fekete? - mondta Ford Prefect. - Alig lehet kivenni az alakját... Mintha az összes fény belezuhanna!

Zaphod csak hallgatott: Egyszerűen fülig beleesett a fekete hajóba.

A hajó feketesége olyan határtalan volt, hogy alig lehetett megállapítani, milyen messze van az embertől.

- Egyszerűen lesiklik róla a tekintet. . . - mondta Ford csodálattal.

Érzelmes pillanat volt. Ford az ajkába harapott.

Zaphod közelebb ment, lassan, mint egy megszállott, vagy még  inkább, mint valaki, aki épp megszállni készül egy hajót , ami nem az  övé. Előrenyúlt, hogy megcirógassa. Megtorpant a mozdulatban. Ismét előrenyúlt. Megint megtorpant.

- Gyere, tapogasd csak meg ezt a felületet - suttogta rekedt hangon.

 Ford odanyúlt, hogy megtapogassa. Megállt a keze.

- Nem érzem.. . - mondta.

- Látod? - mondta Zaphod. - Teljesen súrlódásmentes. Ez aztán  tudhat repeszteni. . .

Zaphod komoly arccal Ford felé fordult. Legalábbis az egyik feje.

A másik továbbra is a hajót csodálta.

- Mit gondolsz, Ford? - kérdezte.

- Úgy érted, hogy. . . ööö. . . - Ford lopva hátrapillantott. - Úgy  érted, léceljünk le vele? Hát illik ezt?

- Nem.

- Szerintem se.

- De azért megcsináljuk, nem?

- Már hogy a csudába ne csinálnánk? !

Bámulták még egy kicsit a hajót, aztán Zaphod végre összeszedte  magát.

- Jó lesz igyekeznünk - mondta. - Pillanatokon belül itt a világ vége, és az összes Horror Harold leözönlik a ruhatárba, hogy kiváltsa az űrbelijét.

- Zaphod - mondta Ford.

- Igen?

- Hogy csináljuk?                

- Egyszerű! - mondta Zaphod, és megfordult. - Marvin! - kiáltotta.

 Marvin lassan, nehézkesen megfordult, milliónyi apró, elektronikus úton szimulált nyikorgással és zörejjel kísérve a mozdulatot.

- Ide gyere - mondta Zaphod. - Van egy meló a számodra.

 Marvin vánszorogva elindult feléjük.

- Tuti, hogy nem fogom élvezni - morogta.

- Dehogynem! - lelkesedett Zaphod. - Egy egész új élet tárul fel előtted, meglátod!

- Na nem! Még egy? ! - nyögte Marvin.

- Befognád végre a szádat? ! - sziszegte Zaphod. - Figyelj ! Ezúttal kaland lesz, izgalom és mindenféle vad dolgok!

- Borzasztóan hangzik - mondta Marvin.

- Marvin! Mindössze annyit kérek...

- Gondolom, ki akarja nyittatni velem ezt az űrhajót.

- Hogy mit? Ja igen, úgy van. Pontosan - mondta Zaphod idegesen. Legalább másfél szemmel a bejáratot leste: szorította az idő.

- Üdvösebb volna, ha egyszerűen megmondaná, mit csináljak, ahelyett hogy a lelkesedést próbálja élesztgetni bennem - mondta Marvin. - Merthogy az bennem nincsen.

 Marvin odament a hajóhoz, és megérintette. A hajó ajtaja nyomban kitárult:

Ford és Zaphod a nyílásra bámult.

- Ugyan, szóra sem érdemes - mondta Marvin: - Ja, egy szót sem szóltak? - tette hozzá , és félreállt az útból.

Arthur és Trillian is csatlakozott a társasághoz.

- Mi újság? - kérdezte Arthur.

- Oda nézz - mondta Ford. - Mit szólsz a belsejéhez?

- Egyre furcsább ez az egész - mondta Zaphod halkan.

- Tiszta fekete - mondta Ford. - Egyszerű, minden csupa fekete odabent!

Az étteremben zajló események gyorsan közeledtek ahhoz a pillanathoz, amely után nincs újabb pillanat.

 Minden szem a kupolára tapadt, kivéve Pörkölt Desiato testőréét, amely Pörkölt Desiatót fürkészte, valamint Pörkölt Desiatóét, amelyet a testőr, illendőségből, saját kezűleg zárt le.

 A testőr előredőlt az asztalon. Ha Pörkölt Desiato életben van, úgy bizonyára arra használja fel ezt az alkalmat, hogy ő maga hátradőljön vagy ami még jobb, rövid sétára induljon. A testőr nem az a fajta ember volt, akit a közelség vonzóbbá varázsolt. Mindazonáltal, sajnálatos állapotának köszönhetően, Pörkölt Desiato teljesen mozdulatlan maradt.

- Mr. Desiato, uram - suttogta a testőr. Valahányszor megszólalt, úgy tűnt, mintha a szája két oldalán lévő izmok egymás lábára taposva igyekeztek volna félreugrani az útból. .

- Mr. Desiato, hall engem?

Pörkölt Desiato, amint az teljesen normális volt az ő állapotában, meg sem mukkant.

- Pörkölt! - fröcsögte a testőr.     

 Pörkölt Desiato természetes módon most sem válaszolt. Természetfeletti módon azonban igen.

 Hirtelen megcsörrent előtte a pohár az asztalon, az egyik villa a levegőbe emelkedett, és a pohárhoz koccant. Ezután a villa ismét elfoglalta korábbi helyét az asztalon.

 A testőr elégedetten dörmögött magában.

- Ideje elindulni, Mr. Desiato - motyogta. - Nem lenne tanácsos kivárni a tolongást a maga állapotában. Jó volna szép nyugodtan, kapkodás nélkül célba venni a következő show-t. Hatalmas közönség volt. Óriási siker! Kakrafoon. Ötszázhetvenhatmilliárd-kétmillió éve. Biztos nagyon várhatta már, ugye?

 A villa ismét felemelkedett, várt egy kicsit, elbizonytalanodott, majd újból a helyére zökkent.

- Ne mondja már! - biztatta a testőr. - Meg fogta látni, remek lesz! Le fogta taglózni őket! - Dr. Dan Strassenfressen minden bizonnyal gutaütést kapott volna, ha hallja a testőr beszédét.

- Nagyon meg tudja fogni őket, amikor a fekete hajó a napba zuhan. És ez az új hajó valóságos szépség. Igazán sajnálom, hogy rámegy a mutatványra. Ha odaérünk, automata vezérlésre kapcsolom, mi meg lelépünk a cirkálóval. - Rendben?

A villa helyeslően koppant egyet, majd a borospohár rejtélyes módon kiürítette önmagát.

A testőr kitolta Mr. Pörkölt Desiato székét az étteremből.

- Most pedig - kiáltotta Max a színpad közepéről - elérkezett a pillanat, amelyre mindannyian vártunk! - Fellendítette a karját a levegőbe. Mögötte a zenekar vad dobolásba ment át, amelybe belevegyült a szintetizátor hullámzó dübörgése. Max sokat morgott emiatt, de a zenészek azzal védekeztek, hogy benne van a szerződésükben. Na, majd a menedzserem eligazítja őket, gondolta Max.

- Az ég forrásba jön! - kiáltotta. - A természet üvöltő ürességgé omlik össze. Húsz másodpercen belül véget ér a világ! Látják a végtelenség fényét, amint felénk rohan?

Dühödten tombolt körülöttük a pusztulás. Ebben a pillanatban, mintegy végtelen távolságból, trombita harsant. Max szeme a zenekar felé fordult üregében. Nem volt trombitás közöttük! Hirtelen kavargó füstoszlop szállt fel közvetlenül mellette. A trombitaszóhoz újabb trombiták hangja csatlakozott. Több mint ötszázszor csinálta már végig Max ezt a show-t, de soha ilyen nem történt vele. Riadtan hátrált az örvénylő füstoszlop elől, .amelynek belsejében egy alak kezdett el materializálódni. Ősöreg, szakállas férfi volt az illető, köpenyben. Alakját fény övezte, szemében csillagok égtek, homlokát aranykorona ékesítette.

- Mi ez? ! - suttogta Max kerekre tágult szemekkel. - Mi folyik itt?

Az étterem végében ülő kőarcú társaság, amely a Nagy Zarquon Próféta Második Eljövetelét várta, talpra ugrott, és zokogva kántálni kezdett.

Max pislogott a meglepetéstől. Karját a hallgatóság felé emelte.

- Nagy tapsot kérek, hölgyeim és uraim - kiáltotta - a Nagy Zarquon Prófétának! Íme, eljött! Zarquon másodjára is eljött közénk!

A közönség mennydörgő tapsától kísérve Max átvonult a színpadon, és a próféta kézébe nyomta a mikrofonját.

Zarquon krákogott. Körülnézett az egybegyűlteken. A csillagok zavartan hunyorogni kezdtek. a szemében. Idegesen forgatta a kezében a mikrofont.

- Ööö - mondta. - Hello! Ööö. . . az a helyzet. . . izé. . . elnézést a késésért, de sajnos közbejött valami az utolsó percben.

 Szemlátomást idegesítette, hogy lélegzet-visszafojtva lesik minden szavát. Megköszörülte a torkát.

- Ööö... hogy állunk az idővel? - kérdezte. - Volna egy per.. ?

 És ekkor vége lett a világnak.

 Hátravan:  34/16  fejezet.

Lap tetejére

<<<   19. Fejezet   >>>