Vendéglő aVilág Végén

20. fejezet

Az étterem létezése továbbra is folytatódott, ám minden egyébé megszűnt körülötte. Az időrelasztáció megóvta a Teljesutat abban a semmiben, amely még csak vákuum sem volt, hanem szó szerint a Semmi maga. Nem volt semmi, amihez képest vákuumról lehetett volna beszélni.

Az erőtérrel védett kupola ismét átlátszatlanná vált, a parti véget ért, a vacsorázók távozóban voltak, Zarquon eltűnt az Univerzum egyéb részeivel együtt, az időturbinák készen álltak, hogy visszahúzzák az éttermet az idő peremén a következő rendezvény számára, Max Quordepleen pedig visszavonult aprócska, befüggönyözött öltözőjébe, s megpróbálta tempofonon elérni menedzserét.

A parkolóban ott állt a fekete hajó, némán, mozdulatlanul, lezárt ajtónyílással.

Ebben a pillanatban a néhai Mr. Pörkölt Desiato tűnt fel a járdán, mögötte testőrével, aki a széket tolta.

Leereszkedtek az egyik csövön. Ahogy közelebb értek a luxuscirkálóhoz, egy rámpa csapódott le a hajó oldaláról, megragadta a tolószék kerekét, s behúzta a hajó belsejébe. A testőr követte gazdáját, s miután ellenőrizte a halálfenntartó rendszer rácsatlakozását a hullára, előrement a kis pilótafülkébe. Itt bekapcsolta a távirányítórendszert, amely aktiválta a luxuscirkáló mellett álló fekete hajó robotpilótáját, nagy megkönnyebbülést váltva ki ezáltal Zaphod Beeblebroxból, aki már tíz perce hiába próbálta elindítani a hajót.

A fekete hajó puhán előresiklott a dokkból, majd fürgén és halkan elindult a csarnok közepén húzódó pályán. A végén hirtelen gyorsított, kilódult az időindítóba, és megkezdte hosszú utazását a távoli múltba.

A Teljesút étlapja - engedély alapján - közöl .egy részt a GALAXIS útikalauz stopposoknak egyik korábbi kiadásából: Az idézet így hangzik:

 A főbb galaktikus civilizációk mindegyike .három jól elkülönülő szakaszt élt át történelme során: Ezek a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság, más szóval a, Hogyan, a Miért és a Hol fázisai.  Az első fázis jellemző kérdésfelvetése: "Hogyan szerezhetnénk egy kis ennivalót , a másodiké: "Miért kell ennie az embernek , mi a harmadikat leginkább a "Hol vacsorázzunk ma este?" kérdésével lehetne jellemezni. .

Az étlap továbbmegy ennél, amennyiben azt sugallja, hogy a Teljesút avagy a Vendéglő a világ végén kielégítő választ nyújt a harmadik kérdésre.

Amiről nincs szó az étlapban, az az, hogy noha nagyobb civilizációk esetében rendszerint sok ezer évet vesz igénybe a Hogyan, a Miért és a Hol fázisain való áthaladás, kisebb szociális egységek, a körülmények kényszerítő hatására, rendkívül gyorsan túljuthatnak a fejlődés eme lépcsőin, ámbár sokszor nem a felvázolt sorrendben. Íme:

- Hogy állunk? - kérdezte Arthur Dent.

- Rosszul - felelte Ford Prefect.

- Hol vagyunk? - kérdezte Trillian.

- Fogalmam sincs - felelté Zaphod Beeblebrox.

- Miért? - kérdezte Arthur Dent.

- Pofa be! - javasolta Zaphod Beeblebrox és Ford Perfect.

- Ezzel nyilván azt akarjátok kifejezni - mondta Arthur Dent, figyelmen kívül helyezve a javaslatot, - hogy nem tudjuk irányítani az űrhajót.

A hajó kóvályogva lendült ide-oda, jelezve, hogy Ford és Zaphod megkísérli kicsavarni az irányítást a robotpilóta kezéből. A hajtómű úgy üvöltött és vinnyogott, mint elfáradt kisgyerek a szupermarketben.

- Engem leginkább ez a vad színskála borít ki - mondta Zaphod, akinek nem egészén három perc repülés elég volt ahhoz, hogy a hajó iránti lángolás kihunyjon benne. - Valahányszor eltekerek egy fekete alapon fekete felirattal ellátott fekete szabályzót, kigyullad egy kis fekete lámpa, s fekete fénnyel adja tudtomra, hogy a beállítás sikerült.

Mi ez? Valami galaktikus hiper-hullaszállító?

Az ide-oda rángatózó kabinnak fekete volt a fala, fekete a mennyezete, feketék voltak benne az ülések (amelyek kezdetlegességét az a tény magyarázta, hogy a hajót egyetlen fontos útra szánták, utasok nélkül), fekete volt az irányítópanel, feketék voltak a műszerek s a felerősítésükre szolgáló kis csavarok, fekete volt a vékony, bolyhozott nejlon padlóborítás, és amikor az egyik sarkát felhajtották, kiderült, hogy az alatta lévő szivacsréteg is fekete.

- Lehet, hogy a tervező szeme másféle hullámhosszra reagál, mint a miénk - vetette fel Trillian.

- Vagy nincs elég fantáziája - motyogta Arthur.

- Az is lehet - vélte Marvin -, hogy nyomasztotta valami.

Az az igazság - no persze ők ezt nem tudhatták -, hogy a dekoráció gyászos voltát a hajótulajdonos sajnálatos, ám adózás szempontjából mégis kedvező állapota tette indokolttá.  

Ebben a pillanatban a hajó különösképpen émelyítő rángást produkált.

- Lassan a testtel - mondta Arthur -, mert tériszonyom van.

- Időiszonyod - mondta Ford. - Visszafelé zuhanunk az időben.

- Köszönöm - mondta Arthur. - Most már azt hiszem, tényleg mindjárt rosszul leszek.

- Csak tessék - mondta Zaphod. - úgyis elkelne egy kis szín idebent.

- Ezt hívjátok ti étkezés utáni tereferének? ! - csattant fel Arthur.

 Zaphod Fordra bízta a műszerek tanulmányozását, majd Arthurhoz botorkált:

- Ide hallgass, földlakó - szólt dühösen. - Ha jól tudom, van egy feladatod. Meg kell találnod a Kérdést a Végső Válaszhoz.

- Már megint? ! - lepődött meg Arthur. - Azt hittem, már rég el lett felejtve az egész!

- Már hogy lenne, picim! Ahogy az egerek megmondták, rengeteg pénzt megér ez a megfelelő körökben. És mindez abban a te úgynevezett fejedben van elhantolva.

- Igen, de....    

- Semmi de! Gondold csak meg! Az élet értelme! Markunkban van valami, amivel sakkban tarthatjuk a Galaxis összes fejzsugorító ját! Ez magában felér egy vagyonnal! Én például egy egész pénzverdével tartozom az analitikusomnak.

Arthur sóhajtása nem sok lelkesedésről árulkodott.

- Na jó - mondta. - De hogy fogjunk hozzá? Nincs semmi elképzelésem. Azt mondják, hogy a Végső Válasz vagy mi: negyvenkettő.

Honnan a csudából tudjam, hogy mi volt a kérdés? Akármi lehetett.

Teszem azt: mennyi hatszor hét?

Zaphod egy pillanatig mereven nézett Arthurra. Aztán a szemei lángra gyúltak a felismerés izgalmától.

- Negyvenkettő! - kiáltotta.

 Arthur, a nem túl magas szellemi szint nemzetközi jelzését alkalmazva, néhányszor végighúzta a tenyerét a homloka előtt.

- Igen - mondta. - Én is tudok számolni.

Zaphodnak megnyúltak az arcai.

- Csak azt akartam ezzel mondani, hogy a kérdés akármi lehet - mondta Arthur -, és nem látom be, hogy mért pont nekem kéne tudnom:

- Azért - sziszegte Zaphod -, mert ott voltál, amikor a bolygód átment füstbombába:

- Nálunk, a Földön van valami. . . - kezdte Arthur.

- Volt - javította ki Zaphod.

- . . amit tapintatnak hívnak.... hívtak. Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy nem tudom.

- Én igen - szólalt meg Marvin halkan, tompa visszhangokat keltve a kabinban.

Ford kiszólt a szabályzógombok közül, amelyekkel még mindig nem adta fel vesztésre álló csatáját.

- Marvin, nem illik beleszólni - mondta - az organizmusok beszélgetésébe.

- A kérdés belevésődött a földlakó agyhullámmintázatába - folytatta Marvin -, de nem hiszem, hogy ez igazán érdekelné magukat.

- Úgy érted - hökkent meg Arthur -, úgy érted, hogy belelátsz az agyamba?

- Úgy - mondta Marvin.

 Arthur döbbenten meredt a robotra.

- És. . ? - kérdezte.

- Elképesztő, hogy lehet ilyen kis aggyal élni!

- Nem gondolod - mondta Arthur -, hogy sértő, amit mondasz?

- De - nyugtázta Marvin.

-Á, ne törődj vele - mondta Zaphod -, csak kitalálta az egészet.

- Kitaláltam?! - csóválta meg a fejét Marvin, mintegy paródiáját

nyújtva a megdöbbenésnek. - Mért találnék én ki bármit is? Az élet úgy is épp elég rossz, ahogy van, nemhogy még további részeket találjak ki hozzá!

- Marvin - kérdezte Trillian gyöngéd, kedves hangon , amilyenre egyedül ő volt képes, amikor ezzel a félresikerült teremtménnyel kellett beszélni -, ha mindig is tudtad, akkor mért nem szóltál eddig?

 Marvin a lány felé tekerte a fejét.

- Senki sem kérdezett - felelte egyszerűen.

- Most viszont kérdezünk, fémember - förmedt rá Ford a robotra.

 Ebben a pillanatban a hajó abbahagyta, a zötykölődést és az imbolygást, s a hajtómű visítása finom zümmögéssé mérséklődött.

- Hé , Ford - mondta Zaphod -, így már sokkal jobb. Ezek szerint kidzsanáztad, hogy működik a szabályzórendszer?

- Nem - mondta Ford. - Csak felhagytam a babrálásával. Legjobb, ha egyszerűen arra megyünk, amerre a hajó akar, és kész!

- Jó, nem bánom - mondta Zaphod.

- Tudtam, hogy nem igazán érdekli magukat - dünnyögte Marvin, aztán leroskadt egy sarokban, és kikapcsolta magát.

- A gond az - monda Ford-, hogy a hajó egyetlen működő készüléke olyan jelzéseket ad, ami erősen aggaszt. Ha arra való, amire gondolok, és azt mutatja, amit gondolok, akkor máris túl messzire mentünk vissza a múltba. Vagy kétmillió évvel korábban járunk a saját időnknél:

 Zaphod vállat vont.

- Az idő csalóka - mondta.

- Szeretném tudni, kié ez a hajó egyáltalán - szólt közbe Arthur.

- Az enyém - mondta Zaphod.

- De tényleg, kié?

- Tényleg az enyém - erősködött Zaphod. - Nézd: a magántulajdon lopás. Ezek szerint a lopás magántulajdon. A hajót én loptam, tehát az enyém. Világos?

- Ezt a hajónak kéne elmagyaráznod - mondta Arthur.

  Zaphod a konzolhoz lépett.

- Hajó! - mondta, és megdöngette az irányítópultot. - Itt az új gazdád beszél. :

Nem jutott tovább. Több dolog is történt egyszerre.

  A hajó kilépett az időutazási üzemmódból, és felbukkant a valós térben.

Az időutazás alatt hasznavehetetlen műszerek egyszerre mind kigyúltak a vezélőpulton.

 A konzol fölött jókora képernyő pislant életre, feltárva az előttük húzódó széles csillagtartományt, kellős közepén egy hatalmas nappal.

 Mindez azonban nem szolgáltatott volna elég okot arra, hogy Zaphod - s ugyanígy a többiek is - egész testével a kabin hátsó falának csapódjon, amint ez ebben a pillanatban bekövetkezett.

 A mondott becsapódást egyetlen mennydörgésszerű zaj okozta, amely a monitor képernyőjét körülvevő hangszórókból robbant elő.

 Hátravan:  34/14  fejezet.

Lap tetejére

<<<   21. Fejezet   >>>