Vendéglő a Világ Végén

33. fejezet

Úgy egy mérfölddel odébb, az erdőben, Arthur Dent annyira elmerült abban, amit csinált, hogy meg sem hallotta Ford Prefect közeledését.

 Ami azt illeti, meglehetősen furcsa dolgot művelt. Egy lapos sziklára felkarcolt egy nagy négyzetet, amit további százhatvankilenc négyzetre osztott, tizenhárom négyzettel oldalanként.

  Ezenkívül összeszedett egy rakás kisebb lapos követ is, és mindegyikbe belekarcolt égy betűt. A szikla körül egypár morcos bennszülött kuporgott, s Arthur most épp azon fáradozott, hogy beavassa őket a kövek által megtestesített különös tudományba.

 Nehezen boldogult velük. A tanítványok mindent megpróbáltak a kövekkel - a lenyelést, elásást és elhajigálást beleértve -, kivéve azt, amire tanítani szerette volna őket.

 Arthur végre rábírta egyiküket, hogy kirakjon néhány követ a felkarcolt táblázatra, ami annyit jelent, hogy még addig sem jutott el velük, mint az előző nap: Amilyen gyorsan fogyott a lények élni akarása, ugyanolyan ütemben hanyatlott az intelligenciájuk is.

  Hogy példát mutasson nekik, Arthur maga rakott ki néhány betűt a táblára, aztán megpróbálta rávenni őket, hogy ők is tegyenek hozzá egypárat.

Reménytelen volt minden igyekezet.

Ford egy közeli fa tövéből figyelt csendesen.

- Nem! - mondta Arthur az egyik bennszülöttnek, aki melankolikus rohamában elkezdte ide-oda tologatni a betűket. - Értsd már meg, hogy a Q tízet számít, és... De hát, világosan elmagyaráztam a szabályokat, nem? Ne, ne, légy szíves, tedd le azt az állcsontot...

Oké, akkor most kezdjük elölről! De ezúttal próbáljatok koncentrálni.

Ford még mindig a fa mellett állt. Fejét a tenyérére támasztva, könyökkel dőlt a törzsre.

- Mit csinálsz, Arthur? - kérdezte halkan.

Arthur riadtan nézett fel. Hirtelen olyan érzése támadt , hogy kissé ostobának tűnhet Ford szemében. Aztán eszébe jutott, milyen nagy hatással volt rá gyerekkorában ez a játék. Olyan volt, mint valami álom. De hát azok más idők voltak... vagy inkább lesznek.

- Betűkirakózni tanítom a barlanglakókat - magyarázta.

- Ezek nem barlanglakók!

- Úgy néznek ki, mintha barlanglakók volnának.

Ford elengedte a megjegyzést a füle mellett.

- Értem - mondta.

- Nehéz ügy - legyintett Arthur. - Csak azt a szót ismerik, hogy gghrrr, de betűzni azt sem képesek.

Sóhajtva dőlt hátra.

- És mi a célod ezzel az egésszel? - kérdezte Ford.

- Muszáj támogatni őket az evolúcióban, hogy gyorsabban fejlődjenek! - mondta Arthur dühösen. Azt remélte, hogy a lemondó sóhaj, majd ez a kifakadás ellensúlyozni fogja az ostobaság mindent elnyomó érzését, amelytől pillanatnyilag szenvedett. Rosszul számított.

- E1 tudod képzelni, milyen lesz az a világ, amit ezeknek a kreténeknek az utódai fognak teremteni, akikkel jöttünk?! - ugrott talpra.

- Elképzelni? - húzta fel Ford a szemöldökét. - Nem kell azt elképzelni: láttuk.

- Na de. . . - Arthur reményét vesztve kalimpált a kezével.

- Láttuk és kész! - mondta Ford. - Nincs mit tenni!

Arthur belerúgott egy kőbe.

- Elmondtad nekik a felfedezésünket? - kérdezte.

- Hmm? - mondta Ford elgondolkodva.

- Norvégiáról - magyarázta Arthur. - Szlartibartfaszt névjegyéről a jégben. Elmondtad nekik?

- Mért mondtam volna? - kérdezte Ford. - Mi jelentősége lett volna a számukra?

- Hogy mi? ! - hökkent meg Arthur. - Hogyhogy mi? Nagyon jól tudod te is. Az, hogy ez a bolygó itt a Föld! Ahol megszülettem!

- Megszülettél? - kérdezte Ford.

- Oké, meg fogok születni, na!

- Igen, kétmillió év múlva. Mért nem mondod el nekik te? Eridj, és mondd el nekik: "Elnézést, csak azt szeretném mondani, hogy kétmillió év múlva itt fogok megszületni a közelben." Aztán majd meglátod, hogy reagálnak rá. Felzavarnak egy fára, és tüzet gyújtanak alád.        

Arthur boldogtalanul emésztette Ford szavait.

- Szembe kell nézned a tényekkel - mondta Ford. - Nem ezek a nyomorultak itt az őseid, hanem azok a lököttek odaát.

 Ford odament a majomemberekhez, akik egykedvűen kotorásztak a betűk között. Megcsóválta a fejét.

- Tedd csak el azt a kirakóst, Arthur - mondta. - Azzal ugyan nem mented meg az emberi fajt, mert ebből a bandából sohasem lesz ember. Az emberi faj jelenleg a domb túloldalán ül egy szikla körül, és dokumentumfilmeket készít saját magáról.

Arthur pislogott.

- Muszáj csinálnunk valamit - mondta. Borzalmas magányérzete támadt most, hogy itt volt újra a Földön. A Földön, amely egy értelmetlen katasztrófa miatt veszítette el a jövőjét, s amely a jelek szerint éppen arra készül, hogy a múltját is elveszítse.

- Nem - monda Ford-, nem tehetsz semmit. Nem változtathatod meg a Föld történetét, mert az a helyzet, hogy ez maga a Föld története. Akár tetszik, akár nem, a golgafrinchamiektől származol. Kétmillió év múlva el fogják pusztítani őket a vogonok. A történelmet nem lehet megváltoztatni, mert az egyes részei úgy illenek egymásba, mint a kirakós játéké. Bizony, ilyen az élet!

  Ford fölkapta a Q betűt, és nagy erővel egy távoli fagyalbokorba hajította, ahol eltalált vele egy süldő nyulat. A nyúl riadtan menekült, és meg sem állt addig, amíg egy róka el nem kapta. A róka félrenyelte a nyúl egyik csontját, és megfulladt a folyónál, ameIy később elsodorta.

 A következő hetekben Ford Prefect félretette büszkeségét, és viszonyt kezdett egy lánnyal, aki személyzetis volt odaát a Golgafrinchamen. Ford később borzasztóan megrendült , amikor a lány hirtelen elhalálozott, mert ivott egy tócsából, melynek vizét egy rókatetem fertőzte meg.

 Mindössze egyetlen tanulság szűrhető le a sztoriból: nem tanácsos Q betűkkel hajigálni a fagyalbokrokat. Sajnos azonban adódnak az ember életében olyan helyzetek, amikor az ilyesmi elkerülhetetlen.

 Mint az élét legtöbb lényegbevágó dolga, ez az eseménysor is teljességgel rejtve maradt Ford Prefect és Arthur Dent előtt. Szomorúan nézték az egyik morózus bennszülöttet, amint ide-oda tologatta a táblán a betűket.

- Csóró nyomorult barlanglakó - mondta Arthur.

- Ezek nem...

- Mi van?

- Áh, ne törődj vele. - mondta Ford.

A szerencsétlen teremtés szánalmas nyüszítésfélét hallatott, majd püfölni kezdte a sziklát.

- Elpocsékolt idő volt, mi? - mondta Arthur.

- Ah ah arghhhh - morogta a bennszülött, és ismét a sziklára csapott.

- A telefonmosók lekörözték őket az evolúcióban.

- Argh, grr, grr, grahh! - erősködött a bennszülött, és tovább döngette a sziklát.

- Mért döngeti ez folyton a sziklát? - kérdezte Arthur.

- Szerintem folytatni szeretné veled a kirakóst - vélte Ford.- A betűkre mutogat.

- Valószínűleg megint azt próbálta betűzni, hogy crzjgrdvldiwdc.

Szerencsétlen nótás! Hiába magyarázom neki, hogy a crzjgrdwldiwdcben csak egy g van!

A bennszülött ismét megdöngette a sziklát.

Arthur és Ford átlesett a válla felett.

Nem akartak hinni a szemüknek.

Az összekavart betűk közül egy tucatra valót szép, egyenes sorba rendeztek.

A sorba rakott betűk értelmes szót alkottak. Ez volt a szó:   Negyvenkettő!

- Grrrargh gáh gah - magyarázta a bennszülött. Dühösen félresöpörte a betűket, és félrevonult egy közeli fa alá, hogy csatlakozzon sziesztázó kollégájához.

Ford és Arthur először a bennszülöttre meredt, aztán egymásra.

- Az volt odaírva...? - kérdezték egyszerre.

- Az! - vágták rá a választ.

- Negyvenkettő? - mondta Arthur.

- Negyvenkettő - erősítette meg Ford.

Arthur odaszaladt a két bennszülötthöz.

- Mit akartatok ezzel mondani? - kiáltotta. - Mit jelentsen ez az egész?

Egyikük elhemperedett, kirúgott az ég felé  fordult még egyet, és elaludt.

A másik föllódult a fára, és vadgesztenyével kezdte dobálni Ford Prefectet. Bármi mondandójuk volt is, túl voltak rajta.

- Tudod, hogy ez mit jelent - mondta Ford.

- Nem egészen.

- Negyvenkettő az a szám, amit a Bölcs Elme a Végső Válaszként adott meg. 

- Tudom.

- És a Föld az a komputer, amit Bölcs Elme azért tervezett, hogy kikalkulálja a Kérdést a Végső Válaszhoz.

- Ezt akarták elhitetni velünk, igen.

- És az organikus élet része volt a komputermátrixnak.

- Ha te mondod. . .

- Igenis, ezt mondom. Ez azt jelenti ,. hogy ezek a bennszülöttek - ezek a majomemberek itt - szerves részét képezik a komputerprogramnak, ezzel szemben mi és a golgafrinchamiek nem!

- De hát a barlanglakók kihalóban vannak, és a golgafrinchamiek nyilvánvalóan át fogják venni a szerepüket.

- Pontosan. Ezek szerint, érted, mi történt?

- Mi?

- Figyelj - mondta Ford Prefect.

Arthur körülnézett.

- Ez a bolygó most elég rohadt helyzetbe került - mondta Ford.

 Ford egy pillanatig töprengeni látszott.

- De valami mégiscsak ki fog sülni a végén - folytatta -, mert Marvin azt mondta, hogy látja a Kérdés lenyomatát az agyhullámmintázatodban.

- De...  

- Valószínűleg nem ez az igazi Kérdés, legfeljebb annak egy torzított mása, de így is a kezünkbe adhatja a megoldást. Feltéve, hogy megtaláljuk, amikor azt sem tudom, hogy fogjunk hozzá.

  Egy darabig szótlanul méláztak. Arthur a földön ült, és fűcsomókat huzigált ki a gyepből, de aztán rájött, hogy ez nem az a fajta tevékenység, ami igazán le tudná kötni. Elvesztette hitét a fűben, a fák hidegen hagyták, a lankás dombokat lankatagnak érezte, a jövőt pedig egy olyan csőnek látta, amelybe akaratától függetlenül húzzák bele az embert.

 Ford a Szub-Éta Detekt-O-Métert tekergette, de az néma maradt. Sóhajtott egyet , és elrakta.

 Arthur felszedett egy betűt a házilag eszkábált kirakókészletből. Egy R volt az. Sóhajtva letette. A betű, amelyik mellé került, egy A volt. Az annyi mint AR.. Melléjük lökött még egypár betűt. Úgy adódott, hogy éppen egy S és egy Z került az AR elé. A dolgok különös egybeesése folytán az eredményül kapott szó tökéletesen kifejezte Arthur közérzetét ebben a pillanatban. Egy másodpercig a négybetűs szóra meredt. Nem szándékosan választott a puszta véletlen műve volt az egész.

Arthur agya lassacskán egyesbe kapcsolt.

- Ford! - szólalt meg hirtelen. - Ha az a Kérdés tényleg bevésődött az agyhullámmintázatomba, és nem tudok róla, akkor a tudatalattimban kell lennie.

- Gondolom, igen.

- Lehet, hogy a felszínre tudnánk hozni azt a tudatalatti mintázatot!

- Áh, csakugyan?

- Igen, csak be kéne vezetni egy véletlenszerű elemet, amit az a mintázat a maga képére tudna formálni.

- Mégpedig hogy?              

- Mégpedig úgy, hogy bekötött szemmel betűket húznék ki egy zsákból.

  Ford talpra ugrott.

- Ragyogó! - mondta. Előhúzta a törülközőt a szütyőjéből, és néhány csomó segítségével zsákká alakította.

- Tiszta őrület - mondta -, szemenszedett képtelenség! De ki kell próbálnunk, mert képtelenségnek viszont ragyogó. Gyerünk, ne totojázz!

A nap teljesen elbújt egy felhő mögött. Néhány bánatos esőcsepp hullott rájuk.

Összeszedték a maradék betűket, és beleszórták a zsákba az egészet. Ford összerázta a zsák tartalmát.

- Oké - mondta -, csukd be a szemed. Gyerünk , húzzál, mire vársz!

Arthur behunyta a szemét, és benyúlt a köveket tartalmazó törülközőbe. Egy darabig kotorászott odabent, aztán előhúzott három betűt, és átadta őket Fordnak. Ford abban a sorrendben rakta le őket ahogy megkapta.

- MI - mondta Ford -, I, T Mit!

Ford csak pislogott.

- Azt hiszem, működik! - mondta.

Arthur további négy betűt nyomott Ford markába.

- K , A, P, S Lehet, hogy mégsem működik - mondta Ford.

- Itt van még négy.

- Z, H, A, M:.. Kapszham. .. Sajnos, ennek nincs semmi értelme.    

Arthur újabb két betűt húzott elő a zsákból.

- E, G, kapszhameg. . . Kapsz ha meg! - kiáltotta Ford. - Működik! Elképesztő, de tényleg működik!

- Van még! - Arthur lázas igyekezettel húzgálta elő a betűket.

- S, Z, O - mondta Ford -, R, Z, O, D. . : Mit kapsz, ha megszorzod... A, H, A, T,.O, T:.. a hatot... mit kapsz, ha megszorzod a hatot... K,1, L, E, N, C, C, E, L... kilenccel...

Arthur szünetet tartott.

- Gyerünk , add már a következőt! - követelte Ford.

- Ööö. . . odaadtam mindet - mondta Arthur -, ennyi volt benne.

Fölegyenesedett ültében. Nem tudta, mit mondjon.

Ismét körbekotorászott az összecsomózott törülközőben, de nem akadt több betűre.

- Úgy érted, ennyi az egész? ! - kérdezte Ford.

- Ennyi.

- Hatszor kilenc. Negyvenkettő.

- Ennyi. Ennyi az egész....

 Hátravan:  34/1  fejezet.

Lap tetejére

<<<   34. Fejezet   >>>