Vendéglő a Világ Végén

22. fejezet

Arthur felébredt, de rögtön meg is bánta az egészet. Volt már azelőtt is másnapos, de nem ilyen mértékben: A különbség úgyszólván dimenzionális volt. Ez volt a macskajajok legjajabbika.

 A teleportálás, döntötte el, mint a berúgás oka, messze nem nyújt akkora élvezetet, mint mondjuk, egy jókora fejberúgás.

 Minthogy pillanatnyilag a tompa dübögés miatt, amit érzett, nem akaródzott megmozdulnia, csendben feküdt tovább, és merengett.

Az az alapvető probléma a helyváltoztatás legtöbb módozatával, gondolta, hogy egyik sem éri meg igazán a fáradságot. A Földön - amikor még volt olyan, hogy Föld, mielőtt az új hiperűrsztráda építése miatt lerombolták volna - a gondot a kocsik okozták. A hátrányok - amelyek azzal a ténnyel függtek össze, hogy rengeteg fekete ragacsos trutyit szippantottak elő a föld mélyéből (ahol nagyon jó helyen volt), csak azért, hogy egyrészt kátránnyá alakítsák a szárazföld beborítására, másrészt füstté a levegő telítésére, s végül, hogy a maradékot a tengerbe öntsék  messze túlszárnyalták azt az előnyt, amit az jelentett, hogy gyorsabban el lehetett jutni egyik helyről a másikra, különösen , ha meggondoljuk, hogy az a hely, ahová igyekeztél, mindezek következtében valószínűleg ugyanolyan volt, mint ahonnan elindultál, más Szóval: csupa kátrány, csupa füst és halaktól mentes.

  És mi a helyzet a teleportálással? Bármiféle módja az olyan helyváltoztatásnak, amely abból áll, hogy az embert atomokra tépik, majd ezeket az atomokat átrepítik a szubéteren, csak azért, hogy végül , amikor hosszú évek után kezdenének végre rájönni a szabadság ízére, újra összepasszírozzák őket-nos, ez bizony nem egy nyerő dolog.

  Sokan végiggondolták mindezt, mielőtt még Arthur Dentnek eszébe jutott volna, hogy dalokat írjon a teleportálásról. Az alábbiakban közölt nótát hatalmas tömegek kántáltak valamikor a Szíriusz Kibernetikai Társaság Widám Wilág III.-on épült teleportgyára előtt:

         Aldebarannak szép s takaros

         Lányai tettre merészek,

         Fess idegennel, hogyha csinos,

        Ágyba bebújni is készek.

         Megtesznek véle bármit is ott,

         Mire áhító szelleme vágy',

         De ha szétszedve juthatok el csak oda,

         Nem vonz az űrbeli ágy.

         Együtt:

         Szedj darabokra szedj darabokra!

         Isteni klassz lebegés!

         De ha szétszedve juthatok el csak oda,

         Elhagy a kanremegés.

         Szíriusz méhe kincseket rejt,

         Dejsz tudja ezt minden okos,

         Vénusznak dombját hágd, kisapám,

         Ha'z asszonyod állapotos.

         Boldogan szállnék véletek én,

         Utazásra, ím, kerget a kedv,

         De ha szétszedve juthatok el csak oda,

         Kiszárad bennem a nedv.

          Együtt:

          Szedj darabokra, szedj darabokra!

          Azt .mondom, jó lesz, ha félsz,

          Mert ha ízekre próbálsz szétszedni engem,

          Barátom, nem soká élsz.

.. és így tovább és így tovább. Volt egy sokkal rövidebb nóta is:

          Teleportáltunk az egyik éjjel,

          Én, meg Tony, meg Mary, szegény,

          Mary a mellét Tonynak adta,

          S püspökfalatját kaptam meg én.

Arthur érezte, hogy a fájdalom hullámai lassan csendesülnek, ámbár még mindig érzett valami tompa dübögésfélét. Lassan, óvatosan felállt.

- Hallod ezt a tompa dübögést? - kérdezte Ford Prefect.

 Arthur hátraperdült, és imbolyogva nézte a közeledő Fordot, akinek vörös volt a szeme és savószínű az arca.

- Hol vagyunk? - nyögte ki Arthur.

 Ford körülnézett. Hosszú, kanyargós folyosón álltak, amelynek végét egyik irányban sem lehetett látni. A külső acélfal - amely a halványzöldnek arra a beteges árnyalatára volt festve, amit iskolákban, kórházakban és elmegyógyintézetekben használnak, hogy megfelelő mértékű depressziót váltsanak ki a bentlakókból - befelé hajlott a fejük felett, ahol is összetalálkozott a belső függőleges fallal, amely elég különös módon, kávébarna színű faliszőttessel volt burkolva.

A padlót sötétzöld, bordázott gumi borította.

  Ford továbblépett egy igen vastag, sötét, de átlátszó panelhoz, amely a külső falba volt beépítve. Számos rétegből állt, ám így is látni lehetett rajta keresztül a távoli csillagok fénypontját.

- Azt hiszem, valamiféle űrhajón vagyunk - mondta.

 Odébb, a folyosón, tompa dübögés visszhangzott.

- Trillian? - szólt Arthur idegesen. - Zaphod?

 Ford vállat vont.

- Sehol sincsenek - mondta. - Körülnéztem. Ki tudja, hová kerültek. Egy, programozás nélküli teleport fényévekre lökheti ki az embert bármelyik irányban. Abból, ahogy érzem magam, jó messzire vetődhettünk mi is.

- Mért, hogy érzed magad?

- Rosszul.

- Vajon mi lehet velük...?

- Nem lehet tudni. Sem azt, hogy hol vannak, sem azt, hogy hogy vannak és azt sem, hogy vannak-e egyáltalán. És segíteni sem tudunk rajtuk. Tégy úgy, ahogy én.

- Hogy?

- Ne gondolkozz rajta.

Arthur egy ideig forgatta magában a gondolatot, kénytelen-kelletlen belátta a benne rejlő bölcsességet, aztán félretette. Mély lélegzetet vett.

- Lépések! - kiáltott fel hirtelen Ford.

- Hol?

- Ez a zaj. A tompa dübögés. Lábdobogás! Hallgasd csak!

Arthur fülelt. A zaj meghatározhatatlan távolságból visszhangzott feléjük. Tompa lábdobbanások zaja volt, amely észrevehetően mind hangosabbá vált.

- Gyerünk - mondta Ford élesen.

Ford az egyik irányba indult, Arthur a másikba.

- Nem arra! - mondta Ford. - Arról jönnék.

- Dehogy is! - ellenkezett Arthur. - Arról!

- Nem, hanem. . .

 Megdermedtek. Kisvártatva megfordultak. Erősen füleltek mind a ketten. Belátták, hogy a másiknak van igaza. Elindultak az ellenkező irányban, egymással szemben.

 Félelem markolt beléjük.

 A zaj mindkét irányból erősödött.

 Néhány méterre tőlük egy keresztfolyosó nyílt merőlegesen a belső falra. Sietve elindultak arrafelé. Az új folyosó sötét volt, borzasztóan hosszú, és ahogy mentek, az a benyomásuk támadt, mintha egyre hidegebb és hidegebb lett volna a klíma. Jobbra és balra újabb folyosók nyíltak, mind nagyon sötét volt, s mindegyikből jeges fuvallat csapta meg őket, ahogy továbbhaladtak.

 Riadtan megtorpantak. Minél messzebbre jutottak, annál hangosabbá vált a lábdobogás.

 Nekipréselődtek a hideg falnak, és dühösen hallgatóztak. A hideg, a sötét és a testetlen lábak dübögése végsőkig feszítette idegeiket.

Ford vacogott, egyrészt a hidegtői, másrészt a mesék emlékétől, amelyeket kedvenc anyjától hallott hajdanán, amikor még alig volt több az első édes randevú emlékénél, akkora, hogy ágaskodva érte csak el az arktúriai megaszöcske bokáját. Halálhajókról szóltak ezek a mesék, kísértetjárta roncsokról, amelyek megnyugvás nélkül járták az űr ismeretlen mélységeit, fedélzetükön démonokkal vagy az elfelejtett legénység szellemeivel. És szó volt bennük óvatlan utazókról is, akik a roncsot megtalálták, és mit sem sejtve felmerészkedtek rá, és... Ekkor Fordnak eszébe jutott az első folyosón látott kávébarna színű faliszőttes, és összeszedte magát. Akármilyen dekorációt válasszanak is a démonok és kísértetek halálhajójuk díszítésére, gondolta, ide a rozsdás bökőt, hogy nem pont kávébarna színű faliszőttes lesz az.

Karon ragadta Arthurt.

- Gyerünk vissza, amerről jöttünk - mondta határozottan, és elindultak vissza a régi nyomon.

Egy pillanattal később a megriasztott gyík fürgeségével vetették be magukat a legközelebbi keresztfolyosóba, mivelhogy csaknem beleszaladtak a dobogó lábak gazdáiba.

 A sarok rejtekéből elképedt szemtanúi lehettek annak, amint két tucat túlsúlyos férfi és nő dübörög el mellettük futószerelésben, olyan lihegéssel és fújtatással , hogy egy szívgyógyász menten infarktust kapott volna a hallatán.

 Ford Prefect utánuk bámult.

- Kocogók! - mondta fitymálva, amint a lábdobogás tovazengett a folyosók hálózatában.

- Kocogók? - suttogta Arthur Dent.

- Kocogók - felelte Ford Prefect egy vállrándítással.

 A folyosó, amelyben meghúzták magukat, másmilyen volt, mint a többi: egész rövid, és egy nagy acélajtóban végződött. Ford megvizsgálta az ajtót, megtalálta rajta a nyitószerkezetet, és benyomta.

Amiben elsőként megakadt a pillantásuk, valami koporsóféle volt.

A következő négyezer-kilencszázkilencvenkilenc dolog, amiben megakadt a pillantásuk, úgyszintén koporsó volt.

 Hátravan:  34/12  fejezet.

Lap tetejére

<<<   23. Fejezet   >>>